Egy vándorfényképész regénye (2)

Az első részben 18 fejezetet illesztettem, ezen az oldalon a 19-26. fejezetek kaptak helyet.


*************************************************************************



26


Azóta, kopogjam le, semmilyen problémám nincsen. Varga Laji belevalónak bizonyult, pár hét múlva hívatott, s tudomásomra hozta, hogy attól a perctől kezdve az az iratcsomó végleg megszűnt létezni. Feltéve, ha továbbra is okos maradok. Ellenkező esetben újra előkerülhet. Neon monidita, melyik, talán attól tartott, másoknak is a fülibe jut, de nekem illett tudnom, miről van szó


- A polgármester már nem is emlékszik az ügyre - nevetett Varga Laji -, az a Piroska lány ugyanis közben  hazarepült...  Időnként még  cserélik  őket...


Fene tudja, hogy van ez, de már nem borsókázik a hátam, valahányszor belépek az ügyészség kapuján. Gondolom, szokás dolga az egész, és egyesek túlságosan is képzelődnek, akik kész borzalmakat kanyarítanak köréje, de ez is egy munkahely, ugyanolyan emberekbe!, mint én vagy a másik.
Akikkel a folyosón összefutok, nagyjából ismernek már, tudják, hogy a Varga haverja vagyok, és megadják a tiszteletet.


Varga olykor csúsztat nekem egy-egy doboz speciális fotóspapírt, amit a bűnügyisek használnak, isteni tónusú képek jönnek ki rajta... Általában jól vagyunk egymással, még segítem én is ezzel-azzal, olykor egy helyszíni fotóval, helyzetjelentéssel, hiszen úgyis sokfelé megfordulok, a masinám révén persze ...
Ha ezt is tudnák á Varga kollégái, talán még nyájasabbak lennének hozzám, de hát le van ejtve, nem kell mindent a világ orrára kötni...


A helyzet az, hogy Laji állta a szavát, nem engedett a víz alá merülni, és megbízik bennem, mert én nem torzítok. Ez van, ezt láttam, ezt hallottam, ezt tálalom. Nincsen bü, se jobbra, se balra. Csak a tényállás. Ahogy a lencse papírra veti a képet.


Nincs is semmi hézag, éldegélek csöndeskén. Alszom is rendesen, csak egy idő óta makacsul visszatér egy álmom ...


Pedig általában, nem is olyan régen, még jókat tudtam durmolni, ha volt mikor és min, s ahogy letettem a fejemet, úgy is ébredtem. No persze, akadtak azért kivételek, de csak ritkán.


Az viszont egyáltalán nem volt esetem, hogy egy álom éjszakáról éjszakára megismétlődjék. Valahogy furcsának találom, hogy már heteken át... 


És nem Veronkáról, nem az apámról, se nem az anyámról álmodom, még a barátaimról, az egykori pajtásokról sem, pedig mindannyiukat sajnálatosan elvesztettem; nem is  tudom,  miért  ilyen  szerencsétlen némely ember...


Mondjuk, ha ők jelennének meg éjszaka, érteném, hiszen néha szívből hiányolom őket, rajtuk kívül senkim nem volt a világon ...


És mégis, egy régi élményem éled újra, még bérelszámoló koromból; nem sokkal az érettségi után, de még a katonaság előtt történt...


Szóval, egy építőanyagraktárban űztem a tintafosást, marhára nagy telepen tanyáztunk, a várostól a harmadik falu határában, több mint száz ember, nagyjából középkorúak. Reggel kiutaztam oda, délután visszadöcögtem a vonattal, egész nap csak számokat láttam, huzatos barakkban görnyedtem egy karbidlámpa fényénél, ráadásul mindenféle hókuszpókuszt elvártak tőlem a mesterek, hogy követném el a javukra hóvégen, és semmit nem csinálhattam ellenük...


A raktár kerítésén két kapu is volt, egy elöl s egy hátul. Az első kapu mindjárt az állomásra nyílott, azon jártunk ki s be, ott nézték az igazolványunkat, már ha nézték, de ez most mellékes ... Szóval, alighogy lefújták a melót, még beletelt vagy hat-hét perc, s már jött is a vonat az állomásra, vitt bennünket a város felé, ez volt a jó benne, hogy nem kellett sokat várni. De gatyázni se lehetett ám, mert aki elbámult, már csak az esti vonattal juthatott haza, esetleg gyalog vagy alkalmival, de az örökké bizonytalan ...


A hátsó kapunál jártak ki-be a teherautók és a vagonok, építőanyaggal megrakottan, mert kanyarítottak arrafelé is egy pár sínt, azon tolatták a szerelvényeket, amik hozzánk érkeztek. A hátsó kaput különben csak azok használták, akik olykor elhúztak egy-egy pofa sörre, pálinkára a falusi bodegáig, de hát ahhoz a melóhoz, ami ottan előfordult, a cipekedéshez, nem volt muszáj olyan haláli józannak lenni...


Egyik napon, mielőtt lefújtak volna, bedobta valaki, hogy az első kapu vesztegzárba esik, merthogy lelakatolták, s két barnaruhás is posztol előtte; mi a túró kíván ez lenni? Összeszaladt hát a jónép, s valóban, ott állt a két őrangyal, meg a lakatok is, a barnaruhások csak vonogatták a válluk, hogy ez az ukáz, mutatták a hátsó kaput, azon kerüljünk ... Az embernek valósággal marta a lelkét, hogy összevitatkozzék, és nem volt kivel, meg idő se nagyon volt, mert elhangzott a duda: ha nem igyekszünk, a hátsó kapun át hosszú az út az állomásig, s lekéssük a vonatot...


Több mint két kilométert loholtunk egy bolyban a latyakos, göröngyös mezőn által, a talpfák mellett, még feleúton jártunk, amikor befutott a vonat, mi fiatalabbak rákapcsoltunk akkor, pokoli sprintet akasztottunk ott le az egész világ szeme láttára, s mire indulásra füttyentett a mozdony, három magamfajta gyereknek sikerült felpattannia a lépcsőre, egyikük meghúzta a vészféket, nagy csikorgás, zökkenés, jegyzőkönyv, viszont a banda ezalatt felszívódott a vonatra, s mindenki időben hazaért.


Utazás közben járt a szánk erre-arra, hogy másnap gyűlésre visszük a dolgot, lássuk, ki merészel ilyen gyalázatos tréfát űzni velünk, különbnél különb terveket eszeltünk ki, miként vesszük el örökre a kedvét attól, hogy a szegény emberrel játszadozzék ...


Aztán másnap megtudtuk, hogy azzal a kis nyargalással tulajdonképpen túl is estünk egy mezei futóversenyen, amit a szakszervezetnek kellett volna szerveznie, s ráadásul az elsők közé verekedtük fel magunkat, merthogy egyrészt százszázalékban részt vettünk, másrészt a célba - értsd: a peronra - elsőként befutók pazar eredményt izzadtak ki; és ez nem hanta, a szakosztály edzője az állomásfőnök irodájában stoppolta az időt, szabályos versenyórával...


A gyűlésen végül is hallgattunk, mint kutyaszar a homokban; én megpróbáltam ugyan makogni valamit, hogy az ilyesmi csúfságolás a dolgozó emberrel, de senki se állt mellém, még kacagtak is: milyen jó hecc volt, sőt tapsoltak, amikor felolvasták a nyertesek nevét.


Gyűlés után nem telt le a hét, és sikerült kiutálniuk maguk közül. De még mielőtt rúghattak volna rajtam, szóltam az irodán: ne aggódjanak, leteszem a lantot.


Hát az a délutáni nyargalás tér vissza álmomban . . .


Furcsa nekem, hogy miért épp ez a jelenet, hiszen annyira ócska és banális ...


Futunk...


Egész egyszerűen szaladunk és lihegünk. Lábaim kőből vagy sóból vannak, alig tudom emelgetni őket. A vonat szagát érzem ilyenkor, a mozdony indulásra kész, visít a sípja, a csapat messze még, tán el se éri soha, hátamba gőzölög a többiek lihegése, valakinek hosszan kilóg a nyelve, mint a kutyának, én is belefújtatok az előttem vágtázók nyakába, ömlik rólam a verejték, alul-felül merő csatak vagyok, ijedten nézünk egymásra, tudjuk, hogy minden hiába, de azért nekifekszünk, próbálkozunk, lábunk meg-megbicsaklik, a vonat egyre távolodik, de mégis - sokan vagyunk egy bolyban és összetartozunk, még egy utolsó, kétségbeesett nekifutás ... s ilyenkor kiáltozva felébredek.


Perceken át szívem ijedt kalatolását hallgatom, bámulom a sötét mennyezetet, lassan tisztul a fejem is, s rájövök: magam vagyok, fekszem az ágyon, s csak álom volt az egész.


1979-1981, Bukarest - Csíkszentkirály -  Szentimrei Büdös


VÉGE


25.


Eléggé gyáva fickó vagyok, ez a való, s az eddigiekből is bőven kitetszett, gondolom. Félreértés azért ne essék, istent én nem akarok magamból csinálni, de ördögöt sem. 


― Befejeztem ―  makogtam szégyenkezve egykori osztálytársam előtt, de ő csak tovább nevetett.


― Hogy betojtunk! Vajon miért?


Leült a közelemben az egyik székre. A hízott iratcsomó lustán hevert közöttünk. Varga úgy tette rá a tenyerét, mintha egy nő vagány combja lenne a papírok helyén.


Ha ez így bolondul az aktáiért, rémültem meg, és egyre jobban éreztem, hogy ezzel az emberrel nem lehet érdemben tárgyalni, hát az akták mellett én igen lazán jöhetek számításba. Mert miért higgyen inkább nekem, aki egyszer már leizéltem előtte a kalapács nyelét, amikor ott vannak neki a szabályosan megfogalmazott, legépelt, elrendezett, megszámozott, ellenőrzött, aláírt papírok? A kipróbált szövegek? Miért is kockáztatna velem?


― Mit akarsz  tőlem? ―  nyöszörögtem, mert addigra már a hangom is teljesen elment otthonról.


― Beszélgetni, ahogy egykori osztálytársakhoz illik...


Figyelmeztettem: régóta nem vagyunk már osztálytársak, s ő a mindenható törvényével az esze tokjában nem állítható velem ugyanabba a csatarendbe, aki csak egy szerencsétlen tévelygőnek adok enni...


Felvont szemöldökkel panaszolta: nem érti, miért beszélek ilyen furcsán, amikor ő igaz barátsággal, jóindulattal közeledik felém, s szívből szeretné, ha a" leghelyesebb megvilágításban látnánk a dolgokat.”


Milyen barátságról lehet itt szó, gyulladt be nálam a kanóc, ha ő az én nyomoromat röhögi, s egy ócska jegyzőkönyvvel akar a jobbik útra téríteni?


― Te nem vagy eszednél ―  kezdett el keringőzni a szoba közepén, s a foszlott szőnyegen ördögi ügyességgel kerülgette a lyukakat... Látszott rajta, könnyebben megy séta közben a szövegelés, aminek során igyekezett türelmesen elmagyarázni, hogy minden ügy vizsgálata kötelező szimatolással és helyenkénti csaholással jár. ― Kinyíródott egy lány, és tudni akarjuk, miért, hogyan, mert kell lennie rá magyarázatnak. Alaptörvény, hogy az áldozat környezetében alaposan körül kell nézni... Normális, hogy gyanúba keveredtél...


Nekem mind mondhatta ezt, mert irtó süketen hangzott, hiszen ő egy fikarcnyit se volt benne a cécóban! Ő vizsgált, minősített, mérlegelt, feltételezett, kombinált, ítélkezett, de sohasem saját maga fölött. Most is csak lépdelt, akár egy tanító bácsi, a döngő, magabiztos lépteivel, a kezével egészen habosra verte a levegőt, annyit hadonászott, időnként magasba emelte mutatóujját, valahányszor szerette volna, ha ezt-azt becsületszóra elhiszek neki.


Szerencsétlen, verébeszű vidéki surmó lehettem a szemében, akinek gőze sincsen a törvényekhez, a rendhez, az élethez, akit mindenáron meg kell tanítani a viselkedésre és a morálra.


― Miért nem veretsz kurtavasra? ― segítettem neki, hiszen maga se tudta már, hol az eleje s főleg a vége a hegyibeszédnek. ― Semmivel se tudok védekezni... És te se állíthatod nyugodtan, hogy márpedig az a montázs vitán felül a Tunyogi-laiboratóriumból került ki ...


― Pontosan ezt tisztáznám veled, ha lenne kivel.


―  Mondjam azt: „így görbüljek meg, ha én csináltam!"?


― Esetleg tudnál néhány nevet sugallni, mondjuk... Akik közelebb vinnének bennünket az igazsághoz ...


― No és, ha kiderül, hogy én csináltam, illetve nem én csináltam, miként állíthatod olyan biztosra, hogy csakis az az egy való kép tette be Veronkának az ajtót?


― A logika, pajtás, a mindenható logika alapján! De ha te jobb ötlettel jössz... Különben is, mi már rég nem a csajod miatt izgulunk, hanem az ocsmány pornóbandát akarjuk felgöngyölíteni. Ha vetted volna észre... A legjobb lenne mindent elmondani. Egyúttal a lelkeden is könnyítenél; így csak gyötröd magad, mint a farkába harapó kígyó...


Szóval, Veronka már nem is számított nála. Csak a fénykép...


S közben kerülgettük a forró kását, ahelyett, hogy egyből túllettünk volna rajta, mint szűzlány a nászéjszakán...


Féltem Vargától s a hivataltól, amit képviselt, mint macska a tűztől, de nem kevésbé tartottam Seres Ödi bosszújától. Néhány pillanatra megkísértett a gondolat, hogy végre most itt az alkalom, és alaposan eláztatom, de eszembe jutott, miként jártam a fődoktorral, s jobbnak láttam, ha ülök tovább is a számon.


Varga Laji már-már elveszítette a türelmét. Láttam, a feszes almaarca még inkább felfúvódott, s ettől olyan szokott lenni, mint a bulldog pofája, aminél rondább kutyát el se lehet képzelni. Ilyen volt Laji a suliban is, valahányszor bevágta a leckét, ám a tanár éppen őt hanyagolta feleltetéskor. Olyankor szinte robbant...


― Seres Ödön már mindent elmondott... Csak még nem volt időnk befűzni az irattartóba ...


Mindezt valósággal kiáltotta, csak úgy fröcskölt szerte a nyála.


― Mit árult el, zsarukáim? ― szökött föl az én vérnyomásom is a név hallatán, s ugyan már szívtam volna vissza mindent, de késő volt.


A lehető legócskább, legordenárébb csapdába szédelegtem, amit valaha is állítottak nekem. Menekülni próbáltam:


― Azt is elköpte, miket montált az én filmjeimről? A megkérdezésem nélkül?


― Elmesélte, hogy te mire vetemedtél, amikor a segítségével kitanultad a montázstrükköket... Hogy pusztultál el a pénz miatt, semmi nem volt neked drága, még a babádon is képes voltál átgázolni. ...


― Varga Laji, te bedőlsz annak az aljas tetünek?!


― Mit tegyek, egyelőre ő az, aki beszélt, méghozzá normálisan... Te eddig csak a szád verted s különben is, Seresnek van egy tanúja, aki történetesen látta, milyen képek készültek a sötétkamrádban ...


― Ilyen tanú nem létezik!


― Mondjam a nevét? Taxisofőr ...


Hát nem eltemettek a bitangok?! Szagot fogtak, pedig csak utánam kajtatott a szimat, és ijedtükben, nehogy én köpjek, gyorsan leköröztek engem.


Varga látta rajtam, mintha túl erősre sikerült volna a lelki ütése, s így vigasztalt:


― Nem árt, ha te mondod el nekem az igazságot. A múltkorjában, amikor itt jártál, mintha már megegyeztünk volna ...


Belevágtam hát a sűrűjébe, nem volt más választásom. Minden hallgatás hülyeség lett volna a köbön, ha egyáltalán van ilyen...


Varga furcsa ákombákomokkal firkálgatott valamiket egy keskeny, fekete noteszbe. Igyekeztem lehetőleg mindent elmondani Ödiékkel kapcsolatban, meg különben is, mert szörnyen igaz volt, amit arról mondott, hogy a lelkemen könnyítek, ha beszélek.


Befejeztem a dumát, és mintha egészen más ember lettem volna. 


― Kár, nagy kár, hogy csak egy tanú van a Seres viselt dolgaira ― sóhajtott fel panaszosan Varga, és rám mutatott. ― Megint csak nem tudom víz alá nyomni az átkozottat! Ez már a tizedik eset, hogy kisiklik a kezeim közül! Hiába minden, egy tanú nem elég, legalább kettőre van szükségem, hogy eljárást indítsak, ennyit ír elő a törvény... De sokszor még az az egy tanú is milyen főfájást okoz! Nem baj, egyszer még eljön az én időm is ...


Egészen el volt ájulva magától meg a gondolataitól, s úgy szavalt, mintha könyvből olvasná.


Gondoltam, elég sok időt elvesztegettem már vele, hát lassan szedelőzködni kezdtem.


― Akkor én most... lelépnék ... 


Vihogva felnevetett.


― Hová, pajtás? Csak most kezdjük jól érezni magunkat... Mert én hiszem ugyan, amit elém tártál, de...


― Tudom, csak egy tanú van, már mondtad.


― Nem érted? Kettőtök közül muszáj Seresnek hinnem, a taxisofőr miatt, aki pechedre megtámogatja a gazember vallomását... Rostás az illető: stimmel? Na látod...


― Miért hagytad, hogy koptassam a szám, amikor így is, úgy is én jövök ki fekete báránynak?


― Ezért mondom, hogy maradj még! Ha egyszer ilyenek a körülmények ...


― Átvertél engem, Laji! Nagy nehezen megkaptad, amit akartál, s mégis figurázol velem?


Varga szó nélkül orrom alá tolta az ügycsomót, s mutatóujjával a piros tintával írt szövegre bökött.


„Tanúként kihallgatni, szükség esetén házkutatás elrendelve. ― Varga."


― Ha szóban megkapom, amit egy házkutatás során találnék... Vagy küldjem az embert, amíg itt vagy? Az engedélyt már kiállítottam ...


Tényleg ott volt a zsebében, megmutatta. Amennyire konyítottam hozzá, egészen szabályosnak tűnt.


Hurok szorult a nyakam köré, csak még az nem volt világos, hogy mennyire. Ha feltúrnák odahaza a kéglit, rátalálnának a csemegére is... El kellett volna égetnem a dongóvári muriról készült felvételeket, hogy megszűnjenek létezni; ahogy azt Kecskés Palinak lódítottam, de nem volt szívem a tűzijátékhoz.


Maradtam hát a szánom-bánommal meg az téves irányzékkal.


Fejszámolást végeztem: ha a Veronkáról készült förmedvényt nem is én követtem el, a dongóvári tekercsek fölbukkanása után senki nem venné komolyan egyetlen szavamat se ...


Van pornó? Van hát... Akkor minden magyarázkodás fölösleges!


Akik egy kicsit otthonosak a sakktáblán, az ilyen helyzetre mondják, hogy sakk-sekk. Hiába mentik a királyt, ha odalesz a vezér, ami a végeredmény szempontjából szinte ugyanaz ...


Vereség.


Nem is értem, miért olyan kapcáskodó az ember, hogy csak úgy, két kézzel szórja a putyeráját, amiről később kiderül, hogy teljesen fölösleges, mert valahol már eldőlt a küzdelem, éppen csak nem szóltak az embernek, s robbantgatja tovább a vonatokat becsülettel, akár az erdőben felejtett partizán ...


Mondtam is Vargának abban a helyben, hogy te balfék, miért nem suttogtad el az elején, ne ficánkoljak hiába, mert ez és ez a tényállás, kutyaszorítóba kerültem...


Eléggé feldöbbent a szemrehányásomtól, hogy ő ezt nem érti, hiszen épp ezért küldte a behívót is, lám, a hivatalos jegyzőkönyveket, bár tilos, bizalommal letette a kezembe, okos ember mindjárt ért az ilyesmiből, igazán nem gondolhatta, hogy ennyire bikkfafejű vagyok, még most se hiszi igazán, inkább hajlik arra, hogy csak megjátszom az ostobát...


Pedig igazán hittem az egérútban, s nem gondoltam, hogy ennyire kilátástalan a helyzet...


― Látod-e, Pista, most kezdődik a mi igazi beszélgetésünk, ahogy a tizenkettedik B-sekhez illik ― ült le hirtelen mellém, és férfiasan megszorongatta a kezemet. ― Próbálok segíteni rajtad ...


És mindjárt meg is kérdezte: mit csináltam július 2-án egész nap? Hozzátette: életbevágóan fontos ezt tisztázni, hogy tovább léphessünk...


Nem értettem a dolgot, ám veszettül kínoztam a dinnyémet, mi az isten történhetett azon a napon, mert sokszor egyik olyan volt, mint a másik, sőt a harmadik is, meg a századik ... Kínnal-bajjal kiszámoltam azért, hogy még a Veronka halála előtt történt, egy szombati napon ...


Tiszta sor, az agronómiára voltam hivatalos, a találkozóra, majd a Rózsa Sándor borpincébe ...


Le is adtam Vargának dióhéjban a programot, hogy szabályos rendelést kaptam és kinek a révén, ez-az...


― Ez a Kecskés ugyanaz, aki Dongóváron a hóna alá vett téged? Az agrármérnök? ― szúrta közbe, és én bólintottam. ― Mesélj csak, mesélj, hogy telt az az estéd ...


Mit mondhattam volna? Nagyjából összeszedegettem kihunyófélben lévő emlékeimet, merthogy az az éjszaka rettentően homályos volt, különösen a második fele; természetesen érintettem a különbuli históriáját is, a patkányokat, a főnököt, aki néhány százasért behunyta a szemét ...


― És erre ti elénekeltetek ott holmi sírva-vigadó nótákat, meg mindenféle lázító verseket szavaltatok...


― Honnan tudod? ― sápadtam el.


― Onnan, hogy a műsor végül is bántotta az asztaltársaság egyik tagjának jóérzését, és a tudomásunkra hozta. Tőled is szeretném hallani: így volt vagy sem?


Hiába húztam az időt, csak elismertem, hogy énekeltek, de külön hangsúlyoztam, hogy engem töröljön a nyilvántartásból, mert nem is ismerem se a nótákat, se a verseket, legtöbbjüket akkor hallottam először...


― Nem is úgy gondoltam én, hogy te vezényelted a kórust, különben ezzel kezdtem volna. De talán benned is él a jóérzés... Az a bizonyos tartás, hogy nincs miért döngetnünk a mellünket mások ellenében... Az ilyen nótákat gyorsan el kell felejteni, csak bajt hoznak ránk.


― Várj, Laji, hiszen úgy be volt mindenki tintázva, az anyját se ismerte volna fel...


― Ha akarom, azt mondom: szervezkedés, amely kiadós irredenta nótázásban és szövegelésben tetőzött. Már csak a célokat kell tisztáznom, és ...


― Becsszóra, hogy a pián kívül semmi nem volt ott olyan... ki se tudom mondani, amit az imént említettél...


― Jó, akkor nem volt, de máskor ki tudja, és egész könnyen lehet még ezután, ha nem tartunk be a pajtikáknak, hogy észhez térjenek...


― Vihar a biliben, írta Varga Lajos!
― És a jelentés? Talán hazudott az ipse? Vagy álmodott? Vagy ő volt az egyedüli józan?


― Gondold el, azok az emberek tíz év után végre összeborultak, hisz valamikor együtt bohóckodtak a színpadon, a kelleténél jobban legagyásodtak, kibuggyantak belőlük a régi szép emlékek, jókedvükben rágyújtottak, danászás közben egy lökött egy olyan izét is bedobott, senki nem tudta akkor azt mondani, hogy az egy óriási hülyeség, egészen pontosan emlékszem, hogy halálra így történt, istenem, hát elfújták... Másnap azt se tudták, merre jártak, én is olyan fejlövéssel...


― Fölötte gyanús, vajon miért nem volt elég a hivatalos bankett, miért ültek le külön, elszigetelten a többiektől, ráadásul záróra után... Nem érted, ember, hogy bizonyos szempontból minden szükséges együtt van ahhoz, hogy nacionalista-soviniszta megnyilvánulásnak nevezzük azt, amit te oly könnyedén ivászatnak tartasz? Vajon én elnézhetek-e egy ilyen eseményt? Rögtön azt mondanák, igen, mert ez az övéit védi... Hát ezt nem! Inkább szigorúbb leszek, s legyen az a nagylelkű, aki teheti...


Őszintén bevallom, mindezekhez én meglehetősen mucsai voltam, nemigen értettem, hány az óra, meg nem is igen érdekelt a dolog. Énszerintem akik ilyesmivel foglalkoznak, ezeket osztják és szorozzák, viszonyítják, tárgyalják és ébren tartják, szóval az izét kavarják, nagyon nem normálisak egy kissé, s mások is bezsonganak miattuk ...


Az is igaz viszont, hogy ott az asztalnál, még ha ivott az ember, akkor se kellett volna éppen az ilyesmivel előállni ... Mondom, bonyolult ez az egész, de én nem fájdítom miatta az eszemet, ha más élvezi, csinálja, engem hagyjon élni...


Ezt meg is mondtam helyben Vargának.


Ő viszont újra magyarázós kedvében volt, s kifejtette, ha elnézzük az efféle danászást, és mindent csupán az ital számlájára írunk, akkor a ferdelelkű emberek nekibátorodnak, s holnap talán már kiáltványt fogalmaznak vagy összeszövetkeznek egy-egy sötétebb sarokban, ugyanilyen alapon... Sok mindent látott már ügyészi pályáján: hogyan buktak nagyot olyanok, akiket ha a megfelelő időben orrba kentek volna, még idejekorán, behúzzák a farkukat.


A maga nemében, nem mondom, talán volt ebben igazság, nekem legalábbis úgy tetszett, de túlságosan biztosnak tűnt a dolgában, akár egy jósnő, mindent tisztán látott előre, pedig lényegében még semmi sem történt...


― Ne is történjék, azért kell most példát statuálni ― csapott le rám ―, hogy még e pontnál megálljának az emberek. Érezzék, hogy azon túl nem szabad lépniük, a mindannyiunk érdekei miatt. Aki pedig megteszi, kamatostul fizeti meg az árát...


Gondoltam, ha még sokáig így folytatja ez a Laji, nyújthatja is be a lemondását, olyan szakértőt farag belőlem. Szerencsémre, az ilyen nagy szavakkal, mint társadalom, közösség meg egyebek, nincs mihez kezdenem, nem nekem találták ki őket...


Miért gondoljak én egyáltalán másra, amikor rám a kutya se gondol? Csak azt lesik mindenütt, hogyan táncoltassanak a maguk oldalán ... Itt az ideje, hogy minimális biztonságom érdekében én is behúzódjak egy kemence mellé...


Ödiék ördögi húzása után már csakis Varga maradt a legszebb nyúl a halpiacon. A törvény ― gondoltam s reméltem egyben ― mégiscsak több oltalmat ígér, mint a törvénytelenség ...


― Jó ― mondtam Lajinak ―, gyorsan abba kell hagyni a danászást meg mindent, egyetértek; és akkor mi van?


― Fejezd ki írásbeli rosszallásodat a borpincében történtek fölött, s akkor becsszóra, süllyed a másik iratcsomó, az összes komplikációkkal. Úgyis besétál egyszer ez a Seres a mi utcánkba ...


― Mit csinálsz a polgármesterrel? Jelentést kér...


― Bízd csak rám!


Jól van, az ő dolga; és átmentünk a valódi irodájába, ahol már ismertem a járást, és az egész nem volt annyira nyomasztó, sivár... Nyomtatványt tett elém, és diktálni kezdett, mert jártas volt az ilyen szövegekben ―  és én hogy lehettem volna okosabb nála?


„Alulírott Tunyogi István - indítottam -, érvényes működési engedéllyel rendelkező fényképész... - itt meg a címem kapott helyet - folyó év július 2-án este hivatalos meghívás alapján részt vettem a 10 évvel ezelőtt végzett agronómus hallgatók bankettjén, ahol a jelenlévők kívánságának megfelelően különféle csoportképeket készítettem. Záróra után, amikor a vendéglátóipari egység személyzete kiürítette a pincehelyiséget, a vendégek közül mintegy 20―25 ember ― név szerint szerepeltek mindazok, akikre emlékeztem, plusz akiket Varga említett meg az előtte fekvő jelentésből ―, az agronómián működő magyar nyelvű egyetemi színjátszócsoport egykori tagjai visszatértek a lokálba. Velük tartottam. A felelős megvesztegetése után a szóban forgó csoport a bankett maradékaiból nagy mulatozást csapott, s jelentős mennyiségű alkohol (főként bor) elfogyasztása után szavalatokra, majd hangos énekelgetésre került sor, amely azon kívül, hogy ellenkezik a nyilvános helyek törvényes csendrendeletével, ráadásul életelveinktől idegen, hellyel-közzel irredenta tartalmú darabokat is magába foglalt; ez a megnyilvánulás, amelynek mindvégig fül- és szemtanúja voltam, már a kezdet kezdetétől felkeltette ellenérzésemet és kiváltotta felháborodásomat, amit csak azért nem mertem akkor, helyben kifejezésre juttatni, mert tartottam az ittas emberek esetleges tettlegességétől. Adtam ezt a nyilatkozatot saját jószántamból, és saját kezűleg 3 példányban aláírom azt."


Írás közben többször is berzenkedtem a csűrés-csavarás miatt, meg szégyelltem is, hogy jobbnak tüntettem föl magam a többieknél, a legjobban viszont az fájt, hogy Kecskés Palit is bele kellett kevernem a buliba ...


Eszembe jutott, hogy miért hívott éppen engem fotózni magukhoz: „Kell a megbízható pajtás a fotósban is...”


Hát ők mit csináltak? A legjobb barátok, s befújták egymást. Igazán nem szaladtam Vargához a hírrel, de ha megkérdezett, nem tagadhattam le ...


A másik jegyzőkönyv szerint Palit még egyszer ki akarták hallgatni az ügyészségen. Csak nem ő lett volna, aki...?!


A legjobb nem foglalkozni tovább a dologgal.


Különben is, ahogy hallottam ― mert szerencsére nem kellett velük szemtől szembe kerülnöm ―, az egész banda megúszta; úgy döntöttek, hogy mégse emelnek vádat ellenük, viszont kinek-kinek a munkahelyén meg kell tárgyalni az illető magatartását, s alaposan megmosni a fejét, hogy elmenjen a kedve a nótázástól.


Talán jó lecke volt nekik a jövőre nézve...


24


Pontosan három és fél hónap elteltével, tehát október 21-én reggel nyomtatott szöveget kotortam ki a postaládámból.


Az volt ráírva nagybetűkkel, hogy „idézés".


Forgattam előre-hátra, kukkot se értettem belőle, azon kívül, hogy 25-én délelőtt tíz óra húszkor jelenjek meg az ügyészségen, a 49-es irodában, tanúi minőségben, és hogy meg nem jelenés esetén...


Hát persze, pénzbírsággal fenyegettek. Ehhez aztán értettek ...


Szóval, nem értettem pontosan, mire megy ki a játék, de azért elhatároztam, résen leszek. Hiába böngésztem újra és újra az aláírást, olvashatatlan maradt, akár az elején. Azt mindenesetre biztosra vettem, hogy Veronka ügyéről lesz szó.


És titokban számítottam arra, hogy valaminek mégiscsak történnie kell...


Négy napon át elég időm volt végiggondolni mindent; azaz hogy vállalom-e a tanúskodást, vagy kifizetem a bírságot?


Ha nem megyek, okoskodtam, végül is megúszhatom, de örökké fejem fölött lóghat a kard. Ha meg odaállok, ki tudja, milyen csapdába terelnek.


Lesz, ami lesz, vetettem el a kockát, és elmentem az ügyészségre. Elvégre bármikor kopogtathatok Varga irodájának ajtaján... Abban a szellemben, ahogy a múltkorjában elváltunk egymástól...


De az ördög tudhatta, hogy egyenesen hozzá lesz szerencsém.


Az idézésen megjelölt szobaszám ugyanis teljesen ismeretlen ajtón fityegett. Az ajtó mögött egy ismeretlen pasas ült, íróasztalnál. Biccentett, odanyújtottam az idézést, átfutotta, az igazolványomat akarta, összehasonlítás, visszaadta, a papírt betette a fiókba, s egy oldalajtón át üres szobába terelt, ahol is a fal mellett körben sorakozó székeken és egy ugyanolyan kopott szőnyegen kívül az égvilágon semmi nem; volt. Még ablak sem, csak valami szellőzőlyuk a festett csík fölött, majdnem a plafonnál; ennyi volt az egész kilátás a világra. Minimum fél órát tartott a várakozás, azt se mondták, bújj az izémbe, nem értettem, kinek volt haszna abból, hogy a csupasz falakat bámultam.


Amikor Varga feltűnt a küszöbön, először meg se láttam, úgy az agyamra ment a hülye, céltalan bámészkodás.


― Én hívattalak ― kocogtatta meg a vállam, mire úgy összerezzentem, mint akit a hideg ráz. ― Itt nem zaklatnak a telefonok, odakünt is meghagytam, ne nyisson ránk senki...


Csak egy volt a bökkenő: nemigen ismertem a napirendet. Akkor nyomta a kezembe azt az iratcsomót.


― Ha kell, inkább kétszer is olvasd el ― mondta ―, mert szeretném, ha mindent jól megértenél. Még visszajövök.


Ezzel magamra hagyott.


Gépiesen simogattam a fényes, sötétbarna kartonból hajtogatott irattartót: fedőlapját masnira kötött pertlik fogták össze. A fedelére valaki felírta tussal a Veronka teljes nevét, s a szabályos betűk hirtelen táncra perdültek a szemem előtt. Később valahogy magamhoz tértem, s merev ujjakkal sikerült kioldanom a csomót. Átpörgettem a lapokat, mert volt ott elég sok, ha csak súlyra vesszük, akkor is. Pont oda nyílt ki, mintha be lett volna ütemezve, ahol fényképek sorakoztak felragasztva, csillogó celofán alatt. Rögtön azonosítottam azokat, amiket megismerkedésünk után Veronkáról készítettem, emlékbe. Persze, nála találták... Ott volt mind a hat darab, mert ennyiből állt a sorozat, s valamennyi a műteremben készült. Ezek negatívjait passzoltam oda Ödinek ... Fordítottam egy lapot, s arról meg a Veronkánál talált ocsmányság hívta fel magára a figyelmet. A további lapokon ugyanaz a kép következett, különböző változatokban és kinagyított részletekben. Ahogy láttam, az ismeretlen szakik mindenekelőtt az arcra mentek rá; ahogy növelték a lány fejét, úgy tolódtak el, majd estek ki a képből a lényegtelen részletek, és az utolsó nagyításhoz érve bárki meggyőződhetett arról, hogy a csurdé lány feje tökéletesen azonos az általam készített képek egyikével, nevezetesen a 3. számú pozícióval, amin Veronka éppen szembenéz a lencsével. S hogy ne lehessen fölösleges vita, nézeteltérés, az iratcsomót összeállító ismeretlen kezek ügyesen egymás mellé ragasztották az én portrém másolatát, illetve a kinagyított fejrészletet.


Mit mondjak?


Perceken át meredtem rájuk reménykedve, hátha elnéztem egy apró részletet, s mégsem olyan sötét az éjszaka, amilyennek látszik. Ámde a bizonyítékok tökéletesek voltak. Olyannyira, hogy még senki se vádolt tulajdonképpen, de engem már megcsapott a bűntudat felkavaró szele.


Elolvastam a képek alá írt, gépelt szöveget is; szakértői vélemény volt, három aláírással ellátva ― az egyik valami dr. volt, erre határozottan emlékszem ―, nos, ők azt állítják, hogy az azonosságról nem is érdemes vitatkozni. A fényképpapírok importból származnak, ugyanolyan csehszlovák márkát használtak mind a kettőhöz, de ez még nem bizonyít semmit, főleg azt nem, hogy a kétféle kép egyazon laboratóriumból került volna ki...


Hát ez jól meg volt firkázva, viszont észrevettem, hogy a papír bal felső sarkában piros tintával ferdén odavetett szavak lángoltak:


„Tanúként kihallgatni, szükség esetén házkutatás elrendelve. ― Varga."


S mellette a dátum: október 18.


Azzal a pirostintás utasítással nekem tulajdonképpen befellegzett.


Ámde hátra volt még a nyomozati anyag tanulmányozása. Amíg azt át nem nyálazom, a sötétben tapogatózom.


Együltömben olvastam végig az egész paksamétát.


Az első jelentésből kiderült: a lány négy órát és harminchét percet szenvedett (ha egyáltalán szenvedett, mert végig kómában volt). A nyakatekert szöveg a sürgősségi kezelés, majd a kimúlás körülményeit írta körül, s lényegében a prof állításait igazolta.

Következett egy szakvélemény, amiben a klinikai aneszteziológus azt állítja, hogy ha az áldozat legkevesebb félórával hamarabb kerül hozzájuk, a gyógyszer tetemes részét kipucolhatták volna... A halálhoz mindenesetre feleannyi dózis is bőven elegendő lett volna. Mintegy konklúzióképpen szól a megállapítás: az öngyilkosság ténye kétségtelen.

Ezután következett a dosszié vaskosabb része, a nyomozás részletes jegyzőkönyve. Emlékszem, Veronka életrajzi adataiból semmi se kerülte el az ügyészség figyelmét, még a mi kapcsolatunk se, hogy a temetőben megesettekről ne is beszéljek... Ezt követte a lány szüleinek kihallgatása tanúként, Akácligeten. Elmondták: lányukat ők hívták haza, mert az apa medence- és bordatöréssel ágynak esett. Igen, otthon töltötte életének utolsó tizenkét napját. Jóformán ki se mozdult hazulról, néhány rokon jött el látogatóba, no és felkereste a temető közelében lakó nagyanyját. Nem szívesen mozdult ki a faluba, az emberek szája miatt, s ezzel kapcsolatban elmesélték a temetői erőszak, majd az utána következő törvényszéki eljárás történetét, s különféle iratokkal támasztották alá állításaikat. Nincs tudomásuk róla, hogy a lány találkozott-e az idő tájt Barátosi Lászlóval, esetleg más valakivel, aki miatt feltehetően válságos lelkiállapotba kerülhetett. Fentnevezett, nőtlen fiatalember letöltötte a büntetését; odabent példásan dolgozott, amiért pár évet elnéztek neki. Szabadulása után másutt telepedett meg, Dongóváron csak az anyja él, az apját részeg állapotban elütötte egy tejszállító ciszterna, s belehalt sérüléseibe. Visszatérve Veronka akácligeti napjaira, otthon rendszerint főzött, mosott, ápolta a mozgásképtelen beteget, míg az anya a beteg férjet helyettesítette a tehenészetben. A nyomozó következő kérdése rám vonatkozott: hogy ismernek-e engem? A megkérdezettek rövid tanakodás után nemleges választ adtak. A szimat akkor beköpte, hogy fényképész lennék, s erre aztán az asszonynak rögtön megjött a memóriája: arról a hóhányóról lesz szó, aki a nyár elején egy hetet töltött Dongóváron, nagyon jártak hozzá az emberek régi képekkel, pénzzel, mert azt ígérte, hogy művészien megigazítja őket. Ök ugyan nem találkoztak vele személy szerint, mert mire elszánták magukat, hogy ők is nagyíttatnak, az illető (vagyis én) már elutazott. A híre alapján viszont, amit a faluban hagyott, nem lehet komoly embernek tartani, beállt ugyanis az agrármérnök bandájába, egész Dongóvár beszélte, milyen szórakozásokat rendeztek annak a házában, még a felcsernőket is sorban kicserélték egymás között... A következő kérdés: tudják-e, hogy a lánynak városon kapcsolata volt velem, azaz hogy együtt éltünk? Nem, nem tudták, de ha így van, énrajtam kell számon kérni a halált, mert az ilyen embertől, mint én, minden kitelik... Barátosi Lászlót is fölkereste az ügyészség munkatársa. Dongóvártól 125 kilométerre bukkant rá, s nagyjából az alábbi nyilatkozatot kapta: a lány ellen elkövetett erőszakos nemi közösülés valóságosan megtörtént, mértéktelen alkoholfogyasztásból kifolyólag. Tettét megbánta, és szeretné véglegesen lezárni életének azt a szakaszát. A lányt azóta nem látta, Dongóvárt és környékét érthető okokból messze ívben elkerüli. Munkahelyén, egy ipari építőtelepen így véleményezték Barátosi magatartását: csöndes, törekvő, feladatait maradéktalanul elvégzi, magánélete példás, újbóli beilleszkedése a társadalomba nem vet fel különösebb problémákat... Konklúzió: e nyomozati úton nem érdemes továbblépni.


Majd a prof meghallgatására került sor, a munkahelyén. A kisöreg elmondta, milyen körülmények között került hozzájuk Veronka, milyen élete és munkarendje volt náluk. Az egészből az derült ki, hogy ő is, felesége is nagyon elégedettek voltak a lánnyal, s személyes tudomása szerint semmilyen okot nem szolgáltattak arra, hogy bármilyen konfliktusba kerüljenek vele. Részletesen előadta, miként fedezte fel a már öntudatlan lányt, s hívta ki a mentőket, végül szóba került a táskában talált fénykép. A profnak nem volt határozott elképzelése arról, hogyan került a lányhoz a kép. Ahogy kifejezte magát, tulajdonképpen gőze sincs az egészről, de nagyon bízik benne, hogy nem a Veronkának udvarló fényképész keze van a dologban. E pontnál enyhén pirulnom kellett, mert a jegyzőkönyvező néhány dicsérő szóban foglalta össze a kisöreg véleményét rólam. A lányhoz fűződő kapcsolatomról annyit köpött el, hogy ő azt komolynak látta, őszintén rokonszenveztünk egymással, s ha nem üt be a szerencsétlenség, szép emberpár lehettünk volna... Nem, a lánynak általában nem voltak titkai előttük, keveset járt el otthonról, leszámítva a különféle bevásárlásokat, intézéseket. Kevéske szabad idejét az említett fényképésszel (vagyis velem) töltötte. Úgy véli, hogy a fényképben való érdekeltségem végül is egyszerűen ellenőrizhető, s a jelek szerint félreértésről lehet szó ... Most a szimat olyan húzással állt elő, hogy egyből leesett tőle az állam: kérte a profot, ne haragudjon, de föl kell tennie a kérdést, lévén, hogy a felesége évek óta ― ugye, a legkisebb gyerek megszülése óta ― ágyban fekvő beteg, szóval gondolja meg jól, ha ő maga valamilyen intim kapcsolatban állt a halott lánnyal. Hangsúlyozta, a helyzet roppant komoly, és föltétlenül őszinte választ vár...


Egy pillanatra lehunytam a szemem: te jó ég, hiszen ezek senkit sem kímélnek! Nekem például sok minden járt már az eszemben Veronkával kapcsolatban, de a kisöreggel egy percig se mertem volna gyanúsítani!


Maga a gondolat is képtelenségnek tűnt a szememben ...


Tovább olvastam: a kisöreg számított a kérdésre, s hangsúlyozta, csöppet sem neheztel érte. Ám nagyon kéri a szimatot, bízzon az őszinteségében, különben nincs mit mondania. Tudja, hogy a probléma komoly, folytatta, ő is úgy véli, ezért aztán nem elég igennel vagy nemmel válaszolni. Pedig nem volt kapcsolat közöttük, ez a valóság ... De ha nagyon akarja, lehetett volna, mert nemegyszer kísértette meg a gondolat egy-egy álmatlanabb éjszakán: mi lenne, ha odalopózna a fiatal test mellé, senki meg nem tudná, és mégis úgy döntött valahány esetben, hogy veszteg marad, két okból is. Az egyik önző szempont volt: óvakodott minden fölösleges bonyodalomtól, s energiáját munkájába és a család iránti gondoskodásba ölte. A másik ok: végiggondolva a lány helyzetét, visszariadt attól, hogy bármely egyéni érdeknek engedve tönkretegye más ember életét. Ámde mert állításait nem tudja tanúkkal igazolni, a nyomozónak nincsen más választása, mint hinni neki. Egészen megható volt e vallomás, s újra megállapíthattam magamban (ki tudja, hányadszor), hogy na, végre, íme egy talpig ember!


Tovább lapoztam ...


A színhely szerint ismét Dongóváron voltunk, ezúttal Szíjgyártó Albert néptanácsi alelnök füstös szagú, poros irodájában. A „házigazdától" egyenesen énfelőlem érdeklődött az ügyészség munkatársa: jártam-e a községben, tudtak-e itteni nagyítási működésemről, mi a véleményük az erkölcsi arcélemről, hogyan viselkedtem a faluban stb. Szíjgyártó elvtárs mindent kitálalt jószívvel: ő igazán nem tehet semmiről, valóban személyesen jelentkeztem nála folyó év május 23-án, a délutáni órákban. Azért emlékszik ennyire pontosan, mert aznap délelőtt sürgős értekezleten járt a megyénél, ahol ő is, több más néptanácsi kollégával együtt, alapos fejmosásban részesült, az ember nem egykönnyen felejti el az ilyesmit... A szimat finoman értésére adta, térne már a tárgyra... Szóval, igaz, hogy beleegyeztek a nagyítási akcióba, de tüzetesen megnézték a működési engedélyemet is, ami ellen nem lehetett kifogást emelni, meg aztán egy Dongóvárról elszármazott komoly elvtárs ugyancsak jótállt értem, úgyhogy neki nem volt miért gyanakodnia, és személyesen semmiről se tehet semmit... A jegyzőkönyvet felvevő emlékeztette a tanút: kérdésével senkit sem kívánt vádolni, puszta érdeklődésről van szó... Az alelnök ettől függetlenül előhozakodott Sándor Jánossal, a városi botanikus kertnél dolgozó, dongóvári származású rokonával, akinek az unokahúga ―  szintén odavaló leány ― a polgármester házánál szolgál, és ez az ember az ő tudomása szerint jóval többet mondhat rólam, úgy is mint beajánló. Neki mint alelnöknek általában nem lehet kifogása a fellépésem s a munkám ellen. A szimat megemlítette, mit beszélnek faluszerte a főmérnök „szórakozásairól", s hogy ezekből állítólag az említett fényképész is derekasan kivette a részét... Az újabb kitérő válasz lényege: az emberek sok mindent beszélnek összevissza, ha kell, ha nem, s előfordul, hogy valaki néha szórakozás közben túllépi a mértéket, de azért a munkája az első. A farm fiatal főmérnöke példásan vezeti a gondjaira bízott egységet...


A következő kihallgatott tanú Kecskés Pál volt, a dongóvári farm főmérnöke. Elmondta, hogy nem ismerte az öngyilkos lányt, bár a név után ítélve emlékszik a szüleire, az apa náluk dolgozik az állattenyésztésben, mintha valami baleset is érte volna, leesett az istállóhijúból vagy mi... Nem, nem volt szerencséje a lányukhoz, s bevallja, azt se tudta, hogy Tunyogi István, aki neki valóban jó pajtása, a lánnyal szoros kapcsolatban állt. A nyomozó felkérésére Pali részletesen elmondta kettőnk megismerkedésének történetét (nem hagyta ki a Szíjgyártó házában rendezett díszlakomát sem, amelyen legelőször összefutottunk), néhány szóval jellemezte a dongóvári ténykedésemet („korrekt, munkabíró, szavatartó" stb.), majd elismerte, hogy több ízben szórakoztunk nála, legényemberek, de hogy nyilvános közbotrányt okoztunk volna, kikéri magának. Ami a felcsernőket illeti, azok is felnőtt, férjtelen elvtársnők, senki nem kívánhatja tőlük, hogy pókháló nője be ama bizonyos bűnbarlangjukat... A nyomozó kérte a főmérnököt, ne terelje más vizekre a beszélgetést, és válassza meg a vele szemben használt hangnemet. Személy szerint őt nem érdekli a tanú magánélete és családi állapota, de mert mindez Tunyogi István erkölcsi profiljával áll kapcsolatban, hivatásának és kötelességének tekinti ilyen ügyekben is vájkálni. „Pontosan azt csináltuk, amit ön is szokott, amikor alkalma van rá” ― vágta el Pali végleg a beszélgetés fonalát. A jegyzőkönyvező ebből azt a következtetést vonta le (kérdőjelesen, persze), hogy tanú nemigen hajlamos az együttműködésre, magatartásában szabados, anarchista beütések tapasztalhatók; javasolja tanú esetleges ismételt kihallgatását, lehetőleg az ügyészség épületében.


A Sándor família a botanikus kertben szeppenten fogadta a váratlan vendéget. Férj és feleség együttes vallomásának lényege (az asszony ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen, amíg férjét tanúként kihallgatják): Veronkát csak felületesen ismerik, engemet viszont meglehetősen... A paslagot ezúttal is a jellemzésem érdekelte, mire Sándor János leakasztott egy körülményeskedő, simisumi rablómesét, miszerint ilyen rokonszenves meg olyan szakértő vagyok; még én is pirultam belé, amíg olvastam... Milyen alapon adott ajánlást rólam a dongóvári néptanácsnak? ―  hangzott az újabb kérdés, ami igen logikus volt, de Sándor János mégis begazolt tőle, és pontosított, hogy ő csupán egy levelet írt a rokonának, amelyben elmesélt egyet s mást rólam, de szó se lehetett ajánlásról, ő ugyanis nem hivatalos szerv, nevetséges így feltenni a kérdést... E pontnál közbevágott a feleség: néhányszor elbeszélgetett velem, puszta udvariasságból, s ennek alapján könnyelmű, léha, nőcsábász lelkületű alaknak ismert ki, aki megjátssza magát, s a mások életébe gázol, ha úgy hozza az érdeke... A szimat rászólt; érdekes, amit hall, de lenne konkrétabb, mire az asszony sírva fakadt, hogy ők életükben becsületes emberek voltak, és egy jöttment senki miatt ne hurcolják meg kettőjüket, csak azért, mert véletlenül egyszer-kétszer vendégül látták... Sándor János kérte, a látogató nézze el felesége kifakadását, egészségileg sosem volt kitűnő állapotban, most meg különösképpen gyengélkedik, az a hír is az öngyilkosságról végtelenül megviselte. Ha a törvény emberei újabb részletekre kíváncsiak, nagyon szívesen útbaigazítja az unokahúgához, aki a Veronka barátnője volt, s a polgármester elvtárs házában szolgál. „Pirikét hagyd ki a játékból!" ― sikoltozott az asszony, és csak idegnyugtatóval lehetett elérni, hogy valamelyest megüljön a szoknyáján.


Sándor Piroskával szóba állni nem ment valami simán; csak miután töviről hegyire tájékoztatták a polgármestert, miben áll a cécó, engedélyezett egy negyedórás négyszemközti társalgást a házvezetést intéző lánnyal, de kikötötte, hogy a beszélgetés jegyzőkönyvét véglegesítés előtt maga is látni szeretné. Ami e részbe került tehát, azon rajta volt a város nagyfőnökének fejbólintása, vagyis már nem csupán az ügyészség foglalkozott az üggyel, .de a néptanács is, méghozzá a legmagasabb szinten (milyen könnyű híres embernek lenni!)... Pirike keveset beszélt, azt is szinte csak félszavakkal. Igen, ismerte Veronkát, és elmondta barátságuk történetét. Igenis, tudta, hogy mi ketten együtt futunk. Elvégre rajta keresztül ismerkedtünk össze, ő mutatott be egymásnak. Róla is készítettem egy fotósorozatot, amelyik nemigen nyerte meg a tetszését (megmutatta a jegyzőkönyvezőnek, aki erre külön is kitért a szövegben), később azonban nem találkozott velünk. Veronkát egyszer már érte egy csapás, ugye, tudnak róla, magyarázta, biztosan most is ballábbal lépett... Az eléje tett meztelen képet először felháborodva taszította el magától, később mégis hajlandónak mutatkozott megtekinteni, és tétován érdeklődött; hogy ez vajon a Tunyogi műve lenne? Ugyanezt szeretném én is tudni, kérdezett vissza a nyomozó, mire a lány felelet helyett vállat vont. A további kérdések: hazakísérte-e őt ezen és ezen az estén Tunyogi István? Igen; mi van ebben? A szimatnak az is fúrta az oldalát: mi volt közöttünk, hogy kísérgetésre került sor. A lány persze kikérte magának. De hát csak nem véletlen volt a közös lődörgés, makacskodott az ipse; hiszen azon az éjszakán engemet a polgármester háza közelében kaszliztak be a járőrök ... Ez az önök dolga, és biztosan ki is derítettek már mindent  ― szólt a lány, és ezzel betömte a kérdezősködő száját.


Lehet ugyan, hogy az engedélyezett tizenöt perc alatt még sokkal többről is eszmecseréltek, emlékezetem szerint Pirike barátkozó természetű volt, bár jelen esetben éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Az ellenőrzés során a polgármester piros cerazája biztosan kivágta a többit. A lelke rajta!


Azt viszont már a vizsgálatvezető fűzte az egészhez, hogy az ügy igen megrázta a városi főfőt, s kérte, hogy az ankét lefolytatása után őt is tájékoztassák az ügy kimeneteléről ...


Nem folytatom.


A fényképekig, amikről már szóltam, még egy ív volt hátra, azon összegezte benyomásait a nyomozó; szerinte a szálak zömmel hozzám vezetnek, s bár nyilvánvaló bizonyítékokat nem sikerült felhajtani, javasolja, csevegjenek el velem alaposan, a helyzet komolyságának megfelelően, és igyekezzenek kiszedni belőlem minden olyan tudnivalót, ami hozzásegít a valóság megvilágításához.


Becsuktam az irattartót, és csak ültem ott roskatagon, mint egy kitömött nyúl a vadászegyesület kirakatában. Minimum olyan ostobán és olyan hallgatagon. Még csak azt sem mondhatom, hogy be voltam tojva; a gatyarizgés akkorra már tovaszállt, csupán az elején forgott fenn, amíg nem tudtam, mire megy ki a játék. Ámde sokkal rosszabb volt, amit a helyében éreztem: totálnál is totálabb ürességet. Amikor már minden mindegy, és az ember védekezni is elfelejt, mert képtelen egyik gondolatot a másikhoz fűzni, pláne ha nem is igen van mit. Megállt a fejemben a csodálatos malom, nem őrölt az már semmit, még levegőt sem üresjáratban.


Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az állapot, de aztán nagy nehezen valahogy magamhoz tértem. Éreztem, hogy citerázik a fogam, s kezemben táncot járt a barna doszár. Letettem a székre, de a kezem úgy is tovább remegett, kénytelen voltam hát zsebre vágni, akárcsak az a hányadék tag odabent a lerben azon a fura, nyomorúságos hajnalon, amikor saját hülyeségemből kifolyólag csúfosan csőbe néztem ...


Máris elképzeltem, hogy mindaz, amit életemben addig összekalapáltam, semmivé válik. Ha jól csalódom, most már az összes puskacsövek rám voltak szögezve, menedék pedig semerre. Körülcentiztek gyanakvással, s rajtam volt a sor, hogy valamiképpen kivágjam magam.


Higgyék el, ártatlan voltam!


Ha megtudom valaha, ki adta Veronka kezébe azt a fényképet, egészen biztosan szétverem a fejét a legelső járdaszélen! Addig csépelem vele a gránitkockát, amíg szikrát csiholok belőle ...

De vagon tényleg a fényképek miatt nyelte be a maréknyi pirulát?


Ki tudhatja azt?


Varga talán segíteni próbál, s azért adta kezembe az egész irományt ―  csillant fel előttem a vékonyszálú remény.


Beléje kapaszkodtam minden erőmmel. Segítenie kell, ki kell udvarolnom, hogy megértő legyen, hiszen Veronka se így, se úgy föl nem támad, és apám se fordul vissza túlvilági útjáról, ahol biztosan ugyanolyan nekikeseredve biceg, ahogy életében tette... És Bálint Misi s általában a halottak odaát maradnak mind, bármit teszünk mi itten egymással.


Akkor meg inkább hagyjuk élni az élőt...


Most sem tudom, mikor lépett be Varga; ugyanolyan surranva érkezett, akár az elején.


Egyszer csak felrezzentem: a hátam mögött állt és az állát simogatta.


― Elfogyott az olvasnivaló? ― vigyorgott. Egy pillanatra azt hittem, az osztályban vagyunk, s a szokásos hec-cek egyike készül az én rovásomra.
Hiába, a hangja mit sem változott azóta ...


23


Éreztem én, hogy valami nincsen rendjén, de vesszek meg, ha tudtam akkor pontosan, miről van szó.
Amikor a muri után kínnal-bajjal feltámogattam magam vízszintes helyzetemből, amibe otthon kerültem, azt mondtam, hogy egy ideig nem ugrom ekkora fejest a mulatásba. Elmegyek, ha hívnak, elvégre a fotókból élek, de amint letudtam a szükséges kockákat, egyszerűen kámforrá válok ...


Eléggé meredek dolgok estek meg ott az elmúlt éjszakán - ébredeztem hangyásan zsongó fejjel, és bizony nagyon nem bántam volna, ha visszatekerhetem az időt, mint egy filmet, s azt a napot egyszerűen kiollóznám az életemből...


Vasárnap lévén, breteg lényként lötyögtem le-fel a lakásban, semmihez se volt húzásom, még a kaját se kívántam, s mind jobban ketyegve vallattam az órát: miért vánszorog oly csigásan az idő?


Legalább Veronka rám nyithatná az ajtót, ahogy máskor annyiszor megtette. Tán csak az ő közelsége, néma ragaszkodása volt az egyetlen, ami képes lett volna jobb kedvre deríteni e lebunkózott, gennyes hangulatban, ám a bejárat fölötti csengő ezúttal makacsul hallgatott.


Egyre dühösebben rúgtam bele egy-egy földön heverő vacakba, legyen az papírkosár vagy vegyszeres doboz, s akkora ívben repültek a sarokba, hogy azt hittem, sose érnek földet. Szerencsére egy korty pia sem akadt otthon, különben ismét beszívtam volna, és csak megbánom.


Sötétedéskor már nem bírtam tovább, és leviharzottam az utcára.


Tudják, olykor milyen pocsék tud lenni a magány? Egyszer az biztos, hogy akár a múltammal, úgy voltam vele: futottam előle, mint a veszett kutyától.


A proféknál bevertem egy istenes féket, különben ki tudja, hol állok meg, s úgy rontottam a házba, mintha én lennék a házigazda, s a bentlévőket kívánnám tetten érni. Tudom, mindez pofátlanság volt részemről, mea kulpa, de akkor igazán képtelen voltam uralkodni magamon. A kölykök persze elkerekedő szemmel meredtek rám, eléggé lelombozó látványt nyújthattam, látszott a pislancsuk sűrű rebbenésén, biztosan várták, hogy majd kapnak tőlem egy-két haveri szót, ahogy szokás volt, de abból valahogy nem lett semmi, aztán előszédelgett a kiskopasz is, a feleségét etette éppen, még a kezében volt a tányér és a kanál, mindjárt át is passzolta az egyik kölyöknek, vinné ki a konyhába, engem meg leültetett ott helyben a gyerekszobában az egyik ágy szélére, s melegen érdeklődött, mi a hézag, hogy ilyen hevesen, itt... Hiába, a morcosság csak kiült rám még akkor is, amikor kérdeztem, mi van Veronnal, mert ma nem jelentkezett... A kiskopasz felvonta a busa szemöldökét: hát nem tudom, hogy hazautazott? Azt hitte, mi ezt már megdumáltuk egymás között, de ha nem, hát ő nem rejti véka alá... No, erre le is fújódtam, mint egy rossz léggömb, nem volt mit mondanom, ezer bocsánat a zavargásért, s kioldalogtam a feneketlen estébe. Ámde míg hazafelé sepertem, újra begorombultam: micsoda eljárás az, hogy hazapattan, én meg semmiről nem tudok semmit?


Bűzlött nekem ez a hazalátogatás. Ki tudja, miket hall odahaza rólam, mert milyen a falu, minden bolhából elefántot csinálna... Na és? - vontam vállat a következő pillanatban. Egyáltalán, tartozom-e neki számadással, hogy ennyire betojtam a jó hírem végett?


Az, hogy szeretjük egymást? Hogy egy-egy éjszakára nálam maradt?


Se ő nem feleség, se én nem férj, se vőlegény-menyasszony nem vagyunk egymásnak, úgyhogy ... És különben is...


Egyáltalán, miért prüszkölök amiatt, hogy a tudtom nélkül utazott haza?


Azért, mert... és kezdtem a hülye vitát magammal újra, elölről.


Ilyesmivel töltöttem az időt hazafelé.


Mielőtt felröpítettem volna magam az átkozott lifttel, benéztem a postaládámba.


Volt ott egy sokrét hajtott levél Veronkától.


Amelyben tudatta, hogy járt nálam szombat este, de nem talált otthon, haza kell utaznia, mert édesapja leesett a hijuból...


Az üzenet végén a kérés: vigyázzak magamra!


Ezzel fizetett ki, és még csak nem is szólhattam semmit. De azért fújtam, prüszköltem. Miért ne? Úgyse hallotta senki...


A következő héten apránként belenyugodtam a változtathatatlanba. Tovaszállt vasárnapi nyugtalanságom, Veronka hiányát is viszonylag könnyen kihevertem. Mondhatni, visszatért a régi kedvem, újra jobban ízlett a meló, gyűlt a rendelés, és közben Ödönről se illett megfeledkeznem.
Ha előre tudhattam volna, mi készül ellenem! Pedig borzasztó hamar megindult a lavina, és ki gondolta, hogy az ilyesmit lehetetlenség megállítani?


Azzal kezdődött, hogy egyik éjszaka álmomból vertek föl - a professzor volt. De olyan idegesnek, magából kivetkőzöttnek, mint akkor, én még nem láttam.


-  Mi történt? - rángattam be az ajtóból, de szerintem nem tudta pontosan, melyik világon van, tán még azt sem, a városnak mely részén lófrál...


-  A taxi - hebegte -, a gyerekek egyedül...


Akkor nem fogtam fel igazán szavai valódi értelmét.


Valósággal vonszolt magával, és tátogva kapkodott levegő után.


De hát öltözzek föl, jóember, mutattam az egy szál gatyámra, és erre szelíden tovább remegett a lépcsőházban, a félig nyitott ajtó előtt, mint kihajított kocsonya a flaszteren.


Nos, hát elrobogtunk őhozzájuk, mialatt sikerült valahogy felébrednem.


Az volt a tippem, a nagyságával történt valami súlyos bonyodalom, talán segítségre van szüksége ... Ami, ugye, szörnyen megtisztelő ...


De nem a nagyságával volt a hézag, se nem valamelyik gyerkőccel.


Az történt, hogy még reggeliben megérkezett Veronka...


Mindazt, ami ezután következik, a tanár úrtól tudtam meg, akivel beültünk az elárvult konyhába, ahol Veron szokott hálni, az ágy úgy maradt rendetlenül, ahogy feküdtek benne.


És nyugtalanítóan üres volt.


- Mi lett Veronnal? Hová lett? - szorítottam sarokba a kisöreget, aki még mindig csak hápogott, s úgy begazolt tőlem, főleg az izgága nekilendülésemtől, hogy felszökött a hokedliről, ahová nem olyan rég én is, ő is leroskadtunk.


Mihelyst szövegelnie kellett, s rá volt szorítva, hogy begyűjtse a gondolatait, fokozatosan visszatért belé az élet, s zengő baritonja egyre nyugalmasabban repdesett körülöttünk...


Szóval: megjött Veronka, éppen csak köszöntötték egymást; neki, a profnak sietnie kellett, órája volt a fakultáson, váltottak néhány semmitmondó szót („Hogy van a nagysága?" - „Köszöni, jobban, sokat emlegette ... És az édesapja?" - „Azt mondta az orvos, megél. .."), miközben volt egy futó benyomása, mintha a lány nem olyan lenne, mint máskor, de nem maradt ideje sokat törődni ezzel, késő este meg, mire végleg hazavetődött, már ő maga is olyan fáradt volt, hogy a lány kitartó és feltűnő kedvetlenségét a családi baj és a fáradtság számlájára írta. Most, hogy utólag visszagondol, gyanút   foghatott volna amiatt is, hogy a gyerekszobában nem harsogott a máskor utcára is kikacskaringózó vidámság, aminek a kovásza rendszerint éppen Veronka volt. Olyan ... olyan pihentető és hihetetlen csönd ült mindenütt, még el is tűnődött magában: vajon mióta nem volt része ily tökéletes nyugalomban? Az asszony se panaszkodott aznap különösebben, bár részéről megszokták, ha olykor zsémbel, kiabál vagy az embert rekcumozza, ez a betegség természetével jár, azzal, hogy ő is szeretné kivenni a részét a családi gondokból-bajokból. Még nem fordult el az élettől, ha egyebet nem tehet, hát szájai, és ez a jó, ezúttal viszont az asszony, is jóval nyugalmasabb volt a szokottnál, végighallgatta ura beszámolóját a fárasztó egyetemi hétköznap unos-untalan ismétlődő eseményeiről, majd a prof kilépett a konyhába, hogy vacsora után nézzen, a gyerekek már ettek volt, s Veron szótlanul, komoran fürdette őket, sorban, a kisebbekkel kezdte, mert a két nagyobbat már nem kellett füröszteni, viszont muszáj volt ellenőriznie, mosnak-e fület és fejet, nem hagyják-e magukon a rájuk kent szappanhabot.


... Úgy látszik, a kisöreg mindent el akart mondani, hogy maga előtt is tisztázza, mi történt tulajdonképpen. Szívesen leintettem volna, ne még cifrázgassa jobbra meg balra, de aztán csak ráharaptam a nyelvemre, és megjátszott türelemmel hegyeztem a fülemet...


A prof és a felesége is megvacsoráztak már, a férfi beadta a beteg asszonynak a szokásos gyógyszereket, felkattintotta az íróasztalon álló lámpát, s a szoba többi részét elsötétítette. Egy szakkönyvbe temetkezett. Egy óra lett, mire annyira elfásult, hogy úgy döntött, elteszi magát másnapra. A biztonság kedvéért végigdöcögött a lakáson, betakarta az alvó gyerekeket, ellenőrizte a bezárt ajtókat, majd a konyhába is bekukkantott. Nemigen volt ez szokása, nehogy az legyen, hogy a lány után leskelődik, most mégis megtette. A küszöbön megtorpant: odabent bántóan szikrázott a lámpa, bár az ilyesmi eddig még sose fordult elő, mármint hogy Veronka égő villanynál aludjon el. Istenem, a fáradtság, mentegette magában a prof, és belépett, hogy lekattintsa a kapcsolót, amikor orvosságos dobozra figyelt föl a lány kezében. Úgy szorongatta,  hogy  később  alig  lehetett  kifejteni  görcsösen merev ujjai közül. A doboz fedele a földön hevert, a doboz maga pedig üres volt. A címkéjén nagybetűs figyelmeztetés állt: altatószer, túladagolása életveszélyes! A prof azonnal ráismert a dobozra, a gyógyszeres szekrénykéjükben állt félretéve: ha majd az asszonyának rosszabbra fordulna a helyzete, ne szenvedjen hiába. Kéz alól szerezte, külföldet járt kolléga révén, most meg egy csapásra lába kelt az egésznek. Te jó ég, ötven gombot benyelt ez a lány, ijedt meg a következő pillanatban, nézte az alvó pulzusát, s nyomás a telefonhoz, kihívta a mentőket, vijjogva érkezett az autójuk az éjszakában, szerencsére a gyerekek nem ébredtek fel, az asszony is inkább csak nyöszörgött-féle, mert rosszat álmodott, ő meg ott maradt egyedül a rendetlen konyhában, és nem volt egy ép gondolata. Mi történt itt, mi történt itt? - majd később: miért? miért?! ... Szinte gépiesen kutatott a Veron táskájában, mely a konyhaszekrényre tajkolt fogason csüngött, a piros gyapjúszvetter alatt. Remélte, talán egy mindent megmagyarázó nyomra bukkan, bármire, de nem talált semmi rendkívülit, végül előkerült egy pakli fénykép, bugyigumival átszorítva, volt ott vagy egy tucat, s ahogy, sietve átnézte őket, kezébe került ez a szörnyűség ...


És elém tett egy jócskán gyűrött, kopottas képet (fél levelezőlap nagyságban).


A képen dívány volt látható, a díványon homályosan, hanyatt dőlve egy totál pucér csaj, szétvetett combokkal, ijesztően nagyméretű barlangnyílással, két kezével zacskós mellét szorította fel, mintha pumpálni akarná a testét, szóval rusnya egy kép volt, ráadásul rém ócskán kivitelezve, viszont a háttérben lévő arc átkozottul ismerősnek tűnt.


- Hiszen ez Veron! - szaladt ki a számon, s a prof is úgy vélekedett, bár először sehogy se akart hinni a szemének.


Minél többször nézegettük, annál biztosabb volt: a kép a lányt ábrázolja.


Tisztára mintha egy nagy kalapáccsal főbe kólintottak volna. Csak ültem, bámultam, és a maradék eszemmel próbáltam okosabb lenni.


Mi ez? Valaki tréfát űz velem? Mi történt Veronkával? Mit akar tőlem a professzor? ...


A kisöreg próbált tovább okoskodni: Veron valószínűleg bűnszövetkezetbe keveredett, s amiatt nyelte be a nyavalyás pirulákat... Legalábbis, ez a fénykép szerinte fölöttébb gyanús, és egész más megvilágításba helyezi a lány alakját, amit ő személyesen szörnyen sajnál, hiszen óriási segítséget jelentett a családjának, ez enyhén szólva pótolhatatlan, s szeretne mindent megtenni Veronért, mert bármibe bonyolódott is, ő tudja, érzi róla, hogy nem ezt a sorsot érdemelte ... Mindenesetre, akikre tartozik az ilyesmi, biztosan megteszik a magukét, hogy kiderítsék ...


-  Csak nem gondolja, hogy nyomozás indul? - nyöszörögtem, mert többre nem futotta az erőmből, és ahogy teltek a percek, éreztem, mint csúszik ki a lábam alól a talaj.


-  Én nem tudom - vont vállat a prof -, de hát azt mégis ki kell deríteni, mi van egy ilyen képpel... Esetleg maga tudna egy magyarázatot, mivel fényképész, s akkor nem kellene ... Ugye, hogy nem a maga műve? Mondja már!


Na, ettől kampec voltam, de menthetetlenül. Hát kinek néz engem, jóuram? De minél hevesebben tiltakoztam, annál kevésbé sikerült meggyőzőnek lenni.


Persze, a kisöreg is inkább csak kínjában vallatott meg engem, láttam rajta, ő sem hitt igazán abban, ami kénytelen-kelletlen átcikázott a fején.


Csakhogy ez engem már egyáltalán nem melegített. Féltem. Azokra a filmekre gondoltam, amiket hétről hétre Ödönhöz passzoltam. És amiket rendre ő is visszapasszolt nekem. Most is nálam vannak, bárki megtekintheti őket. Sehol egy szemernyi ledérség. Jó, hogy akadnak köztük strandfelvételek is, de csak fürdő jelmezben, és az csak nem tilos ... Röhögnöm kellett, hogy milyen gyorsan begazoltam a prof kérdésétől, pedig most már tudom, hogy kötelessége volt feltennie azt.


De a kérdésnél még jobban fájt a gyanú, hogy Veronka egyszerűen áthimbált mindannyiunkat: nemcsak a gyógyszeres figurával, hanem azzal, hogy a hátunk megett beállt a kurválkodók csöppet sem kisszámú seregébe. Mert aki egyszer már  megkóstolta  azt  a  bizonyos  fütyköst, akárhogy is szánja-bánja, csak az lesz a végzete... És mintha hidegrázás tört volna rám, egy csapásra igazolva láttam korai óvakodásomat a lánytól. Amikor azzal a temető-históriával etetett, tulajdonképpen szüzen beszerzett ringyóságát tukmálta rám. Kételkedve bár, de tövig bevettem, most meg itt volt az eredmény... Az üres ágy tátongása olyannak tűnt azon a kusza reggelen, akár egy cinkos röhej.
De kérdem én, vajon mit vétettem én neki, hogy ily gyalázatosán bánt el velem?


Eszembe jutott, milyen lehet neki ott bent a kórházban. Istenem, él-e még egyáltalán? Szívesen segítettem volna rajta, sajnáltam is tiszta szívemből meg minden, viszont képtelen voltam egy lépést is tenni érte.


Duzzogtam, és úgy éreztem, nincs nálam szerencsétlenebb flótás a világon. Ültünk a kisöreggel a hajnalodó reggelben, görnyedten, egymással szemben, ki tudja, ő is mire gondolhatott, néztünk magunk elé, és nem láttunk semmit; az asztalon, közöttünk, a tenyérnyi fénykép kunkorodott, fénylő lapjával villanó csóvát szórt a falra.


Végül is a profnak jutott eszébe, hogy egyikünknek el kellene mennie a kórházba körülszimatolni.
Jött, hogy szembeköpjem magamat, amiért másnak kell figyelmeztetnie: emberség is van még a világon!


Hát persze, derült ki a fejemben, tudnunk kell, mit segíthetünk szegény Veronkán, s ki segítsen rajta, ha nem mi? ...


Olyan természetesnek vettem a kisöreg buzgalmát, mintha én csak véletlenül csöppentem volna e históriába.


Szerencsére, ő ebből mit sem számlázott, úgyhogy csak magammal kellett rendeznem a dolgokat. Igazság szerint, keserűen csalódtam Veronban, s most kivoltam az egész világra.


Az öreg viszont annyira meg volt buggyanvá, úgy felsrófolta magát az éjszaka folyamán, hogy ha netán a feleségével történik valami hasonló, biztosan nem gyűri fel jobban hozzá az inge ujját.


Egy pillanatra se tiltakozott, amikor arra kértem, húzza fel a topogóit, s irány a kórház, addig én boldogan ellátom a házi népséget.


Ha kettéhasítanak, se tudtam volna akkor ránézni a lányra. Inkább elvégeztem azt a munkát, ami elől ő végül is meglépett.


A prof szuszogva belepréselte magát kopottas gúnyájába, sebtében elsorolta a családi végeznivalókat, s mikor már azt hittem, kész, vége a listának, kidjerült, hogy elszámítottam magam, mert annyira szeretett fontoskodni s mindent széltiben-hosszában elmagyarázni, hogy ha az egészet végighallgatom, lejár a személyazonossági igazolványom.


Alig tudtam kituszkolni az ajtón. Én, a bunkó fényképész a házigazdát a saját ajtaján! Hát normálisak voltunk mi akkor ezek szerint?


Nagyon is sikerült mindennek a végére járnom, csak az volt a nyomor, hogy az agyamat nem tudtam közben kikapcsolni. Újra és újra lepergettem magamnak az esemény képzeletbeli filmjét, és ha el kellett volna mondanom, mit végzett ezalatt a kezem, nem tudtam volna számot adni róla.


Amikor a lakásban egyedül maradtam a gyanútlan nagyságával (csak a lány betegségéről ejtettünk előtte egy-két szót), s a legkisebbet is elcipelték a testvérei az óvodába, a képet titokban elő-előhúztam zsebemből, ahová a gyermekek elől rejtettem, s hosszan bámultam azt a kifícamodott, rusnya fetrengést, a hívogatóan szétdobott lábakat. Mintha nem stimmelne valami - hunyorogtam, behunytam a szemem, majd újra kinyitottam, és a képet mustráltam.


Határozottan emlékszem, hogy amikor Veront először láttam meg az utcán, leghamarabb a lábát gusztáltam végig, már csak azért is, mert hátat fordítva távolodott tőlem, a barátnői oldalán, és senki nem szólt rám, hogy esik ki a szemem ... Mintha ma is látnám a két, marokba illő bunkócskát, amelyek fehéren fénylettek a pirospántos szandálban ... A bunkócskákat viszont... hiába kerestem a képen!
Optikai csalódás? Szokatlan szögben állt volna a fotós? Más lenne az állás és más a fekvés? Vagy én emlékszem rosszul?


Nem és nem, lefogadtam volna, hogy egészen más lábakat látok a képen. Vaskos, trampli, bokában duzzadt, meglehetősen szőrös lábak díszelegtek a szemem előtt, míg a Veronkáé lábszárközépig enyhén karcsú és mondhatni szőrtelen volt. Elhihetik, mert számtalanszor simogattam végig...


És már megbocsásson a világ, de Veronka testének egyéb részei sem maradtak rejtve előttem, úgyhogy eskü alatt vallhatom: se a láb, se az istentelenül lakályos valag, se az elnyűtt dohányzacskók nem hozzá tartoztak.


De ha ez így van, akkor hogy került e rusnya testre a Veronka arca?


Rámontálták?.... Egész biztosan rámontálták!


És szinte száz százalék, hogy én játszottam a kezükre a lányt. Negatív formájában ...


Annak idején, még az első transzportokkal, amikor mindenáron fel akartam strófolni a darabszámot, eljuttattam Ödönhöz a Veron filmjeit is. Ez lehet az igazi magyarázat. Mit számított nekem; elvégre hiánytalanul visszakaptam őket.... Annyival több volt a steksz ...


Másképpen nem kerülhetett a lány feje a montálókhoz... Ha mégis, akkor kellett léteznie egy másik fényképésznek, aki tőlem függetlenül keccintgette Veronkát. És bármennyire szerettem volna, ha ez lenne a magyarázat, tudtam, éreztem, hogy az egész buli az én lelkemen szárad.


Eladtam egypár garasért...


Úgy zakatolt a fejem, mintha golyóbisok lennének benne, amelyek egyre sebesebb pörgéssél kergetik egymást, és bármelyik pillanatban nagy csattanással összeütközhetnek.


Legszívesebben azonnal a kórházba nyargaltam volna, hogy amit még lehet, helyrehozzak mulasztásaimból, balfékségemből. Ámde én tettem útra a profot személyesen, s úgy felszívódott a délelőttben, hogy órákon át csak a beteg asszony sípoló lélegzésében gyönyörködhettem a nyitott szobaajtón át. Ha egyszer megfogadtam, hogy vigyázok rá, nem hagyhattam cserben. Egy szerencsétlenség helyett kettőt vegyek a lelkemre? - Különben is, a magam ásta verembe estem bele ...


Alig tudtam megállni, hogy ne üvöltsék a türelmetlenségtől és a tehetetlenségtől.


Aztán fáradtan, elgyötörten egyszer csak becsoszogott a kisöreg is, karján neccel, benne két hosszúkás fehérkenyér lógázott. Kerülte a tekintetemet, úgy sündörgött a konyha felé a kenyerekkel. Amikor mellém ért, ezt motyogta:


- Őszinte részvétem ...


Tisztára mintha nekem jött volna egy úthenger.


Hát nem tudták megmenteni?! Mi az úristen történik ezen a világon? Ilyen könnyen itthagynak, akiket szeretek?


A prof leroskadt az egyik konyhaszékre, amelyen a reggel is gubbasztott, és kimakogta valahogy, mit tudott meg odabent Veronka utolsó óráiról.


Mert az kizárt dolog volt, hogy a közelébe eresszék.


Kómában szállították be, s a nyilvánvaló önmérgezés miatt különszobában helyezték el, a „renoválóban", így nevezték az intenzív osztályt. A szolgálatos fődoktoron kívül ott gubbasztott a beteg mellett az ügyészség megbízottja, s mind a ketten ugrásra készen lesték, mikor tér magához Veron, hogy azon nyomban vallatóra fogják. "Úgy úszott át odaátra, hogy egy pillanatra sem volt öntudatánál. Feltúráztatták valameddig a pulzusát, de az már csak olyan volt, hogy a masinéria működött ugyan, a lélek viszont beadta a lemondását. És ezzel magával vitte a titkát odaátra, ahonnan nincsen visszatérés ...


Egyszerre éreztem a halál miatti gyászos sajnálatot és a pillanatnyi megkönnyebbülést, amiért a szimatoknak ezek szerint felkopott az álluk.


A kisöreget viszont, mihelyst kifújta magát, menten a fénykép sorsa érdekelte, ami viszont egyáltalán nem nyerte meg a tetszésemet. Neki igaza volt, hogy az egy fontos dokumentum - de ha egyszer már a törvény emberei bedobták a törülközőt a kórházban, minek fölöslegesen ugrálni, amikor nem kérdezik az embert?!


Úgy gondoltam, a fotó jó helyen lesz nálam, hiszen mihez kezdhetne vele éppen a prof? De nem volt miért kötölődnöm, s mondtam, a gyerekek miatt süllyesztettem zsebre, erre aztán bólintott, vagyis egyetértett velem, de azért látni akarta a saját szemével is.


Az jött ki az egészből, mintha kézen-közön nem bízna bennem!


Viszont fennhangon nem mondott mást, csak azt, hogy szerinte a képre szükség van a további vizsgálatoknál.


Ismét rám került a sor, ami a csodálkozást illeti: hát nem azt mondta, hogy...? Aztán kiderült persze, hogy csak az én fantáziám lódult előre túlságosan.


Vizsgálat lesz, csakhogy a Veronka személyes segítsége nélkül! És a szálak előbb-utóbb hozzám vezetnek. Ismertem a lányt, dolgom volt vele. Így aztán joggal várhatnak tőlem is valamilyen magyarázatot.


Nem voltam jó semmire azokban az órákban.


Egyáltalán, nem olyan könnyű lenyelni azt, hogy valaki, akihez igazán húzott a szívünk, egyszerűen eldobja magától az életet, és nincs többé! Mi lesz velem ezután? Ki melengeti fel magányos napjaimat? Mihez kezd ez a szerencsétlen kisöreg a sátoralja purdéval, az istencsapása asszonyával? Honnan a nyavalyából szerez még egy ilyen belevaló segítséget?


Mi az, ami a kezébe adta azt az átkozott skatulyát?


Valami oka mindegyiknek kell hogy legyen, aki ilyesmire vetemedik. Veronkának is meglehetett a maga lökése. Az már biztos, hogy a fénykép miatt ugyancsak nem perdülhetett táncra. Csak az nem volt tiszta, hogyan jutott hozzá. És hogy mit gondolt felőle a lány maga. Vajon engem gyanított-e miatta?


Az esetben az is furcsa volt, hogy épp aznap történt, amikor a lány megjött Akácligetről. Legalább annyit szólt volna, hogy né, te bolond, visszajöttem ... De miért nem kívánt látni engem, ha ilyen hosszú útra szánta el magát?


Kérdéseimre nem kaptam választ se akkor, se azután. Csak spekulálgathattam felettük, ha nem is éppen abban a pillanatban, talán később, amikor Varga az ügyészségen a kezembe adta a nyomozás iratait. Megkért, olvassam át alaposan az egészet, s utána elbeszélgetünk.


Szörnyen kíváncsi lettem volna az Ödön véleményére is, de a történtek után arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy hernyó ő, akit el kellene valakinek taposni, amíg nem késő...


Pedig hát jó ideig nem zaklatott a kutya se. A profot meredeken elkerültem, már csak a nyomasztó emlékek miatt is. Már-már azt hittem, minden elsimul, s szerencsére kifelejtettek a partiból. Úgy tűnt, Veronka nem locsogott úton-útfélen a kapcsolatunkról, s nincs mitől tartanom. De azért valahányszor eszembe jutott a kisöreg s a nála maradt fénykép, biz'isten kirázott a hideg.





22.


Már-már fátyol borult a dongóvári kiruccanásra, any-nyi sok hónap eljárt fölöttünk, szép volt, talán igaz se volt, s közben rengeteg helyen megfordultam, az egész egyetlen zavaros valamivé olvadt össze, azt se tudtam már, melyik az eleje, melyik a vége, s hogy mindaz megtörtént-e velem valójában, avagy csak a képzeletem űz belőlem csúfot.


Kecskés Pali viszont nem feledkezett meg rólam: úgy eszébe véste a műteremhez vezető utat, hogy egyszer csak ott állt az előszobában, vidáman, hegyesre nyomorgatott bajszát simogatva, és időnként nagyokat kuncogott.


-  Fotó Tunyogi? Tunyogi úrhoz van szerencsém?


Amíg a cégtáblát idézve hülyült, lassacskán helyrebillent a memóriám, s ami megmoccant benne, az egyből és libegve az agyvíz tetejére emelkedett.


-  Hivatalos ügyben keresem Tunyogi mestert - tördelte  a kezét vásári  illedelmességet mímelve.  Meg kellett veszni, olyan jól adta a megjátszott kliens zavarát, csuda tehetsége volt a figurázáshoz, csak néztem és csudáltam. Ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy most már igazából csinálja, vagy mégis inkább hecc az egész.


Mikor aztán nevetve minden oldalról meglapogatott, világossá vált minden: a legénybarátság jogán jött el hozzám. Egyúttal, anélkül hogy tudta volna, magával hozta a dongóvári esték titokzatos hangulatát.
Annyira örvendtünk egymásnak, mint két surmó gyerek, akik hosszú nyári vakáció után szaladtak össze. Csak meresztettük a gukkerünket, én reá, ő meg reám, s fülig szaladt a szánk az örömtől. És mintha egy kicsit nem is hittünk volna a saját szemünknek.


-  Mondj már valamit! - nógattam egyre, majd csörömpölve leesett bennem a tantusz, hogy hát ejsze házigazda is lennék ...


Koccintottunk, erről-arról véleményeztünk, vagyis dumálgattunk, majd sort kerítettünk a lényegre: tulajdonképpen úgy jött hozzám mint fotográfushoz, mert hivatalos szívességre szeretne kérni. Smafu az egész, végzős találkozóról van szó, tíz éve végzett agronómusok gyűlnek össze emlékezni, cirka két hét múlva ...


-  Emléket szeretnénk a találkozóról.. . Fotózni kéne,, Tunyogi úr ... Maga aztán igazán érti a módját...


Nevetett, nevetett, hamisan vágott felém a szemével, és én nem értettem, mi akar ez lenni. Le is lomboztam a suta értetlenségemmel, de esküszöm, még akkor sem kapcsoltam...


-  Hát  nem  tudod?  Mikor  a  táncot...  Odalent,  nálunk ... Minek űzöd az eszedet?


Láttam, hogy nem hisz nekem, pedig tényleg úgy volt: ahogy hazajöttem, a három tekercset valahova letettem,, magam se tudom hova, s a feledés spongyája azóta csak törölt, törölt...


Kicsit égett is miatta a pofám, mert az volt a látszat, mintha elárultam volna a haverságunkat. Pali meg igazán feltétel nélkül emelt magához, úgy is mint csórót, ő egy szóval se említette, én viszont adósnak éreztem magamat.


Biztosítottam: holmi felgyűlt melók miatt szenvedett halasztást... szóval, a szokásos sóderrel álltam elő.
És hogy mégse tartson hóhányónak, a tenyerébe csaptam: állok a találkozójuk elébe!


-  Tudod - közölte bizalmasan Pali -, a fiúk nem bíznak akárkiben. Mégiscsak bankett lesz, az ember elereszti magát, kell a megbízható pajtás a fotósban is. Nem mindegy, hogyan mulat az ember ...


Hát ez roppantul igaz volt, és egyben hízelgő rám nézve, mármint ez a bizalom, bár az ábra szerint nem szolgáltam rá száz százalékban, ezért elhatároztam, hogy igyekszem most majd mindenben megfelelni a reményeknek. És a táncos fotókat is előkaparom valahonnan.


Egészen feldobott a látogatása. Mintha máris egy újabb dongóvári bulira nyílna kilátás. Emlékezetemben sok volt a kihagyás,, mint rostán a lik, inkább csak éreztem a félmúltba veszett hangulatot, a zsibbadást, s amíg a filmek után kutattam, felidéződött bennem ama éjszaka néhány sarkalatos pontja.


Pali különben is még sose csapott be; az ő ajánlatai, a társasága garancia volt arra, hogy a magamfajta ágrólszakadt se unatkozzék. Ráadásul, egy rakás agronómus mint társaság, egytől egyig tapasztalt, értelmes emberek, nem megvetendő esély az érvényesülésre!


Úgy mentem az egyetemre, mintha egy titokzatos, ismeretlen lánnyal randevúznék. Odáig voltam s vissza az örömtől. Igazság szerint én életemben nem jártam még az egyetem épületében, s Pali kedvesen várt rám a kapuban, nehogy elkeveredjek nagy boldogtalanságomban. Ki volt díszítve a pajti, szó se róla, méghozzá a legújabb divat szerint, fehér ingben, nyakkendőben, hát ilyenképpen tisztára egy menő fej volt, s még én is büszkének éreztem magam amiatt, hogy ismerem. Mindjárt azzal kezdtük, hogy végigvezetett a hűvös,, süketül kongó folyosón, amelynek a végén sarkig nyitott ajtó várakozott ránk, azon beléptünk, mire fékeztem, mert a padok balkézt lépcsőzetesen felfelé tartottak, s amíg csak elláttam, teli voltak kiöltözött paslagokkal, csajokkal vegyesen, jobbkézt meg, az asztalnál néhány koros muksó szunyókált rakáson az odacsődített székeken. Amikor megláttak engemet Pali oldalán, egy kis élet látszott pislákolni bennük, a terem többsége meg egyenesen kíváncsian nyújtogatta felénk a nyakát.


Erre aztán Pali bemutatott a kompániának, majd szabadon bocsájtott, hadd végezzem a dolgom, s ők is nekifeküdtek a teendőiknek, mert már jócskán elmúlt kilenc óra, ahogy kifejezték magukat, a találkozót pedig kilencre hirdették. Ezek szerint én voltam az, aki megakasztottam az agronómusok szekerét. De semmi vész, mert szemtanúja lehettem, milyen hamar belelendültek ...


Minden roppant érdekes és tanulságos volt, szívesen végigültem volna mint néző, ámde ugyanakkor a szerelékkel is eléggé el voltam foglalva, s ha lehorgonyoztam az egyiknél, elhanyagoltam a másikat, ha meg két lovat kívántam megülni egyszerre, félő volt, hogy mindketten levetnek a hátukról.


Ahogy végiglegeltem szememmel a termet, arra gondoltam, ráérek még Buzgó Mócsingnak lenni, előbb ismerjem ki magam közöttük, ehhez pedig szívből át kellett élnem az eseményt, úgyhogy tátottam én is a szám diszkréten, hátulról, a lépcsőzetesen magasba törő padok mögül, ahol. nem szúrhattam szemet az asztaltársaságnak, még rám foghatták volna, szimatnak álltam oda, s épp elég valakire rásütni a bélyeget, hogy soha többé le ne mossa aztán magáról...


Ámde ígéretesen rajtolt a ceremóniamester, hogy így nevezzem, egy cirka százkilós keljfeljancsi, akire azt mondták, „dékán elvtárs", és elnyekergett valami menő szöveget, egyik lábáról a másikra szökdösve, de ezt talán hanyagolom is, mert csak azt érte el vele, hogy az atmoszférát langyosította fel, ami szörnyű nehezen ment neki, nem tudom miért. Szóval, amolyan bevezetésféle akart lenni, amilyenből tizenkettő tesz ki egy tucatot; a hallgatóságot figyeltem, a terem mélye nyújtotta békalátás folytán cikis egy életkép tárult elém, és a döbbenet az volt, hogy az enyhén fagyos levegő ellenére a jelenlevők tágra nyílt szemmel nyelték a galuskát, lélegzetet is alig mertek venni, nehogy pánikot keltsenek vele. Majd következtek sorra a delikvensek, és reszketeg, betojós hangon eldarálták, mily életutat tévelyegtek be agronómusi pályafutásuk első tíz esztendejében. Te jó ég, füleltem őket szorgalmasan, ezek már annyi ideje túrják a földet? Hogy nem unják még?... Egyesek rövidre fogták, s alig löktek oda néhány mondatot, mások még arról sem feledkeztek meg, miként sikerült befizetniük immár a harmadik kocsira, és milyen nehézségeket kellett elhárítaniuk az útból, amíg ... Ejnye, de tenyérbemászó volt egy-egy duma! Ahogy megállíthatatlanul haladtunk előre az időben, szép csendesen kapcsolgattam ki az antennáimat, mert helyenként nyakig ért már a linkség, de nagyon, és én ehhez nem voltam annyira hozzáedződve, mint ők, hiányzott hozzá a főiskolai gyakorlatom, úgyhogy gyorsabban az agyamra ment, mint sejtettem volna. Mikor ezt ilyen szépen nyugtáztam magamban, éppen ideje volt működésbe lépnem, amit a társaság el is várt tőlem, remélem ... 
Részemről elég fény hullt az asztalra és vidékére, de a hátsó padsorokig már nehezen jutott el az ablakon át bezúduló napsugár kévéje. Szerencsére a plafonon egy sereg fénycső feszengett, igaz, hogy valamennyit jócskán leszarták a legyek, de ha az ember fel-kattintotta a három kapcsolót, bő világosság hullt rájuk, akár egy színpadon. A vaku tök fölösleges lett ebben a helyzetben, különben is a váratlan villanások rendszerint megijesztették a klienseket, pláne az ilyen csoportképeknél, s ebből jött aztán, hogy karót nyelnek egy-egy képen ...


Előbb az asztalnál ülőket centiztem be, több ízben is, de akármilyen tekintélyes, tapasztalt emberek voltak azok ott, le nem vették volna a fél szemüket rólam. Pedig hát, túró a fülükbe, egyetlen mozdulattal se csináltam egyebet, mint amit ilyenkor szokás.


Fényképeztem...


Aztán a padokra is rátértem, s végigpásztáztam a termet, vagyis négy illeszthető felvételt készítettem, mert a padok félkör alakban helyezkedtek el, s nem fértek rá egyetlen filmkockára, ezért csakis montálással oldhattam meg később a feladatot, de ez most nem tartozik ide.


Még javában dúlt a szófosás, de én már letudtam a magamét, s töprengtem, mihez is kezdjek a továbbiakban. Összepakoltam volna, de mert nem tisztáztuk az elején, nem akartam pofátlanul belenyicorgatni az ajtót épp a duma kellős közepibe. Beroskadtam hát az egyik oldalsó padba, az első sorban, ott úgyse ült senki, mind hátrébb húzódtak meg az ipsék, s mert volt hozzá elég hely, tehették. Lehet, hogy nagy hülyeség volt ottmaradnom, senki se nyilatkozott ilyen értelemben róla, de személyesen jólesett az elvégzett meló után beleolvadni a jelenlévők tömegébe. Mintha csak közéjük tartoztam volna még arra a félórára, amennyi a találkozóból hátravolt.


Kecskés Pali, emlékszem, jól megnevettette a bandát. Olyan röhejesen taglalta az életét, mintha ő találta volna ki a saját eszével, ami örökké bohócságokra állt, de kellett is az a kis tréfaság abba a terembe, mert a zöm szörnyen komoly volt, akár a kifakadt vakbélgyulladás.


Hát... valami ilyesmiről maradhattam én le évekkel ezelőtt. No persze, középiskolai kiadásban ...


Mikor vége lett a bulinak, és a jelenlévők rendre kiszivárogtak az ajtón, aminek mind a két szárnyát kitárták, hogy ne legyen akkora fennakadás, de még úgy is nehezen akart kiürülni a terem, én a padban maradtam. Eligazításra volt szükségem: hogyan tovább? Egy idő után odajött Pali, hálát adva az égnek, amiért nem húztam el közben a csíkot, s innen tudtam meg, hogy tulajdonképpen simán leléphettem volna, már teljesen csak magánszorgalomból melegítettem a helyet a padban, de mindegy, jó, hogy maradtam, mert este lesz a bankett, azt hitte, ez annyira természetes, hogy nem is kell külön említenie, a Rózsa Sándor borpincébe hivatalosak, s oda is el kellene jönnöm, mert a tagság határozottan igényli...
És ismét finoman emlékeztetett a dongóvári képekre, amik azóta már lenagyítva, egy borítékban leragasztva lapultak. Reménykedtem, hátha nem kerül senki kezébe, mert ami sikerült belőlük, az egytől egyig olyan, hogy ... Na, de minek részletezzem? Űgyis kitalálják! Én viszont továbbra se akartam ilyesmibe ártani magamat. Pillanatnyi, múló őrület volt, ami e tekercseket elkészíttette velem, szerencsére túlvoítam rajta, s csak a szégyenkezéssel vegyes rettegés maradt bennem, mert ki tudja,- mikor húzhatják rám érte a vizes lepedőt. Nem adom ki őket a kezemből, döntöttem el, s Palinak azt mondtam, fény érte a filmeket, és nagyon-nagyon sajnálom...


Viszont a rendelés az rendelés volt, tehát közkívánatra ott kellett lennem este ...


A borpince egyike volt a város legelőkelőbb mulatóhelyeinek. Persze, ha közelebbről megnéztük, csupa ócska deszka meg hordó meg kovácsolt vas volt benne minden, viszont a számlák egyenesen világszínvonalon mozogtak, merthogy az úgynevezett kategóriája lux volt. Valójában a város legdrágább restije volt, ez a szemenszedett igazság. Előszeretettel rendezték arrafelé a banketteket, esküvőket a nagyérdemű vendégseregek. Gyanítom, azért, hogy még nagyobb legyen a felhajtás. Nemegyszer megfordultam már odalent, megörökítettem jó pár asztaltársaságot, úgyhogy a fényviszonyok, a villanyhálózat, az asztalok elrendezése abszolút nem volt téma nekem, úgy léptem be az alacsony pincelejáraton, mintha hazamennék. Távolról sem volt ott akkor még mindenki, délelőtt cirka nyolcvan tagot számláltam, s amíg rendre begyűltek - ráadásul egyesek férjükkel, illetve feleségükkel állítottak be, ami pluszba jön! -, jócskán beesteledett. Pedig már hat órakor elkezdett nyüzsögni a személyzet, hogy mi legyen az előétellel, aztán hét óra felé már szó nélkül hordták is ki, miközben a türelmetlenebbje hevesen koc-cinítgatni kezdett. Szóval, lassanként, de elszabadult a szokásos pokol. Pali engemet is lenyomott egy helyre, maga mellé, azon a tájékon nagyjából komplett volt a társaság, majd beajánlott jobbra-balra, egyre vígabban éreztem magam közöttük, mind kevesebbszer járta meg az eszemet, bogy ha nem egyéb, én dolgozni jöttem a pincébe, nem pedig gondtalanul emlékeket űzni...


Meglehetősen kelletlenül láttam munkához. De nem sokáig fotózhattam a salját fejem után: egyre-másra akaszkodott rám egy-egy tag, és a fülembe súgta, mint egy cáfolhatatlan tényt, hogy a társaság mely részéről kellene éppen külön szuvenírt keccinteni. Alig végeztem az egyikkel, már a következő rendelés is úton volt, s tisztára úgy jártam, akár egy prímás, akinek megállás nélkül ragasztgatják a homlokára a lepedőket. A végén sürgősségi sorrendet kellett felállítanom, mert kapkodni kezdtem ... Eléggé terhes és főleg unalmas volt az egész, lényegében kajáltak meg piáltak, ez fix, elvégre ezért gyűltek össze, később holmi táncnak nevezett vonaglás is előfordult egy sarokban, ahonnan különben a borpince raktára nyílott, s három lakat is fityegett az ajtaját védő vasrácsos kapun. Persze, ha valaki lopni óhajtott volna onnan, a három lakat nemigen állja útját, legfeljebb valamivel több idejébe kerül a hókuszpókusz.


A szellőzés nélküli pincében jócskán megült a szivarfüst, a fejek erős homályban imbolyogtak, az ing csatakosan tapadt a hátunkra, friss levegő szinte nulla, pedig az összes ventillátorok szorgalmas surrogással kavarták a zsivajt, szóval a szokásos fülledtség volt napirenden, no meg a terméskövekkel bélelt falakon csillogott elszántan a szivárgó talajvíz s zöldellt a salétrom.


Éjféltájban pimaszul oltogatni kezdték a villanyokat, a pincérek ezzel jeleztek be, hogy lejárt az útlevelünk, szálljunk át más hajóra. Erre, minthacsak összebeszéltek volna a személyzettel, a raktárajtó felől előbújtak a patkányok is. Nagy, hízott példányok masíroztak el a falak mentén, s talán még a díszlépést is kiverik, ha megfelelő kiképzésben részesültek volna. A csajok, amikor szembetalálkoztak a nyavalyásokkal, fültépő sikoltozásba kezdtek, mások jókora lerágott csontokkal bombázták a pimasz dögöket, de azok sokat látott és tapasztalt, bölcs egyedek lehettek, mert csupán egy-egy lusta oldalugrással reagáltak az unalomig ismert támadásra, és mintha ott se lettünk volna, emelt fővel követték ösztönük hívó szavát, majd gőgösen elvonultak a pince kanyargós folyosóin. Mikor ez a masírozás rövid időn belül háromszor-négyszer megismétlődött, sokan fel is kerekedtek, s jobbnak látták beletörődni a zárórába. De csak az elején tűnt ilyen egyszerűnek a dolog, mert a búcsúzkodó agronómusok csoportokra szakadva meg-megálltak a katakombákban, hadonászva vitatkoztak egymással, mintha újra és újra elfelejtkeztek volna a .borpince fölött lebegő végzetes záróráról, s az ásítozó, türelmetlen vendéglői fiúk sorfala átlátszó üvegből lett volna. Na mindegy, végre mindenki felbotorkált a lépcsőn, pedig istenemre mondom, fiatal volt még az idő. Paliék vagy két tucatnyian lehorgonyoztak a közeli utcasarkon, tanakodásba kezdtek, majd néhányan kiváltak a csoportból, köztük Pali is, s visszamentek a gyatrán megvilágított bejárathoz. Mi a túró lesz itt, vakartam a fejem, és repesztettem Pali után, netán ha támogatásra lenne szüksége... A főnökkel tárgyaltak nagy hevesen, a ruhatár pultjának támaszkodva, Pali kártyaként, legyezőszerűen elrendezett százasokat libegtetett a pasas orra alatt, aki zavarában ide-oda kapkodta a fejét a bankók elől.


Pali odaintett magához.


- Szólj már te is a főúrnak, rendes fiúk vagyunk, nincs miért citerázzon ... Behunyhatja a szemét, és vendégül láthat bennünket néhány további órácskára ...


Mint egykori céhbeli, megpróbáltam a lelkire beszélni, ámde mindegyre a szabályzatba, a rendeletekbe kapaszkodva próbált lerázni magáról, mire Pali látványosan megduplázta a bankot; a pasas felnyögött a kíntól, és óriási lelki vívódásoktól gyötörve, kapkodva zsebre gyűrte a lepedőket. Valaki elszaladt a társaságért, s nemsokára újra helyet foglaltunk a félig már lehordott asztaloknál. Mondom, lehettünk vagy húszan-huszonöten, és azért nem tudok pontos számadattal szolgálni, mert mire megállapodtunk a huszonegyes létszámnál, velemmel együtt, de a főnököt kivéve, aki időközben szélnek eresztette pincéreit, maga meg behúzódott az irodájába, hogy majd bezár ja-bereteszelje utánunk az ajtókat, felrakja a rozsdás vasrácsokat, szóval ezalatt elpárologtak még néhányan, enyhe rosszullétükre hivatkozva, és inkább a csajok közül.


Csak később világosodott meg előttem az asztal melletti dumákból, hogy a kompánia az egykori agronómiai intézet magyar színjátszó csoportjának tagjaiból áll. Szóval, ők nemcsak hogy együtt tanultak, de mikor tehették, közösen bohóckodtak, s ezt nem felejti el olyan könnyen az ember. 
Került ott elég szajré a nagy bankett után, úgyhogy legalább három napig mulathattunk volna belőle, s a pincérek még akkor is haszonban lettek volna.


Azzal kezdtük, hogy közkívánatra odaállítottak engem egy csoportkép erejéig, majd egyöntetűen kijelentették, méghozzá nagy ovációk, koccintgatások és Pali ajánló szavai közepette, hogy elfogadnak a csoport tiszteletbeli tagjául, s ha netán újra sor kerül egy rég áhított előadásra, amiből ki tudja mikor lesz valami, mert ahogy elnéztem, egyikük sem adta fel ezt a reményt, szóval, ha visz-szatérnek a régi szép idők, menten ki is neveznek reklámfőnöküknek ... Egyelőre az ígéretre ittunk, de a hangulat már akkor oltári volt, egy fikarcnyit se kellett előmelegíteni, mint általában, nem kellett mesterkedni, minden tréfa, kiszólás, vidám sztori remekül ült a helyén, mindenki röptében vette a lapot, és úgy nézett ki, teljesen megáll felettünk az idő. Felébredt bennem az egykori pincér, és úgy felszervíroztam mindenkinek a maradékból egy újabb vacsora erejéig, hogy a végén vastapssal jutalmazták az igyekezetemet. Aztán felváltva szavalni kezdtek, csodaszépen mondtak holmi verseket, s mindenik szavalat után beiktattunk egy áldomást, néha kettőt is, ha azt a siker és a művészi színvonal is megkövetelte.


Ugye, én nem sokat értek a versekhez, amennyit a suliban tanultam, az édeskevés, ráadásul rengeteget felejt az ember, ha se szó, se beszéd abbahagyja a kulturalizálást, úgyhogy gőzöm se volt, miféle szavalatok hangzottak el ott, de ahogy az emberhez szóltak, a hangok színéből, a kezek lejtéséből valahogy ki lehetett érezni, hogy az ember szívéhez simulnak, és nem a szavak értelme volt a fontos, hanem a hangulat, amit kiváltottak.


Na, és akkor az egyik, talán egy Zöldi Iván nevezetű földész, felugrott az asztalra, amely már meglehetősen koszlott volt a szétömlött bortól, s nagy ujjongásoktól kísérve rágyújtott arra a Petőfi-versre, amit a forradalomban, mármint 1848-ban még a kicsikutiya is fújt, és amit én is ismertem:


„ ... Rabok leszünk, vagy szabadok,
Ez a kérdés, válasszatok! ..."


Vele együtt bömböltük, ahogy a torkunkon kifért.


Istenem, de tudott szavalni az a Zöldi, még a könny is majdhogy kibuggyant a szemekből; hallgattuk, és én elképzeltem, amint anyám gyermekkoromban felolvasta nekem többször is, s a hazajáró gondolattól hirtelen elszorult a szívem, na de már erre alaposan meg kellett döntenünk a poharakat... Egy idő után meggyérültek a szavalatok, s a nótázás került műsorra. Ahogy a hangulat magasabbra és magasabbra hágott, úgy dagadt a repertoár is egy-egy dallal... Nem is tudom már, miket daloltak ott el, mindenesetre nem éppen keveset, és mikor valaki csak úgy né, belekezdett egy olyan szívszaggató, ősök jussát sirató micsodába, amiről én addig hallottam ugyan, de mondhatni egyáltalán nem ismertem, és az iskolában is csak azt mondogatták nekünk, hogy óvakodjunk tőle, mint a járványos betegségtől, mert azt a förmedvényt sebzett szívű, elvakult elődök szerezték végső elkeseredésükben, de nagyon nem helyes, amit beleírtak a szövegébe... Hiába kérdeztük titokban egymástól, mi az, ami helytelen benne, mert hozzá se tudtunk szagolni. Sem annak idején, sem később. Ha egyszer annyira le volt radírozva a színről...


Mikor felharsant a nóta, kérdeztem Palitól, mi ez, amibe belekezdtek, s hát ő mondta, hogy éppen az...


Kíváncsian hallgatóztam tovább. Hömpölygött fölöttem az ének, azt hiszem, akkor bármilyen nóta tetszett vol-" na abban az állapotban, különben is valami olyan klassz bort sikerült kifognunk, pokolian feldobta az embert, és ha valaki utána rágyújt, mondjuk, egy szent énekre vagy egy májusi indulóra, épp olyan sikere lett volna, mint így, hogy nem arra gyújtott rá ...


Szóval, azt mondtuk, persze ki-ki magában, hogy utánunk az özönvíz, csak a pillanat volt a fontos, már a patkányokkal sem törődtünk, pedig ott cikáztak az asztalok között, megszokhatták már, hogy ebben az órában övék a világ, és eszük ágában sem volt háttérbe vonulni, a félig lehordott terítékeket ráncigálták, a maradékokkal teli tányérokban turkáltak, s az abroszvégekbe kapaszkodva le-fel masíroztak az asztalon. Időnként dühösen lesepertünk egyet-egyet, de csak azért, mert túlságosan is közel merészkedett a poharunkhoz, márpedig az ember zabos, ha a piáját mocskolgatja valaki, ha patkány, ha más.


Ámbár, ki tudja, azt mondják, hogy aki delíriumos, szóval a piálásnak már a végső határait is átlépte, nem létező patkányokat lát, amelyek fájdalmasan marcangolják és valóságos kínokat okoznak neki, s előfordulhat, hogy ilyen alapon én is túlszárnyaltam kissé a mértéket, a derék rágcsálók pedig csak az én képzeletemet népesítették be... De akkor, kérdem tisztelettel, miért nem marcangolták a végtagjaimat? És miért hadakoztak velük mások is rajtam kívül? Talán mindannyiunkat látomások gyötörtek volna?


No, de nem ez volt az egyetlen nyitott kérdés, ami másnap felmerült bennem, és nem is volt a legfontosabb, úgyhogy a patkányok tulajdonképpen le vannak ejtve, az volt inkább az idegesítő, hogy az éjszakának szörnyű nehezen akart vége szakadni. Ha jól emlékszem, a pincérfőnök minimum egy kerek órán át rimánkodott, tegyünk pontot az egész istenségre, szép volt, jó volt, talán igaz se volt, de most már tényleg ráfázik, ha nem értünk a jó szóból... De mondhatta, mert nem volt kinek, s tudja az ördög, hogyan történt, de egyszer csak ő is ott ült közöttünk, egy svungból magába döntött egy félliternyit, elvégre óriási hátrányban volt velünk szemben, majd olyan ropogóst járt az asztal tetején, amihez mi szolgáltattuk a kórusmuzsikát s vertük a tenyerünkkel a ritmust, hogy a poharak veszett csilingelőse mesés téli hangulatot idézett, s én személy szerint mindjárt egy lovas szánon éreztem magamat...


Utolsó emlékem az volt, hogy egy pasas, valami Muzsnai nevezetű, talán Imre, talán más, de a Muzsnaira se vennék mérget, nyögdécselve a vállamra borult, hogy neki olyan, de olyan hányingere van. Megnyugtattam: nekem is, és akkor előhozott valahonnan két fiaskót, még alig apadt bennük valamit a vízszint, és akkor ő ajkára tette az ujját, hogy csitt, s amilyen hangosan csak bírta, titokzatosan elárulta: ő az utolsó élő császári kamarások egyike, ne törődjek sokat a nevével, mert anyai ágon van ez a kis tapadása a címeres, úri történelemhez, és ha jól viselkedem, talán nekem adományozza a birtokai felét, juhostul, marhástul, és én ott helyben mindent el is hittem neki, sőt a dupláját is; szóval be voltunk kávézva istenesen, az adományozásra még ittunk valamit, aztán nem volt mit tenni, ő is, én is öklendeztünk egyet-egyet, majd boldogan lehánytuk egymást, még csodálkoztam is, milyen könnyű az egész, az ember azt hinné, ott pusztul el a rosszulléttől, aztán mégsem ...


Egyéb emlékekkel valahogy nemigen tudok azóta se elszámolni ...





21.


Éppen vörösre voltam beakkomodálva, valami eléggé nyavalyás és pretenciós munkával bíbelődtem, ami az odafigyelést illeti, fix időre, percre kimérve ment az ipar, buzgón ketyegett az orrom előtt a fotósvekker, hogy össze ne torlódjanak a tennivalók a fejemben, és egyáltalán - amikor csengettek.
Ha nem egyéb, a vekker váltott hangot, mint a kamaszok, véltem, de nem arról volt szó, mert a ketyegést továbbra is jól lehetett hallani. Akkor aztán megint felcsörgött odakint, hogy biztos legyen a dolgában.


Erre viszont káromkodtam egyet: na, ezt is jókor ette ide a fene!


Ritka nyomorúság előbújni ilyenkor a bűnbarlangból, és negyedórán át tök ártatlanul pislogni a ránk zúduló fényben. Ki lehet ám próbálni, de senkinek nem kívánom!


Mindent összevéve, kicsoszogtam.


Sereshez volt szerencsém. Illett volna hozzászoknom, hogy valahányszor a csengő lesen talál, rendszerint ő dobja be magát.


-  Tíz percem van!


Különben mindig így indította a lemezt, akkor is, ha egy félóránál többet rontotta nálam a levegőt. Most éppen lihegett, és büzlött a verejtéktől.


-  A fene a liftbe ...


Ez fölöttébb jólesett... Tehát gyalog szuszogott föl a mennyországba!


Mondtam is: csupa fül vagyok.


De még percekig zihált a megszorult lélegzete miatt. Tisztára emberségből hoztam neki egy pohár falmellékit. Az ilyenkor nagyon jó szokott lenni.


Gőzerővel kapcsolt aztán rá a mondanivalóra, mert állítólag félő volt, hogy megelőz minket némi konkurrencia. Vagyis hát egy teljesen új, addig ismeretlen bizniszről lett volna szó, nem is értettem rögtön, mettől és meddig, ám Ödön szerint már messziről lerítt, hogy a miénk a jövő, ha ...


-  Mondd, van neked öregapád? - káderezett le visszakézből, mert látta, hogy lelkendezése falra hányt borsóként pereg le rólam.


És mikor megmondtam, hogy esetemben már csak a múlt idő aktuális, s az is egy-két évtizedre rúg, örömmel roppintgatta végig az ujjait, amit egy kicsit zokon vettem, mert hát mégiscsak a tátimról volt szó ...


-  Stimmel - mondta -, no, és maradt-e utána egy fénykép, akármi?


Mintha felrémlett volna egy lepusztult, sárgásbarna kis fotó, mely a kanapé mélyén, anyám csipkés keszkenői között hányódott. Bozontos bajszú és szemöldökű ember nézett róla farkasszemet, homlokába húzott csúcsos kucsmája, ha lehet, még torzonborzabb vala, s ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy no, te fiú, ilyenek voltak hát az egykori zsiványok, habozás nélkül lenyelem a galuskát...


-  Azt mondod, egy szar kép? Tudd meg hát, hogy Ödi bátyád abból olyan életnagyságú nagyapát varázsol elő, méghozzá  kalapban,  bokrétával és ünneplő  ruhában,   s legalább húsz évvel fiatalabban, hogy bárki büszke lehetne rá ...


-  Mihez kezdenék vele? - álmélkodtam.


-  Hát, neked is lenne egy becsületes ősöd ... Vagy ha nem neked, hát annak, aki a hiányát érzi... De lehet, hogy egy esküvői ócskaságról kell újat s ágy fölé akaszthatót fabrikálni, aztán előfordulhat, hogy valaki színesben akarja csodálni azt, amit addig fekete-fehérben szartak le a legyek ...


Ez mind igaz lehetett, de még mindig nem láttam elég tisztán a kérdésben.


-  Mi  bepótolhatnánk  minden  mulasztást -  hangsúlyozta, és a nagyobb nyomaték kedvéért hadonászni kezdett. - Bármilyen apró vagy gyenge képről olyan csinos, nagyított montázst készíthetünk, hogy mindenkinek kétfelé áll a füle. Szervezés kérdése az egész, azt pedig vállalom ...


Úgy masírozott előre-hátra az orrom előtt, már-már azt hittem, egyszer csak keresztüllépik a közfalon, s felszívódik a mélységben, mintha ott se lett volna soha. Talán nem is vette észre a piát, pedig direkt az orra elé tettem, mindenesetre szellemileg erősen be volt zsongva, az biztos!                                              


Nem mondom, érvényes dolgokkal hozakodott elő, de hát amíg az ember nem tapasztalja meg, az csak olyan, mintha a dzsungelről mesélnének neki; hiszi, hiszi, de azért inkább megnézné magának.


Például, hozzá se tudtam szagolni, hogy majd a magamfajta iparos annyi firkás trükköt - kivágást, fedést, kiszűrést, retust, színezést, montázst, reprodukciót - fog elvégezni. És ki az a szívós ökör, aki felhajtja neki a rendeléseket?


Ödi bátyám kezdett odáig lenni és vissza, amiért lassan letettem arról, hogy kapcáskodjak vele, sőt, ahogy mondani szokták, hagytam magamat bepalizni.


Megtudtam, hogy az egész istenség kollektív vállalkozásnak indul, s máris sikerült megnyerni az ügynek néhány fiatal festőt, szövetkezeti retusőrt s magamfajta árva gyerekeket. Mindenkinek jól meghatározott szerepe lesz, nekem például...


Megértettem mindent: piktor nem voltam, jókezű mesterembernek még nem számíthattam, utazó ügynöknek viszont...


És nem is akárhol, hanem mindjárt vidéken! Hát ezért kellett nekem csomagolni Dongóvárra. Merthogy, falusi gyerek lévén, állítólag könnyen odaférkőzök a paraszti lelkivilághoz.


Ami a lóvét illeti, Seres Ödön még a csillagokat is leígérte az égről, ha becsületesen kikóstolom a piacot, ahogy az illik, szóval úgy bemuzsikálta magát nálam, hogy elvileg egy szavam se lehetett. Ennek ellenére meglehetősen kételkedtem, hogy így fejezzem ki magamat. Örült lebőgést sejtettem az ügyben, márpedig a parasztembert nem lehet büntetlenül átverni, legfeljebb egyszer, de aztán élete végéig szarik rád és a bizalomra mint olyanra.


Ha nem egyéb, Ödön egyszerűen elgaloppírozta magát, és nincsen ezért semmi szégyen, nem ő lenne az első vagy az utolsó, valaki a fülébe ültette a bogarat, s most azt hiszi, megütötte a főnyereményt! Ellenvetésről hallani sem akart, sőt egy-egy szerényebb kifogásomra is úgy felhúzta az orrát, mintha egyenesen gyémánttojást tojt volna!


De ha már ez volt az ukáz, fejet hajtottam én is. Újra és újra tudomásul vettem, hogy Ödön a bossz, és végső eligazítást egy hét múltán tart a sörözőben. Megjelenés: diszkréten, egyedül és a megszabott időben. Késés nincs, mert a fogadás minden perce ki van kalkulálva.


Az embernek, ugye, mindenféle személyes gondolata támadt a fejében, de végül is úgy maradt minden, ahogy Seres elgondolta. Éppen csak nagyon kezdett már az idegeimre menni, hogy alig rázódtam be egy kerékvágásba, máris újabb szeszély tűnt föl a láthatáron. Tisztára olyan volt az egész, mint egy bábszínház: dróton rángattak, és én szorgosan táncoltam.


Tíz perccel hamarabb már ott farkalódtam a félhomályos sörözőben, az illemhelyek elé feszített bársonyfüggönyök tájékán. Ódaben tről meglehetős húgy- és fertőtlenítőszag lengedezett, de nem volt hová pucolnom, különben túl közel kerülök az Ödön asztalához, ami azért nem volt indokolt, merthogy éppen egy másik muksóval eszmecserélt, aki háttal ült nekem. Menő szerelésben feszített, filmeken láttam hozzá hasonlót, városi nagyvagány lehetett, csupa farmerben meg flanellrongyban, és csizma is feszült a lábán - na, hát abból én nem kértem, nekem elegem volt belőle egy életre.


Mikor aztán lejárt a sörivásban töltött ideje, és felcihelődve felém fordította magát, istenesen elgyapált, anyaszomorító pofa tekintett rám egy pillanatra mélabúsan. Persze az, hogy „tekintett", túlságosan enyhe és finomkodó kifejezés, s csak azért használom, mert pillanatnyilag nem jött egyéb a számra. Ha felidézem alaposan kipotyolt flekkenre emlékeztető ábrázatát, kiderül, hogy semmije nem ült a helyén: formátlan orra az egyik szemére csúszott, szája az állára görbült, egy szeme majd a füléig szaladt, s a másik füle négy-öt centivel feljebb költözött, a halántéka tájékára. Ráadásul az egész fej olyan volt, mint a kelt tészta közvetlenül dagasztás után. Vesszek meg, ha nem egy leszázalékolt bokszoló kinézését keltette, s szerencsémre átnézett rajtam. Mikor a vécénél közvetlenül mellém ért, kicsit elfogott a félsz, de aztán, hogy betájolta magát a függöny mögé, mindjárt besuttyantam az általa előmelegített ülőhelyre, Ödivel átellenben.


A következő pillanatban máris úgy éreztem, mintha réges-régóta seggelnék azon a széken, alkalmasint fel se álltam róla, hiszen a legapróbb díszletek is a helyükön voltak, sehol semmi változás, a csapos is ugyanazzal a lustán cirkáló mozdulattal matatott a kármentő vidékén, Ödi érdes, ellentmondást nem tűrő hangon szövegelt, ám ennek ellenére mintha lebegni kezdtem volna a levegőben, az asztalok és a mennyezet között, a fejünk fölött lustán füstöt dagasztó, böhömnagy ventillátor surrogva kelepelő ütemére, hallottam is, értettem is a mondókát, oké volt minden, de egy percig is kár volt azt remélni, hogy élénk dumapartira adom a fejem. Megértettem például, hogy a reklámanyagot, mivel a közönséget leszek hivatott elszédíteni, postán kapom meg, a feltűnés elkerülése végett, továbbá azt is, hogy az akció során nem árt óvatosnak lenni, főként a hatóságokkal ne akasszam össze a szekerem rúdját, bár az ügylet teljesen legális, ahogy hallatszik, a szövetkezetek is fontolgatják, vessék-e bele magukat a harcba vagy sem, ezért nem szabad nekünk sokat gatyázni. Világos volt, hogy fő a korrektség, minden rendelést pontos adatfelvétel és a nyersanyag lelkiismeretes összegyűjtése révén kell összeállítanom, s ahol tudom, inkasszáljam be az előlegeket is, mert aki bizalommal tejel, gyorsabb ügyintézésnek örvend.


Hát ezért utaztam Dongóvárra.


Végül is bármelyik koszos falut kiszúrhattam volna a térképről, a meló csak meló marad, de elnézést azért, ha már úgy adódik, hogy az egyikben történetesen van néhány biztos emberem, s gyógyíthatatlan vízfejűség miatt főbe kellene engem lőni, ha nem ott dobnám be először a horgot.


Veron, ennek ellenére, távolról sem ujjongott a tervemnek. Azt mondta: oda nekünk kettesben kellene elutaznunk. Mit keressek én egyedül Dongóváron, esetleg Akácligeten, ami, mint már mondottam, szinte ugyanaz?


Próbáltam észhez téríteni, hogy hát ilyenszerű egyezséget, hála istennek, még nem kötöttünk, de ő csak mosolygott rajtam, és leszögezte, semmi kedve, hogy úgy ismerjenek meg engem a falujában, mint egy hitvány vándorcigányt.


Biztosan volt egy apró kis difi a fejével, ami direkt ebben nyilvánult meg, és elismerem, hogy aki félszeg, azt nem kell olyan komolyan beszámítani, de már elnézést, nem tudtam éppen mindent szó nélkül lenyelni.


Mondtam is neki:


-  Zsémbes boszorka vagy, ha nem tudnád!


Erre hátat fordított nekem, s persze felhúzta az orrát.


Így járja meg az ember a rádióval is, mikor egy hullámhosszra állítja, pedig az állomás, amit fogni akar, egy ujjnyival odébb van a skálán. Egy ujjnyi nem sok, de éppen elég ahhoz, hogy befuccsoljon a vétel.
Őt például nem az zavarta, ami engemet: én a kiszállástól fintorogtam egyáltalán, de ha már mindenáron menni kellett, hát Dongóvár mellett szavaztam, neki meg épp Dongóvárral gyűlt meg a baja.


Hogy felcihelődöm, az meg se kottyant Veronnak.


De azért megpróbálta Pirikét is bevetni ellenem, szerencsére nem vált be a számítása. Sőt, a másik csaj odáig volt a tervemért:


-  Bizony megérdemlik a dongóváriak, hogy ne kerüld el őket. Lefogadom, szinte nem is akad majd ház, ahol ne állnának veled szóba. Csak meg kell kérnünk a bácsikámat, izenjen haza a rokonoknak, meg édesapám is sokat segíthet...


Mivel maga is küldött volna haza velem egy kis ezt-azt, abban egyeztünk meg, hogy Sándorékat direkt e célra találták ki, mármint hogy a cucc oda letétbe helyeződjék. Na és az ajánlásokért is be kellett ugranom, egyrészt szükség volt rá a községi hatóság felé, nehogy az első félórában rám szálljanak, másrészt a falu felé, ne teljen be mégis a Veronka jóslata, s udvarról udvarra, koldusként kelljen házalnom.


Szívből reméltem, hogy egy hét alatt mindenképpen szájba verem az egész községet, a hozzátartozó falvakkal együtt.


Mire felvirradt az indulás napja, nagyjából mindent tudtam már Dongóvárról, Sándorék jóvoltából pedig zsebemben lapult egy vázlatos, de igen hasznos térkép a falu utcáiról, nem beszélve az ajánló sorokról, amelyek éppen oda szóltak, ahol szükség volt rájuk. Az egyik borítékra azt írták: Szíjgyártó Albert néptanácsi alelnöknek. Ez éppenséggel a Sándor második unokatestvére volt. A másikon viszont az állt, hogy Sándor Pál, ez volt a Pirike apja, mármint a derék kapus édesbátyja. Ennél jobb támogatókat lámpással se találtam volna, így legalább minden a családban maradt.


Amíg az autóbuszon zötyögtem, szegény Veron járt az eszemben. Indulás előtti este ugyanis eltörött nála a mécses. Azzal zsarolgatott, hogy ha nem hallgatok rá, ő is velem jön, lesz, ami lesz ... No, még csak az hiányzott volna, hogy kemény meló helyett háztűznézőbe járogassak! Különben is, allergiás voltam a legkisebb szándékra, ami házasságra vagy egyéb bilincsekre emlékeztetett...


Nagyon-nagyon kategorikus voltam ebben a dologban, mire hazaszaladt a professzorékhoz búcsú nélkül. Igazán sajnáltam ...


Próbáltam magam mellé képzelni az ülésre, de csak egy asztmásán szuszogó, hízásnak indult vasutas lógatta a fejét a vállamra tehénkedve, s olyan vígan szunyált, attól féltem, még a nyála is előcsurran a kabátomra.


A kora reggeli, májusi határban gyönge köd sodródott tova, a busz rohanásával ellentétes irányban, és egy pillanatra pokolian hazakívánkoztam a Katlanba.


Aztán ez is elmúlt, fölkelt a nap, s mikor begurultunk Dongóvárra, kitartó csodálkozással meresztettem a szememet: az úttesten aszfalt, kétoldalt cementjárda, odébb cifrábbnál cifrább vaskerítések, s nem túlzok, de majd minden második ház felért egy kisebb fajta erődítménnyel.


Az egész faluban tán csak mutatóban ha akadt egy-két régi, nádfedeles viskó, de évek óta nem lakták őket, gerincük beroskadt, s a gaz egyre zöldebben gyűrte maga alá a málló falakat.


Ilyen községben életemben nem jártam. Ha nálunk a Katlanba egy idegen csak betette a lábát, félóra alatt híre szaladt.


Dongóváron még a kutya se törődött velünk, buszról leszállókkal. A főtértől balra, a párhuzamosan földbe ásott betonasztaloknál istentelen nyüzsgés, azt mondták, így néz ki arrafelé a hetivásár, a piacot szekerek és mélázó állatok vették körül, direkt mintha nekem találták volna ki az egészet, ráérősen elvegyültem a forgatagban, spektáltam a felhozatalt, hallgatóztam az emberek beszédjire, s elmondhatom, volt ott minden, zöldségtől, túrótól, kolbásztól, szalonnától kezdve a rézgyűrűig, a csergéig és a tollas papírtrombitáig, szóval az is, ami kell, s az is, ami nem, mégis minden elkelt és gazdát cserélt itt; azon töprenkedtem éppen, hogy az isten lovába nem vetődött arra épp egy szakmámbéli, egyheti biztos megélhetés úszott ott el, ahogy elnéztem, boldog-boldogtalan próbált szerencsét a piacon, bárányok, marhák, lovak cseréltek gazdát, tarka kendők, bő blúzok, szegelt zsebű pantallók himbálóztak a sátrak homlokára aggatva. Egy lacikonyhás egyre-másra kapdosta le a szénről a sercegve kunkorodó kolbászdarabokat, de úgy se győzte az iramot, több volt az éhes körülötte, mint ahány kolbásszal egyszerre elkészült, majd el is vitatkoztak az emberek az elsőség fölött, végül akadtak, akik bölcsen engedtek a negyvennyolcból, legyen tietek a vastagabbik vége, mondták, itt-ott felröhögtek, s el volt intézve.


Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem viszketett a táskában lapuló fényképezőgépem. Már-már elő is rántottam volna, hiszen szabályosan fájt, hogy a valósággal tálcán kínálkozó, rengeteg pofát elszalasztom anélkül, hogy a hasznomra fordítanám, de akkor a fejemben is megszólalt a vészharang: semmit ne siess el, Tunyogi, még nem vagy otthon Dongóváron, s nehogy darázsfészekbe nyúlj!


De hiába trappoltam el a néptanácsig, Szíjgyártó Albert alelnök elvtárs, így mondták, beutazott a városba hivatalos ügyben, délfelé érkezik vissza, akkorra menjek újra ... Hát belevetettem magam a piaci csődületbe, ahol is kitűnőleg elszórakoztam, magam is burkoltam valamit, legurítottam 2-3 korsó seritalt, eléggé meg volt keresztelve, ami azt illeti, de azért habzott, és ez volt a lényeg. Közben elnéztem, amint egy nagy bajuszú, földön ülő gábor egy kettéhasított régi ezüstpénzből a körülötte szorongók szeme láttára fehéren villogó gyűrűt kalapált, s mert senki sem mutatott hajlandóságot a portéka iránt, jobb kezének kisujjára húzta föl, a többi ujjai már rogyásig voltak mindenféle csillogó szarsággal. Elszívott egy cigarettát, majd elővette a megmaradt másik félpiculát, és kezdődött minden elölről...


Mit mondjak? Valahogy eltelt az idő, s amikor már jó magasra tévedt a nap, újra bekopogtattam a néptanácshoz. Most már nem tették ki a szűrömet, mert az előszobában tespedő, ősz hajú és hájas némber, aki szorgalmasan tömte a fejét, hogy repedt szét kétoldalt a pofája, azt mondta, az alelnök csakugyan megérkezett, de hazaszaladt ebédelni, minekutána két órát várakoztam még, no de a Szíjgyártó érkezésével tényleg felgyorsult az iram: került szoba, ahol megszállhattam, a házinéni napi három étkezést ígért, az alelnök pedig tüstént meg is hívott estére hozzájuk, hogy fehér asztal mellett alaposan elbeszélgessük a további teendőket. És különben is ...


Egy ma is biztos: se az nem világos, hogy miről beszélgettünk azután, se az, hogy miként kerültem ágyba, viszont reggel szabályosan sikerült felébrednem, és nagy ámulatomra Lécfalvi Berta néni tisztaszobájában találtam magam, tudniillik így hívták a szállásadómat. Tiszta szerencse, hogy észben tartottam a nevet, különben most azt kellene hinnem, hogy az első dongóvári napom tulajdonképpen csak elázott képzeletemben létezett. Be akartam kérni a reggelimet, mert ahogy a padlóra ereszkedtem, azonnal forogni kezdett velem a ház, de nem sokra mentem, főként a nyelvem miatt, úgy agyon volt marva mindenféle piától, hogy makacsul odatapadt a szájpadlásomhoz. Kényszerítettem magam,, hogy minél pontosabban felidézzem az elmúlt estét, az azelőtti napot, de nem futotta többre, mint amit már ismernek belőle.


Abból, ahogy Lécfalvi néni körüludvarolt, s a fejedelmi reggeli után - amiben épp csak turkálni volt erőm az iszonyatos macskajaj miatt - előhozott egy istentelenül megsárgult papírtasakot, majd elém szórt néhány tucat ócska fényképet, arra következtettem, hogy ha nem egyéb, a lényeget illetően eléggé eljárhatott a szám. Vagy Szíjgyártó srófolta volna fel a híremet?


Ez most már az életem egyik örök rejtélye marad.


Elég az hozzá, hogy a házinéni lett a legelső a listámon. Mindjárt három képet rendelt: az egyiket megboldogult Lécfalvi Dénesről, akiről volt ugyan egy posztóruhás, kikent-kifent régebbi fotója, de az eredeti szerelést sötétkék, fehér csíkos városi öltönyre kívánta cseréltetni rajta, ha lehet; a másik az esküvői képük lett volna, de lehetőleg finomabb arcvonásokkal, mint ahogy a beszakadozott, aprócska kép mutatta annak idején, nem beszélve az elegányos szerelésről, fátyolról, koszorúról, erről-arról, ahogy az szokásban van egy mai menyasszony esetében, míg a harmadik kép az édesanyját ábrázolta volna, sajnos róla igazán alig maradt valami emlék egy fiatalkori lányképen kívül, de aztán közös erővel elképzeltük valahogy a mamát, s ezzel ez az óhaj is sikeresen rendeléssé változott. A méreteket illetően úgy szólt az óhaj, hogy - mentől nagyobb, annál jobb. Különben, ahány klienssel tárgyaltam, ez volt a vissza-visszatérő nóta: „Maguk azt jobban tudják, lelkem... Csinálják úgy, hogy megfeleljen..."


Lécfalvi néni több ízben is rám pirított, milyen keveset fogyasztok, itókával is kapacitált, hát azt éppen csak megnyalintottam, s már fejre is voltam állva. Szóval, a bretegség megszűnt ugyan tőle, de már újra köd szállongott a szemem előtt.


A vénasszony legalább kétméternyi magas piszkafa volt, örökké meg kellett hajolnia, ahogy ki-be járkált a házajtón, kuncogva és izgatottan lestem, mikor keni meg a homlokával az ajtógerendát, de a reflexei még kitűnő állapotban voltak, mert az utolsó pillanatokban valahogy mindig sikerült elkerülnie a fenyegető karambolt.


Mire magam is feltápászkodtam, vendég érkezett a házba egy tuskólábú asszonyság személyében, Tar Sárának hívták, ezt még megjegyeztem, a harmadik szomszédban lakott, és hallott valamit arról az úrról, aki egy kicsi képből nagyot tud varázsolni; mondtam, én lennék az, de szó sincs varázslatról; nem baj, válaszolta, ő azért eljött, legalább meghallja tőlem, hogy és mint; hát én vázoltam neki a témát, amennyire tudtam, erre előjött a kisunokájával, aki kétéves korában sajnálatosan kifingott tüdőgyulladásban, és képzeljem csak el azt a tragédiát, éppen nála volt letétben az a szőke ártatlanság, a szülei elhozták oda jószívvel, és Dongóváron hagyták, mert mind a ketten munkába jártak, nem is volt semmi baj, de a gyermek meghűlt, s mire doktorhoz jutott vele, már megvolt a baj ... Ha azt mondom, hogy lehet róla szó, keres egy fényképet, akad talán a háznál, az unoka most lenne tízesztendős, a nagyítással a szülők kedvébe szeretne járni, azóta se lett gyerekük...


Itt abba is hagyom a dongóvári lista ismertetését, mert úgyse mennénk sokra vele. Ahány kliens, annyiféle volt a kérés, három napon át ki se kellett mozdulnom Berta néni lakásából, egymásnak adták a kilincset a közelebbi és távolabbi szomszédok. Életemben nem firkáltam annyit, leszámítva az iskolai éveket, mint akkor Dongóváron. A magammal hozott térképvázlaton, amit Szíjgyártóval közösen még kiegészítettünk a helyszínen, sorra pipálódtak ki a házak, s mire a negyedik napra virradtunk, maga a falu központja mondhatni kivétel nélkül felkeresett a maga különbejáratú nyomorával.


Szóról szóra, ahogy Pirike mondta volt indulás előtt.


Legalább öt kiló hájat szedtem magamra jódolgomban, ráadásul egy percig sem voltam valami józan, hiszen nem az volt a baj, hogy inni kellett, annak álltam volna elébe, inkább az, hogy már-már megállás nélkül rá kellett tölteni, s ráadásul a második este megint csak Szíjgyártóék vendége voltam, összeszaladt náluk az egész rokonság, kicsikutyástul s macskástul, mindenkivel leparolázhattam, így aztán a Pirike szüleit, azaz Sándor Pálékat is megismerhettem, az én kapus barátom ákombákomai náluk is megtették a hatásukat... És nem is tudom, miket meséljek, mi érdekli a jónépet egyáltalán, de kaja-pia volt rogyásig, mindenből jó lett volna burkolni, ám olyankor bezzeg alig fér valami az ember bendőjébe.


Néha megszólalt bennem a kicsiördög: mi lenne, ha utána érdeklődnék annak a régi históriának Veronkával? Lécfalvi néni biztosan elmondott volna egyet és mást... De az utolsó pillanatban mégis megfutamodtam: jobb lesz Veronkának hinni. Féltem, hogy csalódnom kell benne...


Egyáltalán, Veronkával kapcsolatban szigorúan kussoltam, mert kedves volt a szabad életem.


Naphosszat hallgattam hát a különféle süket meséket, körmöltem a megrendeléseket, borítékoltam a fotókat, s mikor bealkonyult, nyugodt szívvel jöhetett a kikapcsolódás.


Akkor, vagyis a második estén, amikor már egészen faja volt a hangulat mindenféle szempontból, beállított lakoma közben Szíjgyártóékhoz egy félig kopasz, jóvágású, kozákbajszú tag, csizmában és buggyos bőrnadrágban, de úgy általában bőrből volt az egész szerelése, még a sapkája is, amit nem nagyon vett le a házban sem, a kopaszsága folytán, s valahogy nem illett abba a társaságba, amiben akkor én szórakoztam.


Érkezését ujjongva fogadták, maga a házigazda tápászkodott fel személyesen az asztallap alá folyó nagy hasával a fogadás végett, egymást átölelve jöttek az asztalig, s addigra már elő is került egy tiszta teríték, a vendéget erőnek erejével lemarasztalták a székre, mese nincs... Kecskés Pál volt a neve, máskülönben a dongóvári állami farm főmérnöke, ami agronómust jelent.


Első pillantásra szimpatikus lett előttem a naptól lebarnult nevetős arca, a belülről jövő, őszinte jókedve, amivel a mulatságba, a dalolásba bekapcsolódott ... Ott, az asztal mellett ugyanaz történt, mint napközben, éppen csak vidámabban telt az idő, ámde ugyanolyan süket meséket kellett benyelni, mint a kliensektől általában. Leginkább mégis a mezei munka és az időjárás kerültek szóba, ez mégiscsak olyan dolog, hogy kell a falusit érdekelje, de azon kívül vékonyka cérnával varrtak, ahogy az lenni szokott: nők, egykori, lakomák, ugratások, vadásztörténetek stb. kerültek mindegyre terítékre.
Ezzel a Kecskés Pállal aztán egy idő után egymás mellé húzódtunk, az asztal mellett ugyanis mi voltunk a legfiatalabbak, s össze is barátkoztunk nemsokára, már a szimpátia révén is, úgyhogy a harmadik estén már a Pali vendége voltam, és azután minden további estén, amíg csak haza nem vergődtem a városba. Ugye, legényemberként élt egy oltári kúriában, ami állt vagy három szobából, konyhából, fürdőből, óriási pincéből, padlásból, és még ott volt az istálló, a jégverem, szóval teljes komfort a javából. Mohostanyán tudtommal csak a papilak volt ennyire frankó, és senki oda az orrát be nem dugta, hogy dirigáljon, miszerint így kellene vagy úgy kellene élni. Még akkor is állatian nagy szó ez, ha a ház nem volt éppen az övé, ahogy a miénk egy cipő vagy egy karóra.  Elmagyarázta nekem,  és én mindent megértettem, hogy hivatali lakásnak nevezik, mert mindig csak az költözött belé, aki az állami farm ügyeit hivatalból éppen szakértőként intézgette. Aki tehát meg akarta őrizni magának minél hosszabb időn át, egyebet se kellett csináljon, mint arra ügyelnie, hogy le ne huppanjon, esetleg ki ne billentsék a magas nyeregből.


Pali, ahogy elnéztem, értett az egyensúlyozáshoz. Úgy körülvették ott a pajtikák, mindegyik valami jó, fejes vidéki állásban, hogy még sokáig nem volt félnivalója senkitől és semmitől. Nem sokat káderezett, ki lennék, mi vagyok, honnan jöttem. Egyik napról a másikra maga mellé vett mulatótársnak, s a felejthetetlen, nagyszabású kanmurikon, amikben akkor részem volt, végre kinyílott a csipám, feldobta magát előttem az igazi aranyélet. Amit a heccelődés terén a mi bandánk annak idején a Katlanban művelt, kisgyermekeknek való vallásos szertartás volt ahhoz képest, ami Dongóváron napról napra kitöltötte az estéinket. A társaság egyenesen kitűnőnek mondható: Palin kívül egy rádiótechnikus, egy doktor, egy zenetanár, egy fiatal pap, egy állatorvos alkotta a kompániát, mindannyian nőtlen srácok, könnyen talált velük a szó, s annyi piát - úgymint bort és pálinkát - be tudtak nyakalni, nem is értettem, hogy az istenbe nem folyik ki fülükön-orrukon: akárhogy számoltam, nem volt már hová tárolják magukban, de akkor is, még mindig fért egy-két pohárral, s ez így ment a végtelenségig, mert príma nedűi voltak Palinak, nemhiába melegedett az állami tűznél, egy főmérnök mégiscsak főmérnök, s nem szikkadhat el a torka. Amikor megláttam a pincéjét, valóságos borászatban képzeltem magamat, meg is kérdeztem, hogy ez is a farmhoz tartozik-e, mire őrült röhögésbe kezdett, alig tudta abbahagyni, majd dicsért, hogy van ám humorom, s még azon az estén fűnek-fának elmesélte, milyen frankó dolgot szegeztem neki a pincében, mire az egész társaság a hasát fogta, úgy fetrengett jókedvében. Érdekes, ezek a srácok, vagyis a haverok ritka könnyen melegedtek, nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha együtt őriztük volna a juhokat az erdő alatt, pedig hol voltunk mi attól!


Bezzeg, ha ilyen tagokra bukkanok még a suliban, ki tudja, talán egészen másként alakul az életem ...


A pia még csak pia, az végül is bárkinek kijut, a nagy szám inkább az volt, amikor a doktor csajokat is felhajtott egy estén. Nem sokat teketóriázott, s ahány fehérnép csak dolgozott az egészségügyi körzetében, annak is a kebelében, és történetesen kapható volt egy kis koktélpartival egybekötött fetrengésre, lelkesen begyömöszölte magát a doktor kocsijába, mert azt meg kell ám adni, hogy gavallérosan utánuk hajtott, nehogy a kis pipik időnap előtt elveszítsék az energiájukat, s már úgy gurultak be a Pali éjfekete, gyöpös és tágas udvarára, nagy csiricsáréval, hejehujázva, felcsiklandozott kedélyekkel, hogy utána már gyerekjáték volt egyenesen a tárgyra térni.


Micsoda számok voltak ott napirenden!


Közben eszébe jutott valakinek a mesterségem, s jó szeszes lévén, bedobta csak úgy, blattra: mi lenne, ha filmre vennénk a társaságot, nehéz testi munka és helytülés közben, mindenféle szögből, az lenne ám a valódi szuvenír ... Amilyen merészen hülye volt az ötlet, olyan óriási sikert aratott, odavoltak érte mind a csajok, mind a nagylegények, hiszen akkor már bármihez megvolt a kellő atmoszféra, legalábbis én így láttam; ha például nem az a tétel, ami, hanem valami más, hogy menjünk ki, teszem azt, szénát forgatni az izénkkel a domboldalba, hogy csak ennyit említsek, hát nincs semmi vész, annak esik neki a banda, elvégre az élményen volt a hangsúly, a többi suvick ...


Szó ami szó, amíg izgatottan összerámoltam a szajrét, és próbaképpen többször is elvillantottam a vakut, a társaság se lustálkodott. Tömték a fejüket és öblögettek becsülettel, majd rendre lerúgták minden göncüket, mert csak fölöslegesen izzadt benne az emberfia, s a piköp muzsikájára olyan istenes seggbált lejtettek a szoba közepén, hogy csak eltátottam a szám, s azt hittem, még napokig nem fogom tudni becsukni. De hát sanyarú sors a fotósé: mintha csak filmet látnék, a játszadozásból kizárva, tikkadó torokkal sürgölődtem a többiek körül, ők meg zavartalanul élték világukat. Mintha csak üvegből lettem volna. Csöppet se számított, hogy két csajjal többe állt a létszám, nem volt miatta se zokogás, se hajtépés, sőt ahogy láttam, alig titkolt örömmel fogóztak egymásba, s heves
ugrabugrálásuk közben nem is igen leplezték, hogy pasasok nélkül is vígan elvannak egymással. Én eddig életemben nem pipáltam ilyesmit, csak hallomásom volt róla, hogy léteznek mindenféle tévelygések, s hát a gondolata eléggé hányingeresnek tűnt, de hogy láttam is a saját szememmel, volt benne valami egzotikus. Ettől függetlenül, mardosó féltékenység ütött ki rajtam, mert úgy éreztem, engem rövidítettek meg ezzel a két csajjal. A többiek mind megkapták a maguk párját, és ezek se látszottak lelombozott, árva gyerekeknek, ahogy már említettem volt, csak én maradtam a körön kívül, fityegő masinával a nyakamban, felpiszkált kedélyekkel.


Szóval, a hangulat...


Talán az alkalom, a pillanat maga hozta úgy, hogy ne akadjunk fenn a legvadabb képtelenségen sem. Minden jó volt, frankó volt, s megérezhettem valamit abból, milyen is az igazán szabad, örömökkel teli élet.


Ez a banda valami olyasmire volt képes, amit azóta sem tudok megmagyarázni magamnak: minden őrültsége, tombolása pokolian természetesnek s mindenekelőtt rém mulatságosnak tűnt.


Felcsiklandozott atmoszférában keccintgettem, mire valaki nagyokos elspórolta a villanyt, s a buli sajnálatomra a sötétségben sem állt le, sőt, és eléggé vastag homály lett odabent, hogy a zsivajról ne is szóljak, s amikor a vakum villámfényként bele-belehasított, a láthatatlanul kavargó lármában vonagló, szikrázóan fehér, egymásba fonódott testek fellobbanó, majd kihunyó látványa csak még inkább kiélezte a harci helyzetet.


Elérkezett az a pillanat is, amikor ügyet se vetve a gátlástalanul nyivákoló piköp lihegő ritmusára, szétzilálódott a táncoló testgomolyag, s nagyjából páronként szállták meg a házban szanaszét heverő állatbőröket, amelyek a Pali sikeres vadászszenvedélyéről árulkodtak.


Szörnyen kíváncsi voltam, mihez kezd ezek után a két csaj magára, de aggodalmam fölösleges volt, mert változatlanul nem jöttek zavarba, s úgy egymásba gabalyodtak, hogy nem lehetett tudni, melyik van alul és melyik felül. Mikor már harmadszor töltöttem újra a gépet, részemről több mint kielégítőnek találtam az örömtelen, szárazpipás túlórázást, s némely piával illendően felbátorítva magam, nagy pimaszul megpróbáltam helyet könyökölni a két csaj társasjátékában, amit egyáltalán nem vettek zokon, sőt... És legalább megkóstoltam, milyen sorsa lehetett szegény Bálint Misinek a két katlani csaj mellett... Hát, gondolom, nem panaszkodhatott! Azóta se volt részem ilyen papásmamásban. De nem folytatom a témát, mert az ilyesmit úgysem lehet tökéletesen elmondani, hogy mindenki azt és éppen ugyanazt érezze. Különben így is eleget mondtam ahhoz, hogy kitessék, milyen időket éltem akkoriban, és mi minden került a nagykanálba. Mulatság, jókedv, lebegés, zsibongás - erre ma is határozottan emlékszem, no meg a hányingeres reggeli ébredésekre, amikor százszor elátkoztam mindent és mindenkit, aki csak becsalogatott e nonstop vigalomba. Sajnos, hiába volt a délelőtti szánombánom, mialatt illedelmesen végighallgattam mindenféle válogatott nyomorúságot, s közben egyre vastagodó halomba gyűjtöttem a nagyítani való képeket; szürkület táján már türelmetlenül ágaskodott bennem a tettvágy, s amit Paliék produkáltak e téren, hát annak nem akadt párja kerek e világon.


Fogalmam sincs, mit látott Dongóvár a szóban forgó akciókból és azokból, amiket itt el se mondtam, ámde nem is igen érdekelt, az üzletnek nem árthatott, mert mondom, alig győztem a kliensekkel, a többi meg... A gépszíj forgott, csattogott, nem hagyott időt a vacakolásra. Ha jól megnézzük, kárt senki fiának nem okoztam, rosszat nem cselekedtem, a lelkiismeretem úgyszólván hófehér volt. Kinek lehet kifogása az ellen, hogy az ember a kiérdemelt szabad idejét, az estéjét úgy töltse, ahogy az neki jólesik? Mert meg lehet ám nézni a füzeteimet, amikbe a rendelést beróttam s a nagyítanivalókat borítékoltam. Direkt megőriztem őket, hogy ha bárkiben a legkisebb kétely is felébredne ... Gondolom, az munkába került, nem? Ha valakinek más lenne a véleménye ... Mert később akadtak olyan hangok is, sajnos, miszerint... De hagyjuk a rossz szájakat, mindenütt van belőlük elég.


Annyi azért megfelel a valóságnak, hogy reggelente egy kicsit szörnyen nyomorúságosnak láttam a szituációt. Mire estére teljesen kijózanodtam, újra eleresztettük a gyeplőt, reggel meg ... A doktor mindenféle firkákra oktatott, hogy elkerüljem a betegséget, de azt hiszem, inkább csak
őrá lehettek érvénnyel. Én kipróbáltam őket becsülettel, ahogy egy jó tanítványhoz illik, de továbbra is pocsékul megszenvedtem a másnaposságot. Akkor meg az volt a konklúzió, hogy nekem nem érdemes innom ... Ez ellen aztán élénken tiltakoztam ...


Ahogy visszarévedek azokra a felejthetetlen görbe éjjelekre, a könnyed vitákra, a kártyapartikra s mindenekelőtt a lebegő mámor végtelen perceire, a srácok kifinomult vonású, szivarfüstbe, burkolt, enyhén verejtékes arcára, elszorul a szívem. Akkor, igen, a pillanatnak abban az adakozó hangulatában kellett volna valahogy felszívódni örökre, távol minden nyomortól és küszködéstől, a szelíd lámpafényben ... Se előtte, se utána nem sikerült oly boldognak lennem, ami azért mond valamit - vagy nem?


Ezért a fájdalmas érzésért hagyom abba tulajdonképpen ezt a sztorit. Ráadásul ott-tartózkodásom is teljesen váratlanul ért véget.


Paliékkal jól beszivornyáztunk éppen, a szokásos körülmények között, amikor valakinek eszébe ötlött, kocsikázzunk egyet az éjszakában.


Nosza, a doktor, ez a „mindenre kapható bandita", ahogy nevetve tituláltuk, meg se kérdezte, merre vegyük az irányt, mint egy gép, szófogadóan bevágta magát a volán mögé, s addig koncertezett szerencsétlen tragacsának a tülkével, amíg be nem tuszkoltuk magunkat mind egy szálig vaskos vállai mögé. Volt egy kicsike szájtépés és köznyomor, amíg valahogy magunkra csaptuk az ajtókat, de a dokinak sehogy se tetszett, mármint ahogy a konzervesdobozával bántunk, hol túl szelídnek találta a mozdulatot, hol meg lélektelenül durvának, s élénk tiltakozásunk ellenére kikászálódott a vezetőhelyről, végigpróbálta a kocsiajtókat, személyesen mutatott példát, körülbelül hogyan is kellene az ő masinájával bánni. Nohát, sokat nem tanultunk belőle, mert olyan égzengést vert le dühében, amiért nem tudta eléggé utánunk passzintani a bádogajtókat, hogy már-már rajtunk lett a sor a kiszállásban! Pali közben egyvégtében figurázott, és becsúszott a kormánykerék mellé, s amikor a doki a kocsi mögött nyögve lehajolt, hogy a csúnyán leereszkedett hátsórész alá kukkintson, nagy burrogással beindította a motort, az autó megugrott, és sivítva kanyarodott ki a kavicsos útra. Óriási röhögésbe fulladt az egész, mert a doki egy csukafejessel a kocsira vetette magát, s mint egy elterült béka feküdt a bádogtetőn, tenyerével dühében kiverte fejünk fölött a Rákóczi-induló taktusát. Muszáj volt megállni, különben még pár perc, és garantáltan megsüketülünk...


Az ördög tudja, miként jutottunk fel a városba, ott mit műveltünk és milyen helyeken fordultunk meg, egy viszont tény: reggel már a műteremben tértem magamhoz.


Elképzelhető, milyen állapotban.


Hazakerültem tehát...


Senkitől el nem búcsúztam Dongóváron, s valami gondos szellem a cókmókjaimat is összerámolta. Ám meglehet, hogy tulajdonképpen én voltam az a démon, és hogy az utazás célja már akkor is nagyon világos volt előttünk. Semmi nem cáfolja a lehetőséget, hogy már eleve engem akartak hazaszállítani, elvégre befejeztem a dongóvári küldetést, s közben búcsúzások is eshettek, a háziasszonyomnak elvégre ki kellett fizetnem a tartozásomat. Minden, jel arra mutat, hogy inkább a memóriámmal voltak a bajok, s most utólag képtelen vagyok elszámolni egy sor tettemmel.


Aludni, aludni és még egyszer aludni, legkevesebb három napig - ennyi kívánságom volt akkoriban az élettől, hogy újra embernek erezhessem magamat...


És ez még csak a kezdet volt, annak viszont utánozhatatlan!


Utána más községek, más vidékek jöttek, a nagyítás ügyét mindenütt lelkesen felkarolták, mind a helyi vezetők, mind a népség-katonaság, csak úgy özönlött a rendelés, alig győztünk valamennyinek eleget tenni.


Közben én is dörzsöltebb lettem, s ha nem akartam belerokkanni a menetbe, valamiféle rendet kellett bevezetnem a munkámba. Hozzászoktattam magam a módszeres mulatozáshoz, egyszerre csakis egy meghívásba ugrottam bele, s bármi történt is, a nyolc órai alvást igyekeztem kiszorítani magamnak.
Nem is gondoltam, hogy olyan gyorsan utolér a mélységes undorral egybekötött csömör. A kiszállások mind jobban kimerítettek, ha csak lehetett, vonakodtam tőlük, pedig egyre több rendelést szippantottam föl, Ödön pedig keményen rám szállt, mintha én lettem volna az egyetlen négere, s nem rendelkezett volna egy egész sisera-haddal! De hát ő is csak ahhoz értett, mint a legtöbb főnök: azt nyomorgatta,, aki zokszó nélkül, példamutatón húzta az igát.


Olykor, ha elvétve egy-egy tükörbe révedtem, rémülten fordultam el a szürkésen puffadt, tésztaszerű arctól, amely sajnálatosan hozzám tartozott. Ám ha nem kellett látnom, és nem kellett róla tudomást vennem, könnyebb szívvel viseltem el a testi nyomorúságot. Mert a gyomrom is kezdett kicsinálódni, néha úgy mart a torkomtól lefelé az egész gigám, mintha lúgot nyeltem volna, és ettől örökké morcos, rosszkedvű voltam, s alig tudtam lenyelni egy-két falatot.


Bezzeg, ha néhány slukk már bennem volt, akkor minden baj elfelejtődött, de hát ez volt a nagy átejtés az egészben.


Szóval, nem volt jól úgy, ahogy volt, na ...


Egyedül a lóvé érte meg az egészet. Valóban jól tejelt az üzlet.


Szerencsére a laboros fiúk nem bírták tartani velünk az iramot, s úgy felgyűltek a nagyítások, félő volt, hogy a késések miatt kipattan holmi botrány... Annál is inkább, mert mind többen és többen pengették le az előleget. Azt hitték a szegény csórók, attól hamarabb megkapják, ami jár nekik! ... Ödi erre mindjárt takarodót fújt, leállította a kéjutazásokat, én meg nagy örömmel száműztem magamat a csöndes műhelybe. Veronnal is sűrűbben láthattuk egymást. Sajnos, hogy a találkozásaink egyre többször veszekedésbe fúltak: aggódott az egészségemért, s emiatt állandó prédikációkra került sor az ő részéről. De hogy értett hozzájuk! Néha elég volt pár perc fejmosás, s már jött, hogy fussak ki a világból.


Mintha magamtól nem tudtam volna mindazt, amit a fejemre rakott!


Arra kért: szakítsak Seres Ödönnel. Nem ismeri, hajtogatta, de ha továbbra is neki dolgozom, biztosan kinyírom magam!


Lehet, hogy igaza volt. Akkor nem tudtam eldönteni.


Azzal csitítottam, hogy még gondolkozom a dolgon





20.


Veronka mondta: nem utazik haza szilveszterre.


Ha én is úgy akarom, tette hozzá.


Hát persze hogy!


Már harmincadikán lehúztam a rolót, kiírtam lent a kapunál meg az ajtómra, hogy majd csak harmadikán reggel zavarogjanak.


El volt tervelve minden, hogy így meg úgy, összehordtam egy rakás kaját-piát, s kifőzdét ugyan nem nyithattam volna belőle, de akadt ott minden, ami két főnek bőségesen elégséges, beleszámítva azt is, hogy Veron nem volt az a kimondott piálós-kajálós fajta, szerencsére! Mert én ki nem állhattam az olyan csajokat. A férfi, az más, annak meglehetős tartása van, de a csaj egykettőre összehuttyan, mint a bugyigó a mosásban ... Na, mindegy, aki másképpen látja, annak legyen is olyan a szerencséje!


De kár volt fantáziálni, ráadásul olyan töményen, mert Veronka még nem volt sehol...


Pedig arra is gondoltam, meglepem magunkat holmi sztereópiköppel, az jött be akkoriban a divatba, meg a lemezek, azok nélkül egy kalap izét se ért volna, vettem is jutányosan egy készüléket valami tíz korong muzsikával, vegyesen, amilyen éppen került, az egészet szépen felbarkácsoltam odahaza, hogy meglegyen a hatás ...


Aztán jött az a süket közjáték.


Veront vártam, alkonyodott éppen, s egy szál este maradt még hátra az esztendőből, amikor a csengő olyan nemszeretem-forma ricsajozott egyet. Annyi tag becsilingelt hozzám naponta, már megszokhattam volna a bulit, de ez a csengetés minden addigin túltett. Veronka rendszerint egy félénk rövidet szokott megereszteni, szinte csak a gondolata hallatszik az előszobából, őt hát fel se vettem a listára. A nagyközönségnek aztán ott voltak a cédulák, akinek szeme s hozzá kevés sütnivalója volt, nem sok, csak egy annyi, hogy fel ne kopjék az álla, az láthatta, mi az ábra nálam.


De ez nem, mert úgy repesztette odakint, hogy pusztult bele a csengő.


Különben Seres Ödi állt a küszöbön.


Hát... nem égtem éppen a vágytól, hogy találkozzunk, s kellemesebb vendéget is el tudtam képzelni magamnak. Jó, le voltam neki kötelezve, ez az eddigiekből is bőven kiderül, és szó se róla, ügyesen kirántott a slamasztikából, amiért is bérelt helyre javasolom a mennyországba, ha egyáltalán érdemes ilyesmiről beszélni, különben is, szinte egy évig nem szagosította körülöttem a levegőt, de még jobban tette volna, ha továbbra is megmarad láthatatlan, távoli szép emléknek.


Valahányszor ugyanis a közelébe kerültem, belém állt valami furcsa frász, amit megpróbáltam ugyan elnyomni, akár egy ásítást, de nem találtam rá értelmes magyarázatot.


Most is megborzongtam, hogy vacogott belé a fogam. De azért szélesre tártam az ajtót:


-  Kit látnak szemeim?!


Eljátszottam az örömében mézet csurgató kispajtás szerepét, amitől annyira meghatódott, hogy se szó, se beszéd, elterpeszkedett a hintaszékemen. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, faszoltam közben egyet az ószeren egészen röhejes áron, s kitűnőleg bevált díszletnek is, sokan imádtak direkt beletehénkedni, majd a székkel együtt a gép lencséjén át beringatózni az örökkévalóságba.


Most meg Ödönnek támadt hirtelen gusztusa hozzá. Hogy hallótávolságban legyek, közelébe húztam a kicsi zsámolyt.


-  Micsoda prosperitás! - jártatta a pislancsát a műterem-szobán, és úgy cikázott vele ide-oda, mintha módszeresen házkutatna. - Ez aztán a felfutás!  Pajti, nem találok szavakat!


Normális, hogy ettől én is olvadozni kezdtem.


Különben, úgy láttam, meredeken kerülgeti a forró kását, és mérget is vettem volna rá: nem szépet tenni lihegett föl a hetedikre, méghozzá személyesen. A gyanúm onnan eredt, hogy bármi került szóba, valahogy olyan halálos érdektelenséggel dobta be a témát. Kérdezett például valamit, s válasz közben láttam, oda se bagózik a mekegésemre, és amíg lököm a szót, ő nincs is jelen, csak a folyton ringatózó, megereszkedett testével.


A nagyobb nyomaték kedvéért meglékeltem egy flaskót, az illem az illem, talán vodka lehetett, mert több üveg is állt künn a konyhában, annyi fix, jól megdöntögettük, hogy utána szinte robbant.


-  Ide figyelj - harsogta, mikor már jócskán ködben úszott a csipája, és könnycseppek gyülekeztek a szélén, bár szerintem nem sírás volt az, csak egyszerű levedzés -, kéréssel jöttem hozzád ...


Újra töltöttem,  alányúltunk.  Krákogás, minden.


-  Csupa jókat hallok felőled, a törlesztés kifogástalan, az üzlet kerekeken gördül... Figyelsz?


Figyeltem.


Jól körüludvarolt, annyi szent. Újévi meglepetésként meg egyenesen azt forgatta a fejében, hogy elereszti nekem a hátralékot, ha ...


-  Ha? ...


Itt zátonyra futottunk. Kissé hezitált, nem tudta, hogyan fűzzön tovább.


Hagytam, hadd kínlódjon.


-  Számítok a közreműködésedre...


Néztem rá tovább, eléggé bambán.


-  Kölcsönadhatnál valamennyit az archívumodból...


-  Mire fel? - csodálkoztam.


-  Nem jó mindent tudni. Elsősorban csajok kellenek. Neked az semmibe se kerül; így is, úgy is lövöd őket, nem?


-  Még mindig nem értem...


-  Mondjuk, én most itt egy kliens vagyok - ugrott föl a hintaszékből, a vérnyomásával együtt. - Rendelek nálad egy fölvételt becses személyemről, ahogy éppen jólesik. Te mit csinálsz ilyenkor?


- Fotót - bólogattam okosan, hogy bátorságra kapjon.


-  Én  megfizetem  a fáradságot, kapom a képet, és kvittek vagyunk. A filmeket pedig az archívumból egyszerűen átpasszolod ...


-  És aztán?


-  Egy-két héten belül visszakapod őket.


-  Biztos, hogy ennyi az egész?


-  Ne feledd, teljesen úszna a hátralék!


Ezt fölösleges volt még egyszer mondania, de valahogy mégis messziről bűzlött az egész. Rohadtul éreztem magam, mert mihez kezd ugyan a negatívokkal? Mindegyre a Rostás célozgatásai jártak az eszemben, de normális ember sehogy se teremthetett kapcsolatot a két ügy között. Mondhatni, taccsra voltam téve.


-  Túl  sokat gondolkodol  -  így  Seres  -,   a  végén még  becsavarodsz  és  úgy  maradsz!   Biznisszel  jövök,  ő meg ...


Valahogy nem volt formában, és én sem.


Végül is egy nagy hülyeség volt az egész, a negatívok ugyanúgy meglesznek nála is, akárcsak nálam. És mit tudna belőlük kihozni? Egy vakszot...


Hát lefeküdtem neki. Különben is, szerettem volna, ha expressz-ajánlva szedi a sátorfáját, mielőtt még Veronka beállít. Végül a levesembe is képes beleköpni, pedig hogy vártam ezt a szilveszter estét!


Meg kell adni viszont, úriember volt Ödi bácsi: import-pezsgőt dobott fel az alkalomra való tekintettel, s kapásból a szoba közepére állította a cirádás üveget.


-  Neked és a csajodnak, újévi ajándékul - fenyegetett meg cinkosan a mutatóujjával, csak úgy szikráztak rajta a gyűrűk, és nekem leesett az állam, hogy ennyire témában van a viselt dolgaimmal. - Ne kérdezd, honnan tudok mindent. Kémeim jelentették ...


Gyanítottam, tán Rostásnak járt a pofája, s ha nem egyéb, Seres még rám is állította, de hát ne vádaskodjam látatlanban, mert az igazat megvallva, nem néztem utána a dolognak.


Veronka előtt később hallgattam a váratlan vizitről: minek lombozzam le a kedvünket; majd futólépésben és sikeresen kimostam az agyamat egy kis szíverősítővel, úgyhogy az új évet a legnagyobb egyetértésben, kéz a kézben köszönthettük.


Szóval, eltelt.


Újabb hétköznapok jöttek, újabb gondokkal.


Búcsút intettem az adósságomnak, de még gyengén állt a bankom; olyan voltam, mint a lábadozó beteg: a veszély elmúlt, de a legkisebb szélfúvás is ágyba dönthet...


A modern technika, amivel állig fel voltam szerelkezve, nagyon jó dolog annak, aki ért hozzá. Nem akarok dicsekedni, de meglehetősen ráállt a kezem. És már könyveket is gyűjtögettem, jelent meg néhány a témában az idő tájt, egy példát is mondanék, a Portréfényképezés, ez volt a címe, hát abba minden tudnivaló bele volt véve, előre meg hátra, nekem az annyira jól jött, ki se tudom fejezni eléggé.
Azt hittem, gyerekjáték lesz eleget tenni az Ödi bátyám kérésének, de csak menet közben láttam, micsoda baromi meló átcenzúrázni az addig készített valamennyi tekercset, hiszen csak a műterem berendezése után kezdtem külön kockákra szétvagdosni az anyagot, ami egy sokkal nagyobb könnyebbség annak, aki keresgél benne. Össze is gyűlt egy jókora dobozra való, mire Seres Ödön a kezembe rakott egy cédulát, azt mondta, az áru helyett:


„Tralalala, tarararam ... ezennel igazoljuk, hogy ... pi-pirim, paparam... minden adósságát törlesztette... gilingalang, gluglulu ..."


Szavatartó egy muksó volt: ami az övé, az az övé.


-  Egy hét múlva újra itt! - így a könnyes búcsú.


Egy hét múlva vittem ugyanis a friss anyagot, s egyben kaptam a régit. Vittem a frisset, kaptam a régit. De mikor már csak egy heti termést tudtam egyszerre összesöpörni, valahogy olyan soványnak tűnt a felhozatal.


Mondta is Ödön:


-  Mi van, irtózunk a nőktől?


Mármint hogy nem ártana több csajnak a szeme közé nézni. Istenkém, de hát ha csak ennyi a mozgás és ekkora ...


-  Ki tiltja meg, hogy elébe menj a holnapnak?! Vagyis, több kezdeményezést vár tőlem ezen a téren.


Most, hogy már az adósság nem szorongatott, azzal szédítgetett, darabszámra fogja elkönyvelni a termést. 1 lej minden negatív után! Kiszámoltam: ha igyekszem, hetente minimum egy lepedőt megkereshetek pluszba, száz portrét guggolva is összehoz az ember. Kétszáztól se ereszkedik le a mizéje, ha ráhajt kissé. De hát mi a fenének töltöttem annyi időt a cselédkorzón, ha nem azért, hogy kamatoztassam, ami akkor rám ragadt? A világ elvégre teli van lányokkal, s csak arra várnak, hogy valaki rájuk kattintsa a fényképezőgépet....


Ezúttal már nemcsak a cselédkorzón cirkáltam, hanem a sétatéren, a strandon, a meccseken, áruházakban, egyáltalán mindenütt előfordultam, ahol a tülekedés, a nyüzsgés garantáltnak nézett ki.
Még olyan stikákkal is kísérleteztem, hogy majd külön számítom fel a variánsokat: ha egy személyre például három kockát passzintok el, azt szintén háromnak adtam volna tovább. De Ödön egyből átlátott a szitán, s olyan zabos lett miatta, alig tudtam kiengesztelni.


Így dohoghatott Caesar is a fiára, hogy - „te is, Bru-tus?"


De ettől függetlenül, volt olyan hét, mikor 500 lej zsebpénz kilett. És mindez pluszba jött, mert a képekért a kliensektől már behajtottam egyszer a hivatalos tarifát.


Az élet egyre inkább nem lett egy gond: takarékszámlámmal együtt hízott az önbizalmam. Két ízben anyámnak is küldtem volt néhány lepedőt, netán megenyhül tőle, de a lóvé úgy jött vissza, ahogy a posta elvitte. Mint a bumeráng. S nyomában a makacs hallgatás. Egy kicsit lógattam az orrom emiatt, ámde újra sürgősen elhantoltam az emlékeket. Hülyeség örökké rajtuk csüggeni.


Azt lássuk inkább, mi van ma; esetleg, hogy mi lesz holnap. De ez utóbbi már nem a legmuszájabb.


Egy idő után Ödön azzal is előállt, meg kellene tanulnom reprózni, mert a csajok mellé kitalált nekem egy újabb kicsi mellékest. Állítólag egyszerű, tiszta melóról lenne szó, nem fogom megbánni. Egészen véletlenül szakmailag is haladni kívántam a korral, hát persze hogy a firkás technikák nem hagyták nyugodni a fantáziámat. Színészképekkel indítottam, majd jöttek az énekesek és a focisták, természetesen a világ minden tájáról.


Kaptam egy csomó képesmagazin-kivágást, azokat kellet repróznom, de nem volt szabad látszania, hogy olcsó másolatról van szó. Aki akkoriban ért valamit a mozivásznon, a focipályán, vagy megszólalt a rádióban, hát az kivétel nélkül előfordult a műtermemben, természetesen képi formában - hogy is másként? Rengeteg anyag ment szarrá, amíg tűrhetően sokszorosítható negatívot varázsoltam egyikből-másikból, s már-már azt is hittem, az egész istenség nem éri meg a beléölt fáradságot. No, hát ezért jó, ha az ember kitanulja a trükköket. Mert ha létezik felszerelés, és a kezünk rá van állva a technikára, nehéz elszarni, csak ha tök hülye az illető, akkor... És a türelemből sem árt egy jó adag. A végén szinte behunyt szemmel csináltam meg, amit kellett, Ödön szerint prímán ment a bolt, hát ő tudja, én elhittem neki, de őszintén szólva inkább az érdekelt, amikor havonta végelszámoltunk. A lóvé.


Röhögnöm kell, az elején mekkora jövedelmet köptem be a pénzügynek, míg az iparengedélyért kilincseltem. No persze, akkor még nem látszott igazán az ábra, de azt menet közben is korrigálni lehet. Csakhogy nem ettem meszet!


Igazán, bármit szívesen elvállaltam, csak inkább hozzám jöjjön az a kicsi gubácska, mint máshoz.
Elővigyázatosságból anyám nevére nyitottam egy számlát, de később már az se volt elég, mire a Veron nevére is bejegyeztettem egyet. Persze ők nem tudtak erről, és nem is volt megígérve.


De hagyjuk az adóbevallást, úgysem fogok itt fix összeget elköpni. Legyen elég annyi, hogy szépen ragyogott a szerencsecsillagom, egyenletes fénye bevilágította napjaimat.


Hétvégéken egy rakás esküvő tette mozgalmassá az életet, s nekem az volt a benyomásom, mintha mindenki egyszerre akarta volna elpackázni az életét, s ráadásul erről még dokumentumot is hajlandó volt rendelni, fénykép formájában. De nem hiányoztak a temetések, a keresztelők sem. A legkiadósabb pedig mégiscsak az volt, ha egy-egy lakodalomba hívták az embert a város környéki falvak valamelyikébe, a műsor ilyenkor minimum három nap eszem-iszom volt, s násznagy uramék nagylelkűen markoltak az összetányérozott lóvéba, viszont azonnal jó volt megpattanni onnan, hiszen a belevalóság és a lezúdított  pia mennyisége  között  egyenes  volt  az  arány.


Ezen felül valahogy örökké úgy alakultak a dolgok, hogy annyi bomba nővel életemben nem hozott össze a jó sors, mint akkor. Gyanítom, hogy az Ödön titokzatos szeszélye a ludas ebben, hiszen már-már szabályszerűen vadásztam a csajokra, hogy lencse elé állíthassam őket. Ámde elég gyorsan kiokosodtam, hogy nemcsak úgy születhetnek negatívok, ha sikerül megfőzni valakit, álljon modellt; teleobjektívvel egyszerűen be kellett állni a leshelyre, állítgatni a keresőt, s valahányszor gyanútlanul beugrik valaki a képbe, lőni.


Tiszta munka!


Az illető közben oly messze volt tőlem, meg se neszelhette, miben sántikálok. Ugyanaz történt, mint ahogy a műholdak lefényképezik városok és falvak légi rajzát, sőt a föld alatt található kincseket, ahogy egy újságban olvastam nemrégiben.


Ha olykor nehezemre esett, ki se kellett mennem az utcára, csak áthajoltam az ablakon s az objektív úgy behordott mindenkit a hetedik emeletig, lift és bármely hókuszpókusz nélkül, hogy jobb se kellett.
Éppen csak mindig az arcra kellett összpontosítanom. Az volt a legfontosabb. Ödön azért fizetett elsősorban.


Azt mondta: portré, hát akkor legyen portré.


Nem is volt talán nő a városban, aki ne ment volna végig ekként a kezemen, nem számítva a vénasszonyokat és a karon ülő kisdedeket. Őket egyelőre mellőztem, de talán egyszer rájuk is sor kerülhet.


Még Piri és Veron se hiányzott a hosszú sorból, hiszen ők is isten teremtményei voltak - nemde?


Rend, az volt így is: minden filmkocka a maga helyén állt. Külön szekrényt rendeltem e célra, hiszen egy fotós, aki ad magára valamit, megőrzi a nyersanyagot az utókor számára. Sohase lehessen tudni...
Egészen csinos kis kollekcióm volt már. Veronka azt mondta, aki eligazodik benne, az jó lesz hadvezérnek; merthogy azok dolgoznak annyi emberrel a kezük alatt...


Szóval, egy panaszom nem lehetett. Csak hát egyszer eljött a sűrű utazgatások ideje is. Ödön a fejébe vette, hogy mindenáron falura küld, s mert Mohostanyára nem mehettem többé, egy májusi hajnalban felkapaszkodtam a Dongóvárra induló autóbuszra.



19.


Hogy őszinte legyek, engem is szörnyen meglepett a dolog. Igaz, kellemesen, de akkor is.


Valamiért az volt addig az érzésem, hogy a rossz emlékek miatt Veron ilyen szempontból megközelíthetetlen lesz. Azt hittem, nehéz lesz megtartanom a Pirinek tett ígéretemet, de úgy sikerült, hogy végül is beletörődtem a barátkozásba.


Mert már az is nagy szó egy ekkora városban, ha van kivel szót váltani, s az a valaki nem egy közönséges egyén, hanem egy érző szívű, szemrevaló leányzó.


Amikor Karola nénitől elköltöztem, s első heteim a belerázódással teltek, már-már úgy nézett ki, hogy hosszabb távon kénytelen vagyok ejteni Veronkát, annyi lett a gondom és az elfoglaltságom. Mondtam már, estem pofára a rendelések miatt, alig győztem ... Kétszer vagy háromszor oda se szagoltam a találkához a kellő időben, egyszerűen kiment a fejemből, hogy randevú is van még a világon, s esetleg nekem is lehet belőle részem.


Nem tudom, neheztelt-e Veron emiatt, de soha nem mutatta. Valahányszor újra láttuk egymást, ott folytattuk, ahol az előbbi találkozás idején abbamaradt. Egy rossz, ideges szó sose esett közöttünk, én legalábbis nem volt, hogy miért nehezteljek rá, de ahogy visszaemlékszem, Veron különben is csöndes volt és komoly, hát nem szívtam mellre a késéseimet, legfeljebb bogot kötök majd, a zsebkendőmre vagy valami másra, hogy megemlegessem, kértem, ne búsuljon nagyon, valahányszor felugrottam miatta a családhoz, amelynél szolgált.


Azért mondom, hogy felugrottam, mert bár földszintes házban laktak, de egy olyan utcácskának a közepén, amelyik a citadella folytatásaként ismert hegyre kanyargott, s míg felkaptatott oda az ember, bizony, elakadt a lélegzete.


Szerencsére nem volt probléma, hogy öt-tíz percekre bármikor felugorhassak a nap folyamán. Úgy kezdődött a dolog, hogy paradicsomot kellett befőznie Veronnak, az testvérek között is jelentett vagy egy mázsát, annyian voltak abban a családban. S azt a sok zöldséget valakinek haza is kellett cipelnie. Jó, hogy amúgy is taxit kellett fogadni, de kitenni meg betenni csak putyerát igényelt, s ahogy elmondta nekem csöndeskén, hogy milyen gondba került, gondoltam egyet, ugyan mibe jön az nekem, ha odateszem a vállam, legfönnebb szólok Rostásnak, bonyolítsa le zökkenő nélkül ezt a fuvart, ha van benne egy csöpp jóérzés; hát volt is, minden úgy zajlott, ahogy elterveztem, aztán Veronka  szépen  üvegekbe pancsolta az egész szajrét...


Szinte el is felejtettem mondani, hogy egy egyetemi tanárnál tengette napjait, seregnyi taknyos kölyök ügyesbajos dolgait intézte, főzött-mosott-vasalt rájuk, a lakást kitakarította, a bevásárlást ő rendezte; szóval nem volt éppen egy hű de kényelmes munkakör, viszont egy pillanatra se piszkálta őt senki. A professzor egész nap jóformán házon kívül volt, a felesége ágyban fekvő beteg, kilencven százalékban le volt bénulva, úgy kellett őt kiszolgálni mindenféleképpen, ha éhes volt, ha dolgára kívánkozott ...


Kész nyomor, ami abban a házban előfordult. Ha nem látom a két szememmel, és csak mondja valaki, el se hiszem, hogy létezhet egyáltalán professzor, aki agyonstoppolt zokniban jár, és nem azért, mert olyan feledékeny s véletlenségből a kopottas gönc kerül a keze ügyébe, egyszerűen nem futja rá a lóvéja. Az is sokszor megesett már, hogy hónap vége felé, fizetés előtt néhány nappal az én Veronkámtól kért kölcsön, és nemcsak egy árva százast, mert az meg se kottyant volna, hiszen nem volt amivel kenyeret, tejet és más zabálnivalót vásárolni. Viszont senki se szidta a házban Veronkát, mindent ráhagytak, csinálja, ahogy jónak látja, ő meg intézkedett; szinte azt mondhatni, maga volt a háziasszony, és hát tényleg, a szegény nagysága csak az árnyéka volt önmagának, azt hiszem, inkább jóérzésből tartották, s ahogy elgondoltam, ha engem áld meg az ég ilyen nyomorral, nem lettem volna képes ekkora áldozatra, egykettőre bedobom a törülközőt, bármennyire vérzene a szívem a fájdalomtól.


Nem arról van szó, mintha nem sajnálnám vagy nem szeretném eléggé az embereket; ha valaki ezzel vádolna, kikérem magamnak az aljas rágalmat. De más dolog sajnálni valakit, és megint más emiatt nyakig elmerülni a szarban, tiszta potyára, minden haszon nélkül. Jó, a pasit megértettem, mégiscsak az asszonyáról volt szó, nem szabadulhatott tőle olyan könnyen, bár valamilyen intézetfélét azért találhatott volna a számára, ahol szakszerűen elkezelik.


Igaz, ez pénz kérdése is, úgyhogy inkább nem szólok bele.


Ám, hogy Veronkát mi tartotta azon a helyen, máig sem értem. Talán nincs is rá értelmes magyarázat. Hiába kérdeztem tőle, mert ahányszor csak szóba hoztam, furcsán rám bámult, mintha sose látott volna, és csak annyit szólt, hogy aki ilyen dolgokban nem találja meg önmagától a választ, annak kár magyarázni. Ezzel a témát le is vette a napirendről, hiába forszíroztam, tette magát, hogy nem hallott semmit.


No, de nem ártottam bele magam a dolgába; a munkát ugye nem rám szabták ki, hála az égnek, a purdék nem tőlem kértek enni, márpedig ahol hatra rúg az ifjú nemzedék, még a patkószeget is felfalnák, s úgyse lenne elég... Viszont láttam őt sürgölődni közöttük, hát mondhatom, olyankor mintha egy egész más Veronka lett volna! A fehér arca tüzes rózsáktól piroslott, egészen a füléig, a homlokán néhány hajcsomó kacskaringózott előre, a szeméből pedig csak úgy mosolygott ki a szeretet, mintha az egész világot magához akarná ölelni.


Ha nem egyéb, kedvelte a srácokat. Jó anya lett volna belőle.


Hogy úgy mondjam, ilyenkor még én is pokolian biztosnak éreztem magamat a közelében, kiteltem életkedvvel, talán még arra is kapható lettem volna, hogy teljesen az ő szemével lássam a világot, s gyerekes tartózkodásomat a füstre akasztva, megkérem szépen, maradjon mellettem örökre ... Sajnos, az ilyen pillanatok eléggé ritkák voltak ahhoz, hogy legyen is valami a dologból.


No, de folytatom ...


Egy kicsit úgy jártam ahhoz a házhoz, mintha hazamennék. Egyik nap a tudós muksóval is összefutottam: kicsi volt és kopasz, ezüstkeretes szemüveg ült az orrán, okosan vizslatott mögüle, ahogy rám nézett az érdeklődő pislancsával, miközben Veron bejelentett neki, miként egy frissen kinevezett nagykövetet szokás. Szerintem túlzás volt akkora feneket keríteni az ügynek, de hát az illem, a szokások ... Kezet ráztunk, ő aztán ment is a dolgára, nem volt ideje azon spekulálni, mit keresek a házában. Akkor hallottam először szövegelni is. Mély, zengő hangja betöltötte a lakást, akár egy nagybőgő, s ahogy a szavakat ejtette, valami furcsa nyugalom telepedett az ember lelkére, mintha hűs zuhany alatt állna, s a szavak, a mondatok kellemesen körülölelik, védelmezik... Nem is tudom elmondani igazából, mit éreztem. Az biztos, hogy szíves-örömest lettem volna a tanítványa, s ha kell, hosszú órákon át zokszó nélkül elviselem a hegyibeszédét. El se tudtam képzelni: egy ilyen ember kerülhet olyan helyzetbe, hogy meg se akarják hallgatni, vagy egyszerűen belefojtják a szót. Úgy gondoltam, az egész világ alig várja az alkalmat, hogy egy ilyen hangot okos érveléssel a szívéig és az értelméig eresszen... Persze, ha én megpróbáltam volna utánozni, fura móka kerekedik belőle, mert két mondat után mindig megemelem a hangerőt, mintha az, akihez szólok, legalább a szomszéd hegyről hallgatózna. Veronka ezt úgy fejezte ki, hogy bennem egy megbántott ember lakik, s mint kutya az ólból, örökösen kivicsorít onnan, olyankor pedig fusson, ki merre lát... Pedig hát nekem nincs más szándékom, mint az, hogy megértsenek az emberek. A zsaruk esetében is, ugye, csupán megértés után áhítoztam, mert mibe került volna nekik, ha végighallgatnak, de már a hangomtól bepörögtek... Na, mindegy, gondoltam, az egyikbe ilyen hangot rejtett az élet, a másikba olyat, a fontos az, hogy jó emberek legyünk.


Egyik napon a professzor leszólított, épp a kályhacsövet festegettem be a családi vacsora romjai fölött, Veron helyett, aki le volt foglalva a vasalással. Azt mondja, hallotta, hogy fényképész vagyok, s ha meg nem sért, rendelne nálam egy-két-három-valahány képet a gyerekekről, vagyis a családról, mert még sose került idő és alkalom felkerekedni s beülni egy műterembe ...


Rögtön félbeszakítottam, ne üsse tovább fölöslegesen a vasat, el van boronálva, vegye úgy, mintha máris készen lennénk a képekkel, még csak azt tisztázzuk, belső avagy külső felvételekről lenne szó, hogy tudjam, mire fel készülődjek technikailag.


A pasas széttárta a kezét, hogy ő roppant sajnálja, és a szobájuk felé mutatott, hogy ugye, az asszony...


Mindent megértettem belőle!


Hát persze, én tökfilkó, azzal a bükkfafejemmel, a feleséget egyszerűen töröltem a családi  nyilvántartásból, mert számomra csak a normális, két lábon járó emberek léteznek. Isten bocsássa meg nekem, én már ilyen vagyok, ezen nem sokat lehet adjusztálni, s nagyon reméltem, a tanár nem vette zokon ezt a magánkezdeményezést. Nyugalmas hangja térített magamhoz, és azt hittem, mindjárt kisül a két szemem. De egy mukk szemrehányás nem esett, ahogy elmagyarázta szegény, hogy a felesége ágya körül kellene megejteni az egészet, meg minden, de akkor az már mind csak ráadás volt, amolyan „gyengébbek kedvéért", ahogy mondani szokás, a mi esetünkben pedig az a „gyengébb" sajnálatosan a Tunyogi István névre hallgatott...


De ami a jelenetben igazán hervasztó volt: mondókájához ráadásul szelíd bocsánatkéréssel mosolygott, mintha csak ő tenyerelt volna a lelkivilágomba. Hát ezt sehogy se vette be a gyomrom, életemben eddig ilyen muksóval nem találkoztam. Irigyeltem, meg bosszantott is, hogy én képtelen vagyok ennyire nagyvonalúskodni, és idegenkedtem tőle, szerintem átkozottul veszedelmes ez a fajta jámborság: ha valamiképpen trónra kerülne a világon, egyből lőttek a szép, személyre szóló álmoknak, ambícióknak, mert mindenki csak azon buzgólkodna, hogyan cipelhetné önzetlenül a mások keresztjét is, pedig hát nincs olyan ember, akinek az élet ne mérné ki jószívvel a maga porcióját.


Természetesen minden akkor és úgy történt, ahogy a professzor megkívánta. A krapekokkal egy kicsit terhes volt ugyan zöldágra vergődni, mert bár hatan nyüzsögtek ott, de minimum tizennyolc felé cincáltak, hol az egyiket, hol a másikat kellett kiráncigálni az anyjuk ágya alól; egy olyan behemót, magas családi alkotmány volt, óriási faragott támlákkal és karmos oroszlánlábakkal, alatta akár egy egész óvoda is elfért volna; nem is azzal gyűlt meg igazán a bajom, a képet volt szörnyű nehéz megkomponálni, hogy végül is mindenki benne legyen a keresőben. A legnagyobbik kölyök, olyan tizenkét éves forma, nyurga, cigányos tekergő, mindegyre a gép körül sündörgött, annyit kérdezősködött, hogy az mire való, és ez mire való, valósággal feltúrázott, negatív értelemben. Persze, őt is meg lehet érteni, hasonló helyzetben és olyan életkorban magam se viselkedtem volna különbül, sőt, de ettől még nem volt muszáj szívélyesebbnek lennem. Különben is, nekem senki se mondta meg, hogy mi fán terem a fotó, úgy jöttem rá magamtól minden fortélyára; éppen, mint a majom, amikor arra ébredt, hogy ő tulajdonképpen ember ... 


Szinte el is felejtettem mondani, hogy magammal cipeltem a vakut is, egy hosszú kábellel és egy kisebb stúdiólámpával együtt, hogy ne csupán halotti fénnyel okádjam tele az ábrázatokat, de mélységet is adhassak a képnek... Szóval, nem bonyolódom most szakmai titkokba, elég az hozzá, tüneményesen szájba vertem az egész istenséget, a beteg nagyságát úgy sikerült elrendezni az ágy közepén, meg se látszott, hogy mozdulatlan, mintha csak lustálkodna vagy efféle ... Mondjuk, ez történt egy kedden, és már csütörtökön örömmel újságoltam Veronnak, micsoda pompás felvételeket produkáltam pár nappal előtte. Mert tényleg jók lettek, és bátran a gazda tudtára adhatja, hogy néhány napon belül százszázalék a kéziben lesz az áru.


Nem tudom, mi ütött akkor Veronba. A fotóról általában, mint mondottam volt, egy kukkot se beszéltünk addig, most meg hirtelen felébredt benne a kis kíváncsi, és én ezt nem tartottam éppen normálisnak, ezért eléggé mélyhűtve válaszoltam neki. Sejtelmem sem volt, mire megy ki a játék. Különben se vagyok az a fajta pasas, akinek akár két műszakban is örömmel jár a szája. A szentségit a boltba, mondtam, ha olyan kíváncsi vagy, gyere, lökd fel magadat hozzám, eléggé kitapasztaltál már ahhoz, hogy ne tarts semmitől... És ezt halálosan komolyan is gondoltam, nemcsak a számat koptattam. Mire ő se esett pánikba, bizony fel is jön, mondta, de nem ma... Mintha nem lett volna mindegy, mikor szánja el magát! Ha nem ma, hát majd máskor. Engem ugyan megtalál...


Azt hittem, inkább csak amolyan rabló-pandúr ez az egész.


De szombaton, mielőtt még bezárhattam volna a boltot, szólt a csengő, s hát a küszöbön Veronka. Azt játszottam, hogy csak azért sem lepődök meg, pedig majd pofára estem. Sarkig tártam az ajtót, hadd bújjon be, és ő rögtön becserkészte a kéglit, minden sarokba bekukkintott, igazított ezt-azt a renden, mert bevallom, volt ott ám felfordulás dögivel.


Én viszont mindig kiigazodtam benne, és az volt a fontos. Nem tudom, miből gondolta, hogy én különvéleményen vagyok, de határozottan kijelentette, hogy egy műterem sosem tévesztendő össze a disznóóllal, ide emberek járnak, szögezte le, s a rendről, a tisztaságról ítélik meg az iparost. Mármint engem.


Hát ez bizony nem tűrt semmilyen cáfolatot, én viszont mégis úgy tettem, mintha tűrne.


- Na és? - csodálkoztam. - Mintha lenne más választásuk! Akinek nincs ínyére, üljön otthon ...


Nem szabad így beszélni, nevelgetett tovább Veronka végtelen türelemmel, és én, bár csöndeskén, kezdtem begurulni. A durvulástól viszont igyekeztem meredeken tartózkodni, elvégre ő volt a vendég, ami abban nyilvánult meg, hogy mit sem törődve velem, egy óra alatt kipofozta nekem az egész kócerájt. Az az igazság, hogy a keze nyomán sokkal jobban nézett ki minden, mint azelőtt. Pedig hát azt se tudta jóformán, mi fán terem az a sok ramaty egymás hegyén-hátán, ahogy annak előtte voltak, de ennek ellenére ördögi  gyorsasággal eligazodott  közöttük.


Bevallom, semmilyen okot nem találtam ahhoz, hogy beleköthessek, pedig eléggé a begyemben volt ez a minden lében kanál csaj.


Csak azt nem értettem egészen, mitől lett körülöttem mégis minden egy csapásra olyan otthonos.
Kezdtem jól érezni magamat a saját lakásomban. Mindez külsőleg is kiülhetett a pofázmányomra, mert akkor se szó, se beszéd, Veronka azt mondta: - Szeretlek! - és  mialatt  magamhoz  térhettem  volna,  szorosan  magához ölelt.


Úgyhogy a szeretőm lett, mint már említést tettem róla.. Ha óvakodva is, beadtam a derekamat. Nem történt semmi figyelemreméltó: egy kicsit remegett és szorongott az elején, de erősen iparkodtam, nehogy egy durvább mozdulattal elrontsam a végezni valókat; az a temetői közjáték sehogy se szívódott fel közöttünk, de a kocka is el volt már vetve, késő lett volna bármit visszacsinálni.


Egész éjjel helytelenkedtünk. Sok volt a bepótolnivaló, meg aztán ki tudott megálljt parancsolni? Azon az éjszakán jöttem rá, milyen hülye is az ember, amikor a bizonytalantól való félelméből seggbe rúgja a saját boldogságát. Drága hónapok mentek így kárba csak azért, mert valaki egyszer már belekóstolt a mézesbödönbe...


Szóval, totálisan eleresztettük a fékeket, és mire felvirradt odakint, teljesen kivoltunk, de még mindig egymást simogattuk, és sajnáltuk magunktól a szunyálást, hisz olyan ritkák a boldog pillanatok.
Mikor suttogva tudakozódni kezdtem, mégis, hogyan tudott éjszakára kimaradni, hozzám bújt, s ugyanolyan titokzatosan visszasúgta, hogy a professzor kivette a szabadságát, neki pedig kitette a szűrét, hogy nyomás pihenni, látogassa meg a szüleit a hét végén ...


Fura egy szerzet volt az a tanár, senki nem kérte tőle a kegyet, ő mégis gyakorolta. Szép dolog, hogy egy cselédre is gondol, hogy hát az is megérdemel egy kis kikapcsolódást; no de ő, hát neki nem jár a pihenés? Nem gürcölt-e nap nap után azon a rohadt egyetemen, a sok idióta diákkal vesződve, hogy aztán odahaza is csak a bolondokháza fogadja?


Eh, a farizeusok, a szemforgató jótevők ...


Veronka mindenesetre nem sokat kérette magát, s Akácliget helyett a Pojána utcában kötött ki.


Istenem, futott végig rajtam a borzongás, hát engem is lehetséges szeretni?


Teljesen ki voltam forgatva magamból. Szombaton is, de legfőképpen vasárnap.


Természetesen szunyálgattunk is olykor egy-egy órácskát, mert azt nem lehet kibírni némi pihenés híján. Ha valaki az ellenkezőjét állítaná, azt mindjárt szembe kell röhögni, mert sose csinálta, azért mondja.


Később alaposabban megnézegettük a Tunyogi-birodalmat, elejétől a végéig, Veron mindent tudni akart, még az előhívó receptjét is, amiben ugye vajmi kevés a romantika, s ráadásul azt mondta a végén, hogy bizony neki se lenne terhire, ha ilyen munkát végezhetne. Gondolom, erre kellett volna hogy mondjam ama sorsdöntő dolgot, hogy hát magam mellé veszem, vagy valami ilyesmi, de csak nem állt rá a gusztusom, egyszerűen lebénultam a végső pillanatban. Szerettem Veront, az igaz, de elígérkezni ... hát azt nem, kérem tisztelettel...


De ettől függetlenül, remek napot töltöttünk együtt, és ezt a kopasz tanárnak köszönhettük. A lányt őrülten megszépítette ez az élmény, és csak az piszkálta a csőröm, pianóban, hogy ez a belső csillogás olyan falusias, szerény csomagolásban jelentkezett. Pirikétől eltérően, Veronkát hidegen hagyta a divatozás. Meg nem vált volna például gyapjúszvetterétől, pedig messziről látszott rajta, hogy kézzel kötötték, vagyis sajnáltak sok pénzt kiadni érte. így aztán, bármit vett fel hozzá, egyszerűen agyon lett csapva általa.


De bármennyire allergiás voltam a prosztószagot árasztó garasoskodásra, erősen fogtam a számat a csaj előtt. Mint ahogy az apámról se mertem elköpni előtte a teljes igazat. Látván, hogy anyám mennyire befuccsolt tőle, nyilván nem csinálok népmesét a történtekből, hogy majd apáról fiúra, szájról szájra terjedjen. Beteg volt, meghalt, punktum - ennyi elég Veronnak is.


Mint már jeleztem, nagy nehezen időt kerítettünk a képekre is, amikért Verőn alaposan feldicsért; úgy érzi magát, amint a családra néz, mintha közöttük állna, ők meg kiemelkednének melléje a papírról - így mondta. Hát az igaz, kani egy képek voltak, 30x40-esre nagyítottam a filmről, ha már emlék, adjuk meg a módját, s valahogy olyan bizsergető volt beinkasszálni a dicséretet, mint egyszer régen, amikor még felnőttek simogatták végig az ember okosodó, gyermeki dióját.


Hát így rázódtunk mi össze lényegében.


A hétvégeken nagyjából együtt henteregtünk, de olyan éjszakára többé valahogy nem került sor, s ahányszor csak eszembe jut, van egy olyan érzésem, mintha álmodtam volna...


Nem is tudom ...


Szörnyen csiklandozta a fantáziámat; mi történhetett a lánnyal, hogy műsoron kívül így a karomba dőlt? Ama vasárnap után elalvás előtt majd minden este feltettem magamnak a nagy kérdést, de azzal maradtam, s rendszerint beleájultam a bizonytalanba.


Ámde minek kínozzam magam fölöslegbe? Megkérdeztem tőle direktbe.


Különben ilyen volt Veron: nem érdemes vele cselezgetni. Ha nyíltan megtárgyaltuk a dolgokat, örökké egyenesbe kerültünk. Pedig egy férfi és egy nő között akadhatnak olyan ügyek, amikről... hát csinálni, azt csinálják, de nem beszélnek. Általában egyik sem tudja, mint kezdjen hozzá, hogy a másik zokon ne vegye. Például azzal kapcsolatban, ahogy az ágyban vannak egymással. Az egy nagyon is lényeges dolog, amit nemcsak én állítok, hát arról föltétlenül szólni kell. Áldom az eszemet érte, amiért legyűrtem a röstelkedést, és vállaltam a témát. Csak az elején döcögött a dumaparti, az is csak azért, mert be voltam gyulladva, hogy netán akadozni fog.


Miután alaposan megvallottuk egymásnak, mitől jó nekünk az ágyban, és ő külön kitért arra, miszerint nem remélte volna, hogy ami olyan rossz volt egykor, az most .a mennyekbe röpíti, folytatólagosan nekiszegeztem azt a kérdést is,  amire addig nem találtam épeszű  választ.


Először azt hittem, félrehallok, vagy mi...


Azt mondta ugyanis, azért kezdett bennem bízni, mert úgy látta, nem akarok tőle semmi olyasmit.
Gyorsan rákérdeztem, nem forog-e fenn valami tévedés, de azt mondta, kizárt dolog, mert már az első percben, mikor kezdtem neki szimpatikussá válni, attól remegett, hogy hamarosan én is épp oda lyukadok ki, ahová a legtöbben szoktak. Azért állt elő azzal a históriával, mielőtt még túlságosan jól érezte volna magát velem.


Akkor a szakítás még nem fájt volna olyan nagyon.


De én nem inszisztáltam se akkor, se később. És hátat se fordítottam neki.


Számtalanszor próbára tett: vajon nem hamarkodta-e el az ítéletét?


Például, mikor feldobta, hogy megnézné a műtermet, tulajdonképpen ő sem gondolta komolyan, csak azt leste, mi lesz rá a válaszom. És mert nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, csupán elkönyveltem, mint a várható időjárást szokás, megnyugodhatott, hogy ejsze, mégsem én leszek az, aki átverem.
Akkor döntött úgy, hogy... Persze, ha nekem megfelel ...


Mit mondjak? Megfelelt.


Nem volt egy kényelmes élet: hajtanom kellett, a lóvé miatt.


Gondolom, Veronnak sem volt könnyű ott túl, még ha becsületből ki is tartott a tanárék mellett.
Így telt el valahogy az az év. Eszembe jutott a búcsúm Karola néni konyhájától. Ugyan hol is voltam azon a szilveszteren, és hol állok egy esztendő múltán?


Adósságaim apadóban, köreimet senki sem zavarta, s ahogy mondani szokás, a magam ura voltam. Amiről különben mindig is álmodoztam.


A veszteségeket leszámítva, nem volt egy rossz év.