Fotó: Asztalos Sándor

CsG * Fotó: Asztalos Sándor

Legszemélyesebb fényképgyűjteményemet rendezgettem a tegnap, s belébotlottam - ki tudja, hányadszor, - az itt mellékelt fotóba. A múlt század hatvanas éveinek közepén készült, huszonöt év körül járhattam, amikor egy napon felhívott valaki. Asztalos Sándorként mutatkozott be, azt mondta, fotográfus és az Utunk hetilap megbízásából készít portrékat romániai magyar írókról.

Akkoriban jelent meg első verseskötetem (Déli harang), egy számomra szimpatikus portréval, s mert a telefonáló azt mondta, hamarosan kritika jelenik meg a könyvről, azért kell elkészítenie a fényképemet, azzal próbáltam lerázni, hogy nekem már van megfelelő fényképem, azt szívesen átadom majd az Utunk szerkesztőinek, ne fárassza magát.

Igazából az volt a helyzet, hogy mindig szívből utáltam, ha fényképeznek, ha csak lehetett, kihúztam alóla magamat. Hát... most nem lehetett. Asztalos Sándor azzal szerelt le, hogy ő csak a munkáját végzi, a kritikákhoz ő készíti a portrékat, már tekintélyes gyűjteménye van írókból, s a szerkesztőség tőle várja a fotót... érvelésétől kissé meginogtam és ez elég volt ahhoz, hogy végül is megadjam magam.

Asztalos Sándor eljött a lakásunkra, félórányit pózoltatott, ide-oda ültetett, a számára szükséges természetes fényeknek megfelelően. Aztán megjelent a kritika is, ezzel a fotóval. Nem tetszett, természetellenes jelenségnek éreztem rajta magamat (vagy csak előnytelennek találtam? ki tudja? - az önszerelem sok mindenre képes...), de végül is nem szóltam semmit, majd idővel megkaptam a fotográfustól 2 példányt is belőle, akkor se szóltam semmit, talán még azt sem, hogy - köszönöm. Úgy vettem, hogy az ajándék nekem kijár.

A helyzet furcsasága az volt, hogy az Utunk még 1980 után is, amikor már jócskán megemberesedtem, ezt a süvölvénykorú fényképet használta egyik későbbi kötetem kritikájához, mit sem törődve vele, hogy akkor már eléggé eljárt fölöttem az idő. (Legalább is, a hímpor jócskán lekopott rólam...)

Most látom viszont, az interneten szörfözve, hogy az 1908-1981 között élt Asztalos Sándor jogász nagyszerű fotóarchívumot hagyott az utókorra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára szerint a hagyatékban 276 erdélyi magyar íróról, képzőművészről, szhínészről és értelmiségiről készült portré szerepel, mind negatív film formájában, mind már kidolgozott, kinagyított fotóként. Közöttük megtaláltam magamat is: " 6 db fénykép, 3 film kocka" - áll a nevem mellett, s állok magam is a huszadik század második felének erdélyi szellemi munkásainak kellős közepén. Asztalos Sándor biztosan vezette volna tovább arcképcsarnokát, ha az élet nem szól közbe. Vagyis, ahogy vesszük: mások szerint a halál...