2015. április 23., csütörtök

Capa-sztori. Az ellenség keresése

Robert Capa sziciliai fotója, 1943 augusztus
A sziciliai partraszállás fotózása nagy dobást igért Robert Capának - egy feltétellel: ha sikerül minden probléma nélkül feljutnia az első deszantos repülőgépre, s a képek kidolgozását rekordsebességgel elvégzi, majd törzstiszt barátja segítségével eljuttatja az Egyesült Államokba. Csakhogy ez nem ment olyan símán - legalább is a repülési része. Idézzük Capa könyvéből az erre vonatkozó részt:

"Tizennyolc ejtőernyős utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. A gépet elsötétítették, de engedélyt kaptam, hogy a célterület fölött vakuval fényképezhessek. Ott amúgy is lesznek másféle robbanások, mégpedig dögivei, az én villanófényem csak parányi színfoltja lesz a látványosságnak.
A Földközi-tenger fölött haladtunk, és a gép veszettül hánykolódott. Sötétbe borult fedélzetén néma csend honolt. A fiúk többsége aludt, bár lehet, hogy csak a szemüket hunyták be jó szorosan.
Némi idő elteltével fura zajok ütötték meg a fülemet. Néhány srác máris kezdte „felfedezni a lelkét", és mindjárt ki is okádta a fedélzetre. A mellettem ülő fiú, aki eddig egy árva szót nem szólt, most hozzám fordult.
- Igaz, hogy te civil vagy? - kérdezte.
- Igen - feleltem.
A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt.
- Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod?
- így igaz — mondtam. De gondolatban hozzátettem: „Hát még ha tudnád a többit is!"
A srác újra elnémult, de a csend ezúttal rövidebb volt.
- Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba?
- Lehetséges - bólintottam.
A fiú nem köntörfalazott tovább.
- És mennyi dohányt kapsz ezért?
- Havi ezret - hazudtam.
Innentől nemigen volt ideje az én munkámon morfondírozni. A sötétségből előbukkant az ígéret földje, amelyet ragyogóan megvilágítottak az égő házak meg a lángoló benzinkutak. Bombáink fél órával előztek meg minket, hogy tiszteletre intsék az ellenség fogadóbizottságát.
Sajna nem sikerült kellő tekintélyre szert tenniük, mert a németek telelődözték az eget színes nyomjelző gránátokkal. A pilótánk hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy egérutat leljen a lövedékek közt.
A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtőernyőjük bekötőzsinórját. Én is előkészítettem a fényképezőgépemet. Aztán kigyulladt a piros fény - az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielőtt kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem.
- Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes!
Azzal ugrott, és a repülőgép elnéptelenedett.
Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső, tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe."

A számítás bevált, a fotók gyorsan elkészültek, Capa pedig az első csapatokkal diadalmasan vonulni kezdett Szicilia földjén. Olaszul nem, csak spanyolul tudott, de az amerikai katonáknak ez is elég volt ahhoz, hogy kinevezzék tolmácsuknak. Az első házban viszonylag jól elbeszélgetett a bent lakókkal, gazdagon megvendégelték őket, szóval győzteseknek kijáró jólétnek örvendtek. És keresni kezdték a sehol sem mutatkozó ellenséget... Aki eltűnt, mint a kámfor.

2015. április 21., kedd

A fotós humora (Hajdú Tamás és a média)

Pillanatra megszakítom a Capa-sztorit (nem fut el!), mert érdemes fölhívni a figyelmet egy interjúra, amely Hajdú Tamás nagybányai fotós meglepő sikerét próbálja megfejteni. Számomra, aki évek óta követem munkásságát, nem a siker a meglepő, hanem az, hogy miért várakozott mostanáig a közvélemény ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan kiemelkedő, sajátos szemléletű teljesítményt elismerjen. 

Tudjuk, persze, hogy akár a gyümölcsnek, a dolgoknak is be kell érniük. Bármilyen nyilvánvaló igazságnak idő kell, amíg utatv talál az elismeréshez. Ez történt Hajdú Tamás képeivel is. Olyannyira, hogy most aztán mindenkinek tetszik. De örvendek annak a kijelentésnek, hogy ő szeretne megmaradni annak, aminek érzi magát: kíváncsi, bámészkodó, sutaságokat, ferdeségeket, groteszk helyzeteket észrrevevő és rögzítő amatőrnek. 

De beszéljen a maszol.ro honlapján olvasható interjú, beszéljenek a képek!


Hajdú Tamás fotója

2015. április 19., vasárnap

Capa-sztori: Jótékony hasmars

A harci eseményeket leszámítva is állandó veszély a haditudósító élete. Különösen a Robert Capaé: állandóan feje fölött lóg magyar állampolgárságának Damoklész kardja. Ideig-óráig szárnyai alá veszi egy-egy szerkesztőség, de a fronton annyi a parancsnok és olyan sokfélék, hogy ki tudja, mikor bukik le az ember? Az algiri csaták után, közvetlenül a sziciliai partraszállás várvavárt pillanata előtt egy rettegő hangulatában, amikor Capa azon töpreng, mikor toloncolják vissza Londonba, váratlanul egy fotós kolléga szolgáltat akaratlanul menlevelet. A sztori érdekes is, jellemző is és a véletlen mindenhatóságát példázza - ha nem is minden időkben, de döntő pillanatokban. Capa így meséli el könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó):

Monreale, Szicilia (1943): Tárt karokkal várják az amerikai csapatokat.
Foto Robert Capa
"Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy háborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. Elkapta szegényt a „babkonzervhasmars", de olyan erővel, hogy el sem moccanhatott a klotyóról. Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtó'ernyővel kéne leugrania az első bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték.
Egyébként elég filozofikusán szemlélte az ügyet. Az ejtőernyős ugrásért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek - megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülőgépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai sivatag kellős közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülőtérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen.
Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Előadtam neki a históriámat, teljes egészében.
- Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Cápa? És még mindig holmi piros hajú lányokat hajkurászol? - Megmutattam neki Pircsi fényképét. Hosszú ideig nézegette. - Tényleg nagy kár, hogy hősi halált fogsz halni az invázió során. Kénytelen leszek hazarepülni Londonba, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt a piros hajú leányzóval. De a te kedvedért, Cápa, még ezt is megteszem.
Átkísért Ridgway vezérőrnagyhoz, a 82. ejtőernyős-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérőrnagy roppant barátságos volt.
- Ha maga hajlandó együtt ugrálni a katonáimmal, és fotózni őket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtőernyővel?
- Nem, uram.
- Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös."

Az útrakelésnek semmi akadálya tehát. De hogy lesz ebből fotó? És mikor? Erről a következő alkalommal...

2015. április 16., csütörtök

Capa-sztori: Merre van a front?

El-Getter, Tunézia, 1943. Amerikai katonák a sivatagban
Fotó Robert Capa
Az 1943-as  algériai hadjárat továbbra is enyhén operett-ízű Capa könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó, Budapest), mintha a tudósító nem igazán tudná, hogy hol és mi történik. (Igaz, ha az akkor készült képeit nézegetjük, az előbbi kételynek még a  gyanúja sem áll fenn: a fotók pontosak, a látó ember jelenlétéről tanúskodnak - fotótanúságok.) Mókázna Robert Capa az olvasóival? Vagy csak saját magát fogja vissza attól, hogy túlságosan tragikusan fogja fel azt az eseménysort, amit neki túl kell élnie. És hogy túlélhesse, úgy kell beszélnie róla, mint egy nagy, szórakoztató kalandról. 

Alig menekült meg az aknafenyegetéstől, a szerencsés fotóriporter nyugovóra tér a táborban. "Éjféltájban hörögni kezdtek az oázisbeli sajtótábor sátrainak világítását biztosító generátorok, és mi is nyugovóra tértünk. Ellenőriztem, hogy szaharai zugocskámban nincsenek-e aknák meg poloskák, és eltökéltem, hogy nem álmodom semmiről. Mégis meglepett az álom. A sötét égboltot vérpiros és zöld fénysugarak hasították fel... vöröslő lövedékek... bombarobbanások... csupa fantasztikus dolog. A másik oldalamra fordultam hálózsákomban. Másnap reggel, amikor felébredtem, nem volt sátor fölöttem. A tábort éjszaka bombatámadás érte. A robbanások messzire röpítették az összes sátrat, de szerencsére senki nem sérült meg. Személyem általános irigység és csodálat tárgya lett, mivel moccanás nélkül végigaludtam az egész ramazurit. Az aknaepizód a feledés és megbocsátás jótékony homályába merült."

Miután a végzet ezúttal is megkegyelmezett Capának, ideje volt, hogy a harcok sűrűjébe vesse magát. Neki háború kellett, nem ilyen cserkész-kalandok. Útban a front felé végül teljesült a vágya: "Találtunk is háborút csőstül, még mielőtt eljutottunk volna a frontig. Az út fölött német vadászgépek cirkáltak, és pár percenként meg kellett állítanunk a dzsipet, hogy az árkok fedezékébe ugráljunk.
Bili és Érnie a hadosztály parancsnokságán maradtak. Én viszont hanyatt-homlok rohantam volna elkészíteni első felvételeimet. Azt mondták, menjek csak toronyiránt, másszak meg egy-két kis dzsebelt (ahogy az arabok hívják a dombjaikat), és húzódjak meg két dzsebel közt egy vádiban (ami a völgy arab neve). - Aztán csak kérdezz meg valakit, hol a háború - biztattak. - El sem tudod majd téveszteni.
Dzsebeleket és vádikat valóban találtam, dögivei. A 16. gyalogezred éppen ott ásta be magát, és a mély lövészárkokban a katonák leveleket írtak vagy könyveket olvastak. Szorgosan kérdezgettem őket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé.
Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven pihenő harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. — Tudja a franc — felelte. — Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén.
Vigasztalásul a markomba nyomott egy konzervet. Már éppen kanalazni kezdtem volna a förtelmesnek ígérkező raguféleséget, amikor egy gránát süvített el fölöttünk, mire elhasaltam a földön, és magamra löttyintettem az egészet húsostul, babostul. A gránátot csakugyan a németek lőtték ki ránk, de jó pár száz méterrel odébb robbant. Amikor felemeltem a fejem, a hadnagy — aki meg sem rezzent - lenézett rám. Rohadtul önelégültnek látszott. Szégyenlősen feltápászkodtam, lesöprögettem magamról a babot, és megjegyeztem, hogy nézetem szerint ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén.
A következő süvítésnél a hadnagy is lehasalt. A németek komolyra fogták a dolgot. "

Capa helyben volt. íróként és fotósként is nagykanállal ehette a háborút.

2015. április 12., vasárnap

Capa-sztori: Harci kalandok Észak-Afrikában

Fotó: Robert Capa //Levi Chase amerikai vadászpilóta, Tunézia, 1943. április
Capa második világháborús tudósítói missziója 1943-ban kezdődött, Algírban, amikor a szövetségesek Tunisz bevételére készülődtek. Addigra már sikerült tisztáznia mindenféle félreértést akkreditálásával kapcsolatban s teljesértékű riporterként, egyenruhában csatlakozhatott a hadfiakhoz.

Az első benyomások csalódást okoztak számára. Lehnagolta a minden változatosságot nélkülöző sivatag, az éjszakai szálláson (egy algiri iskolateremben) nyüzsgő poloskák. Első kalandját, útban a tevrezett ütközethez,  néhány kaktusz tövében éli át, a regényben a lehető legkönnyedebb és leghumorosabb módon (á la Rejtő Jenő) adja elő, pedig lényegében már-már hajszálra az történik vele, mint ami később, Vietnamban. Csak ott már nincs aki röhögjön a végén...

"A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Napszemüveggel is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!
Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába - egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjoin. Torkom szakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mnert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. 
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.
Hosszú órákkal később visszaérkezett a sofőröm egy aknaszedő alakulattal meg a Life fotóriporterével. A pasi vadul végigfotózta az aknamentesítésemet. Aztán közölte, hogy ezek lesznek a nap legizgalmasabb képei, nem vitás, mivel a támadást leállították.
Ideszállították ugyanis Rommel elitseregét, a Hermann Göring páncéloshadosztályt, hogy megakadályozzák az előretörésünket. A csalódott újságírók visszafordultak, és Gafsától néhány kilométerre, egy kis oázisban táboroztak le.
A sajtótábor estére már az én históriámtól visszhangzott. A tudósítóknak egyelőre megtiltották, hogy a harci helyzetről beszámoljanak, így aztán az én kis kalandom lett a kedvenc téma a levél az otthoniaknak műfajban." (Robert Capa: kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó)

A későbbiekből majd kitetszik, hogy  a Capa harci kalandjai általában derűsek, humorosan kihegyezettek, ami nem az események, hanem a szerző érdeme, aki olykor megpróbálja elhitetni velünk, hogy a háború, leszámítva a tragédiákat - kész kabaré...

2015. április 9., csütörtök

Capa-sztori: Szerelmek

A Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról ízig-vérig szerelmes regény, pedig Robert Capa egész életében vadul menekül a szerelem elől. De újra és újra beleesik saját csapdájába. Hiába: szereti a nőket. S mert vonzó, lehengerlő stílusú férfi, az ő szénája sem áll rosszul a nőnemnél. Csakhogy...
Capa Gerdának ajánlott első könyvének (Így készül a halál)
belső címlapja, a lány arcképével. Az album kettejük fotóiból
készült válogatás

Nincs benne a regényben, de az utószó eligazít a tekintetben, hogy pályája elején, huszonéves korában (1934), amikor párizsi egzisztenciáját próbálta megalapozni, majd később elszegődött haditudósítónak a spanyol polgárháborúba, volt egy mindent elsöprő nagy szerelme: Gerda Taro. Akinek a neve ugyanúgy játékos fikció, mint a Capaé - ők találtak maguknak mindketten (szerintük jól hangzó és szellemes) művésznevet. Gerda egyfajta önkéntes menedzsere (is) volt Capának, aki végigjárta a szerkesztőségeket és elhíresztelte, hogy a neves amerikai fotográfus, Robert Capa esetleg, jó pénzért, hajlandó lenne nekik fotózni. Kapva kaptak rajta. És ezalatt Capa Gerdát tanította fotózni. Eszményi páros voltak - együtt mentek el Spoanyolországba, együtt fotóztak, tették kockára az életüket, míg egy köztársaság párti tank, rosszul fordulva, eltaposta a lányt. Harctérre szóló temetés, sőt demonstráció lett belőle (1937). Capát összetörte a tragédia - hiszen feleségül készült venni a lányt. Akinek valami megmagyarázhatatlan varázsa volt a férfiak felé - nem véletlen, hogy Hemingwayt is elbűvölte, s felhasználta néhány jellemző vonását az Akiért a harang szól című regényének spanyol Máriája megteremtéséhez. Mindjárt az első oldalakon így festi le nőszereplőjét (számosan mondják: a leírás Gerdát idézi): " Barna arcából  fhéren villantak elő a fogai, s a bőre, a szeme  egyazon dióbarna színben aranylott. Magas arccsontjai voltak, , vidám szeme, egyenes, telt ajkú szája.Rövidrevágott haja, mely alif volt hosszabb a hód szőrméjénél, aranybarnán csillogott, mint a naposütésben érlelődő búzatábla."

Capa ösztönösen vonzódott a vörös hajú nőkhöz: ők voltak a gyengéi. Ezért van az, hogy a tragikus veszteség után, amikor megfogadja, hogy soha többé tartós kapcsolatra nem rendezkedik be, alig érkezik meg 1942-ben Londonba, máris beleesik egy másik vörös hölgybe, akit a regényben csak Pircsinek nevez. Szerelmük pillanatok alatt fellángoló, nyitott, semmire se kötelező, mégis mély és végtére is fájdalmas, hiszen a könyv és a háború befejeztével vége szakad. Pircsi azt a férfit választja, aki együtt is hajlandó élni vele, nem pedig azt, akire mindig csak várni kell... (Pircsi alakja valós személyt, egy férjes asszonyt takar, aki különféle házassági bonyodalmakba keveredik.)

Nagyjából ez a Capa sorsa valamennyi szerelmével, szimpátiájával. Később Ingrid Bergman filmszínésznő az, akibe a fotográfus csúnyán belézúg, s szerelmük kölcsönös, de mind társadalmi helyzetük, mind kapcsolatuk túl bonyolult ahhoz, hogy tartós maradhasson. Capát végül is ázsiai háborús balesete "óvta" meg további nőügyétől. Pedig biztosan sokan imádták volna. És mégis, nem mondhatjuk azt, hogy munkásságában ez a magas érzelmi hőfok túlságosan árulkodó nyomokat hagyott volna. Capa minden körülmények között az egész életet és a halált fényképezte...

2015. április 7., kedd

Capa-sztori: A Papa

Robert Capa sok személyiséget fotózott. Persze, ez most így nonszensz, hiszen maga Capa is kiemelkedő személyiség abból a sorból, akik trófeáit a fotós a magáénak mondhatja. Egyik ilyen "kiemelt" nagysága az életműben maga a világhírű regényíró, Ernest Hemingway. Az íróról készült remek felvételek megtekinthetők a Magnum ügynökség honlapján, viszont érdekes módon, a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból című regény szövegében is ott lappang egy remek írott portré, amiben Capa ugyanolyan mesternek bizonyult, mint fényképezőgéppel a kezében. Az alább idézett, könyvbeli Hemingway-ábrázolás nem csupán a szerző mély emberismeretéről, hanem lényeglátó íráskészségéről is árulkodik. Sűrített kisregény egy sodró erejű regényben...

„Az egyik utolsó kérelmező, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, őszesbarna szakáll mögé rejtőző Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis őszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép időkben kezdődött, 1937-ben talákoztunk először, a spanyol polgárháborúban. ahol én zöldfúlű fotóriporter voltam, ő pedig híres író. Mindenki „papának" becézte, én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szülői kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban.
Napi látogatásom alkalmával Pircsinek is beszámoltam az ötletemről, aki jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy neki is becsempészek valamicske pezsgőt. Azt is elárulta, hogy ruhásszekrénye rejtekében tíz üveg skót whisky és nyolc üveg gin sorakozik, amit a távollétem tíz hónapja alatt a saját szeszfejadagjából takarított meg.
A whisky- és ginfejadagot roppant szigorúan mérték, de konyakot meg pezsgőt elég könnyen lehetett kapni, palackját potom 30 dollárért. A nagy esemény napján vettem egy jókora, gömbölyű üvegakváriumot, egy láda pezsgőt, némi konyakot meg egy tucat friss őszibarackot. A gyümölcsöt beáztattam a konyakba, a konyakot nyakon öntöttem a pezsgővel, és több dolgom nem is volt a mulatsággal.
Az ingyenpia és Mr. Hemingway párosa ellenállhatatlannak bizonyult. Az invázió hírére a fél világ Londonba csődült, és végül az én bulimon gyűlt össze. Megitták a whiskyt, megitták a pezsgőt, megitták a konyakot, sőt a gint is az utolsó cseppig.
Díszvendégem egy sarokban ült, ahol az egyik orvos barátommal a szőrtüszőgyulladásról beszélgetett, amely miatt kénytelen volt megnöveszteni a szakállát.
Hajnali négykor eljutottunk az őszibarackokig. Az üvegek egytől egyig kiürültek, kiszáradt az akvárium is, és a vendégek kezdtek elszivárogni. Az orvos felajánlotta Hemingwaynek, hogy elfuvarozza a szállodájába. Én még megettem az őszibarackot, aztán lefeküdtem aludni.
Hétkor csörögni kezdett a telefon. Egy kórházból hívtak. Mr. Hemingwayről magyaráztak valamit, és megkértek, hogy fáradjak be a baleseti sebészetre. Papát egy műtőasztalon találtam. A feje alaposan felhasadt, a szakállát csúnyán összelucskolta a vér. Az orvosok érzéstelenítőt adtak be neki, és szépen összevarrogatták a fejét. A Papa udvariasan köszönetet mondott nekem a buliért és megkért, hogy nézzek utána, mi történt az orvossal, aki egy víztartálynak vezette a kocsijukat, és alighanem maga is veszedelmesen megsérült. Megbízott azzal is, hogy értesítsem az Államokban a gyerekeit, ne higgyék el, bármit is írnak róla, hiszen nem esett nagyobb baja. A negyvennyolc kis öltés után a Papa feje csakugyan  jobbnak látszott, mint új korában. Ettől kezdve engem viszont a baleseti sebészeten ettől kezdve csak Mr. Capa Hemingway néven emlegettek, mivel hallották, hogy „papának" szólítom őt.”

A fotó, érzésem szerint, ama bizonyos kórházi ágyon készült, a buli után...


2015. április 5., vasárnap

Capa-sztori: Írónak készült

Fotó Capa: Weymouth, Dorset, 1944. Amerikai katonák hajójukon
az Omaha Beachként emlegetett partszakasz makettjét tanulmányiozzák
Tegnap ígértem, hogy mesélek majd Capa könyvének olvasása közbeni benyomásaimról. Ma eljött az idő, hogy bele is vágjak. Az ezutáni, e témához kapcsolódó bejegyzéseim előtt mindig ott fog állni: Capa-sztori. 

Egyetlen terjedelmes és összefüggő irodalmi művét tartom a kezemben s olvasom fokozott kíváncsisággal: az utószóból megtudom, amit sejthettem volna, de még csak nem is gyanítottam - hogy Robert Capa a kezdetekkor irodalmi babérokra vágyott, pontosabban írni szeretett volna, s haditudósítói munkájában is a szövegek írását, megformálását helyezte előtérbe. A sors úgy hozta azonban, hogy fotóinak lett átütő sikerük, s ez a felismerés rendre eltolta őt a képírás felé.

Ennek dacára sosem szűnt meg lelkesen sztorizni. Amint haladok a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról (Park Könyvkiadó) című könyvében, az az érzésem, hogy a világ minden érdekessége, mulatságos kalandja és sorsdöntő véletlene csakis vele eshet meg. A legreménytelenebb helyzetből is talál megoldást, ami nem csupán egyszerű kibúvó, hanem a cselekmény értelmes továbblendítése. Már maga az a mód, ahogyan megbízást kap az angol csapatok 1942-43-as küzdelmeiről tudósítani és ahogy "ellenséges" magyar állampolgársága dacára sikerül kijátszani a katonai hatóságok felfokozott éberségét, majd rendre résztvennie a szigorúan titkos akciókban is, egyik harctérről a másikra vándorolva, egy végtelenül sármos, bohém, megnyerő társasági ember, önzetlen pókerjátékos, széptevő, ivócimborának is kitűnő  embert varázsol elénk, aki lehet, hogy csak a felszínen láttatta magát ilyennek, de meggyőző volt és hiteles - akárcsak történetei. Akárcsak prózája. Amelyből az derül ki, hogy képeit csak úgy "mellékesen", kilóra gyártja. Mint a mesterember, aki kötelességet teljesít...

2015. április 4., szombat

Húsvéti ajándék

Ma lenyűgözött Péter fiam: megérkezvén a húsvéti ünnepekre, ajándékkal lepett meg, Méghozzá nem mindennapival. Robert Capa könyvét nyújtotta át (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó), amely a "legnagyobb pesti vagány történeteit" tartalmazza, több mint 100 saját fotóval. Tudom, hogy Capa egy sztár, s minél jobban telik az idő, annál jobban sztárolják. Azt teszem magam is a Fotótanúban, ahol ő az egyik gyakran szereplő témám. De mert élete és munkássága egy percre sem volt tanulságtól mentes, érdemes szólni mindarról, amit munkabírásával, sokoldalú érdeklődésével és nagylelkűségével az emberiségre hagyott. A könyvhöz Robert Capa öccse, a szintén tehetséges fotográfus Cornell Capa írt (többek között) előszót, amelyben így ajánlotta be testvérét: "Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett. Szegénynek született, és úgy is halt meg. De ránk hagyta páratlan életútjának krónikáját, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésének, hogy az emberiség sok mindent el tud viselni, sőt alkalomadtán még győzni is képes."
A következő napokban, hetekben még megosztom a blog látogatóival a könyvvel kapcsolatos olvasmányélményeimet.

2015. április 1., szerda

Akinek MM lett a végzete...

Amikor Marilyn még Norma volt... / Fotó Dienes Andor
Szokatlan, kalandos életpályát futott be Dienes Andor (ismertebb nevén: André de Dienes fotóművész, aki 1913-ban egy kis székely faluban, Ikafalván született és aztán az élet sodrása olaszföldön keresztül Észak Afrikába vezette, ahonnan a következő állomás már Párizs volt, s innen jutott el az Egyesült Államokba. Képzőművészeti érdeklődését még Tuniszban a fotográfia felé fordította, s amikor Párizsba utazott, már tudta, hogy a fényképezőgép lesz kenyérkereső társa. 

Párizsi szobrok fotóival sikerült befutnia a szakmában, később divatfotós lett, magazinoknak dolgozott. Lassan-lassan megtanulta az üzlet fogásait is, s amíg eleinte a honorárium fejében odaadta a negatívot is, később már csak a kópiákkal kereskedett, a szerzői jogosultságot megőrizte magának.

Kamaszkorában egy jóstehetségű harangozó azt jövendőlte számára, hogy kalandos élete lesz, amelynek során messzi tájakra fog eljutni s az MM betűk kiemelt szerepet fognak betölteni sorsának alakulásában. Ez igazából csak akkor jutott eszébe, amikor a tengeren túl felhagyott a divatfényképezéssel és karrierjét gyönyörű lányok fotózásának szentelte. Ügynökök dolgoztak neki, 1945-től pedig már javában aktfényképezéssel foglalkozott. A Dienes aktjai azonban a műfaj klasszikus vonulatához tartoztak, hiszen még a szerkesztők is jóval prűdebbek voltak a későbbi pornólapokénál.

Dienes Andor 1946-os Monroe-képeiből
Hosszabb időre szóló szerződést kívánt kötni egy fiatal modellel, aki hajlandó mezdtelenül pózolni neki. Az ügynöksége egy fiatal, 19 éves, három éve férjezett nőt ajánlottak neki, aki Norma Jean Baker néven mutatkozott be. Ismerkedésüket remek munkakapcsolat, majd regénybe illő, viharos szerelem követte. A fotós azon volt, hogy feleségül vegye modelljét. Norma azonban értetlenül tiltakozott: ő filmkarrierről álmodozott. És zűrös, piával és szex-szel dúsított életmódba kezdett. Szakítás lett a vége, de jóbarátok maradtak. Egyik nap Norma sürgősen látni szerette volna a fotográfust. Dienes Andor így mesélte el a történetet Bodnár Jánosnak, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben:

"Telefonált, hogy azonnal menjek el hozzá. Mit gondolok erről a névről: Marilyn Monroe? Furcsa arcot vágtam. miért, talán nem tetszik neked? Egyáltalán nem erről volt szó. A név remekül hangzott, s könnyű volt elképzelni az öles betűket a mozik homlokzatán. De mind a két név M betűvel kezdődött. Felkapott egy ceruzát és próbálta aláírni a nevét a két nagy kacskaringós M-mel. Kezdett megismerkedni új identitásával, s úgy mondta ki nevét, mintha cukorkát ízlelgetne. Ettől kezdve senkinek sem volt szabad más néven nevezni őt..." (Bodnár János: André de Dienes esete Marilyn Monroe-val. In: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Budapest, 1988)

Dienes Andor művészi munkájának jelentősége természetesen túlmutat a filmszínésznőhöz fűződő kapcsolatain. Mégis, ma nagyon sokan úgy könyvelik el, mint a magyar fotóst, aki egy ideig Marilyn képíró árnyéka volt...