2011. január 31., hétfő

Blogvizitek (2) - KK fotómúzeuma

Rég nem jártam Kincses Károly "fotómúzeumában". Pedig hónapokkal ezelőtt nagy elszánással kerestem föl, szinte naponta a blogot, de úgy látom az utóbbi időben, hogy a jeles fotóesztéta és -történész valahogy elkedvetlenedett, ritkábban ül a gép elé, hogy tudásának morzsáiból részesítsen bennünket.


De azért, amit ott találunk, arra kivétel nélkül illik odafigyelni. Egy november eleji bejegyzés például egy egészen kiváló magyar fotóriporter, Escher Károly jelentőségéről, életpályájának alakulásáról mond el igen tanulságos adalékokat. Többek között jelzi, hogy nagysága azért nem tudott világhírűvé emelkedni, mert - másokkal ellentétben - otthon maradt. Pedig:


"Az elsők közt volt Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkodott. Nem politizált, soha nem tartozott egyik csoporthoz sem, talán ezért maradhatott mindvégig rendíthetetlen humanista" - állítja Kincses. 
Escher Károly: Fogságból hazatérő
honvéd
Egész pályája a huszadik század ívén nyugszik, ő pedig ott van a fotográfia és a képírás minden kulcsfontosságú eseményénél. A blogíró fel is vázolja nagy vonásokban, mi mindent fotózott ez a fáradhatatlan riporter. És ebből az derül ki, hogy - gyakorlatilag szinte mindent. Az egyszerű hétköznapi helyzetektől kezdve a legmagasabb politika és diplomácia világáig terjed az ív. Sok remek képet és néha gyengét is. De a gyengéken is rajta van a bélyeg: a valóságlátó precízsége, szakmai igényessége. Ún. "rossz" képei sose technikai szempontból rosszak, hanem csak mert az idő szűntelenül rostál. És a számolatlanul sokból nem mindegyikre üti rá a pecsétet.


Tavaly év végén három kiállítása is nyílt egyidőben Budapesten, a művész újrafelfedezése jegyében. Korábban inkább dokumentáris, személyiségportréit tartották nagyobb becsben, ma előtérbe kerülnek életképei, riportjai a magyar valóságról.


Kincses Károly tudása, tapasztalata kincsesbányával ér fel. Szeretem fanyar, visszafogott stílusát. S önzően elvárnám, hogy gyakrabban meséljen. Szabadon, mintha csak magának. Mert ezáltal is nekünk mondja azt, ami nélkül nem tudnánk a fotográfiát a maga teljes értékében becsülni.

2011. január 30., vasárnap

Blogvizitek

Rájöttem, hogy most, újév után, amikor már a valamire való fotográfusok erőre kaptak és "új életet" kezdtek, érdemes benyitni egy-egy blog, fotós műhely ajtaján, hiszen azok nem csak, hogy éjjel-nappal nyitva állnak előttünk, hanem nyílt véleményre, vitára ingerelnek.


A következő napokban így végiglátogatom eddigi (jó)ismerőseimet, s legyenek bejegyzéseim egy-egy névjegykártya jószándékomról, fotó iránti rajongásomról.


Klárik Loránddal kezdem a sort, hiszen azt hiszem, ő a legfiatalabb az általam nyilvántartottak között (igaz, a kör egyre jobban bővül!), és amennyire meglepett kamaszkorához mérten ritka érettsége, úgy ámulok el most, pár hónappal az első látogatásom után az azóta megtett út eredményeire.




Itt ez a csendélet, rajta a parázson sülő, totálképes sültszalonna-darabok. Azon túl, hogy ínycsiklandó, meglep, hogy merészen fekete-fehérben adja elő a témát. Pedig, gondolom, színesben akár reklámszépségű fotóra is futotta volna e kapitális példányokból. De megértettem, hogy a feladatban sokkal nagyobb hangsúly esik magára a fotográfiára, mint az érzékek kielégítésére. Pontosan, árnyaltan, tónusgazdagon mesélni a valóságról fontosabb feladat számára, mint kellemkedni. Végiglépkedve utóbbi képein ezzel a tanulsággal búcsúzom. Persze, Lóri már tovább is lépett azóta, panorámákkal kisérletezik. 


Ez már egy új fejezet. Majd valamikor, egy későbbi látogatáskor meglátjuk, mire jutott.

2011. január 27., csütörtök

Máramarosi viselet

Tipikus néprajzi fotót művel Klotz Miklós, az Együtt-Lét pályázat Ünnepek és hagyományok szekciójának 3. díjasa. Mindkét fotográfiája - amellett, hogy megfelel a tudományos dokumentumok előírta precízségnek, szerzői képekként is kimagaslanak a műfaj képviselői közül.


Az az igazság, hogy a hagyományrögzítő képek között nehéz igazságot tenni. Sok közöttük a csillogó-villogó, színekben tobzódó, látványos felvétel, amelyek felhívják ugyan a tárgyra a figyelmet, ugyanakkor el is terelik azt a lényegről. Klotz nem ezt az utat járja. Nála a fekete-fehér, a hagyományos fotográfusi képarányok tökéletesen megteszik a magukét. Nagy hangsúlyt helyez a részletek finom rajzára, az idealizálás eszközét nem kellemkedésre használja, hanem hogy minél tárgy- és anyagszerűbben rögzítse a néprajzi anyagot. Modelljeihez ezért nem választ sablonszépségű csinibabákat, beéri azokkal, akiket az élet objektívje elé állít. A képek szépségét tehát a néprajzi látvány szépsége hordozza: motívumok, minták, kidolgozás, textúra stb. formájában. Hogy ez mennyire művészet? Nehéz rá válaszolni. Egy biztos: jó volna, ha a néprajzi fotózás az igényesség e szintje felé tendálna. Művészet is, tudományosság is nyernének az ügyön...



2011. január 25., kedd

Keresztalja



Sánta István Csabát szintén a duplázók között tarthatjuk számon. Miután az erdélyi telet ábrázoló sorozata kimagaslott a mezőnyből, az Ünnepek és hagyományok kategóriában is várt rá egy 2. hely, itt látható fotójáért.


Mint fotográfia, mondhatni kifogástalan. Plusz értékei közé tartozik, hogy mellőzi mindazt a vásári látványosságot, amivel a pünkösdi búcsút megörökítő számtalan képi ábrázolás már jócskán túladagolta a külsőségeket.


A díjnyertes fotó ellenkezőleg: csak arra a pillanatra összpontosít, amikor a meredélyből váratlanul kibukkanó zarándokok, a keresztalja előörse, a templomi zászlót hordozó megmutatja magát,  háta mögött az őt követő árnyékkal. A folytatást hozzágondolhatjuk, bár az még a hegység ködébe vész. Igaz, szerzőnk is merészen kacérkodik a hatásos látványelemekkel, de még idejében sikerül azokat az őket megillető helyre visszaszorítani.


(Mindezek ellenére, a díjazásban érzek némi érzelmi elfogultságot a téma iránt, hiszen ez már a második pünkösdi kép, amit a pályázat díjjal jutalmaz - igaz, mindkettőt kifogástalan szakmai erényekkel a háttérben. És ez azért mégis döntő szempont...)


A díjazott fotók az Együtt-Lét pályázat honlapján - itt

2011. január 24., hétfő

Máramarosi liturgia



Kerekes M. István szintén a "duplázók" közé tartozik: az Ünnepek és hagyományok kategóriában sikerült elvinnie az Együtt-Lét pályázat 1. díját; nem semmi! Ráadásul egy olyan sorozattal, mely Máramaros soknemzetiségű lakosságának egyik Pünkösd utáni ünnepi liturgiáját, annak hangulatát és nemzedéki sokszínűségét ábrázolja.


Az asszonyok vállán a hit - sugallják a képek, és látunk rengeteg női arcot, különféle változatban, kezdve a zsenge gyereklány kíváncsi tekintetétől a kendővel körített orcák szigorú komolyságáig, megkísértve akár azok ikonná válását is (bár ezt a képet az én ízlésem kitessékelte volna a sorból - de hát a szerző és a zsűri lelke rajta...).


Megragadónak találtam ezt a dísztelen, látszatra az összképből kiragadott szekvenciát, amelyen egyetlen látható arc fénylik fel kivehetően, minden más részlet és metszet - jelzések egy-egy alakról, de a viseletekben látható nemzedéki különbségek ellenére is ugyanaz a mélyhit jellemzi együttlétüket, ami a templom hajójába hozza a máramarosi asszonyokat. A mögöttük megbúvó, rikító trikós, látszólag hagyománytagadó kislány is úgy simul a sorba, mint aki sejti, hogy mai énje pár év múlva már csak emlék.

2011. január 23., vasárnap

A templom őre

Kerekes M. István páros képe az Együtt-Lét pályázat Mindennapi élet kategóriájában nyert 3. díjat. Megrédemelten. Még akkor is, ha a szerzői képmagyarázat - szerintem fölöslegesen, de a lelke rajta! - még rátesz egy lapáttal az értelmezésre:


"Az erdélyi, valamikor magyarok, románok és romák által lakott Bözödújfaluból, amelyet a Ceauşescu diktatúra romboltatott le, mára csak ennyi maradt: a romokban álló római katolikus templom. A "templom őre" 2001 februárjában is, mint azóta mindennap kilátogat fiával e szomorú helyre."


Tehát újra Erdély, bár ez a kép szomorú ünnepélyességén egy csöppet sem javít, nem is ront. Elfogadom, hogy a lelketlen, emlékverte tájon poroszkáló lovashoz, s mögötte az ebhez (a másikon meg előtte a gyermekhez) önkéntelenül is az élet, a folytonosság plusz értelmezése társul. Kár, hogy a képelemzésbe mindegyre belejátszik az ideológiai szempont, ezért azt javasolom: vonatkoztassunk el mindattól, amit a képről tudunk és figyeljük meg ezt az ismétlődő, mégis mindig más és más őrjáratot egy halott világ felett, amelyben egy még ellenálló torony és egy vissza-visszatérő lovas az egyetlen remény.


A pályadíjas képek galériája elérhető itt.

2011. január 21., péntek

Összehangolt tárlat

Magyari Hunor fotója
Tavaszi eseményre emlékezünk ma este, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén, majdhogy a tél közepén. Tavaly májusban ugyanis, amikor a Hargita Megyei Kulturális Központ sorrendben a 20. fotótáborát rendezte meg a madarasiak szíves vendéglátása és támogatása jóvoltából, a már hagyományos táborzáró találkozón és vetítésen jelenlévő fotográfusok meleg szavakkal idézték föl az ott töltött tavaszi napok élményeit, a madarasiak nyitottságát és vendégszeretetét. 


Az azóta eltelt hónapok során az élmények megülepedésével, a tapasztalatok érlelésével beindult a fotográfusi munkának az a személyes, mindenek előtt az alkotók egyéniségére szabott fázisa,  melynek eredménye a mai nagyszabású tárlat. Az alkotók műhelyeiben megértek azok a szempontok, melyek alapján néhány képbe sűrítve, sajátosan megfogalmazott expresszivitással ki-ki elénk tárja mindazt, amit a múló idő kirostált benyomásaikból. A tizennégy fotóművész által begyűjtött hatalmas dokumentáris anyagból, összességében is értékes, páratlan gyűjteményből most kiemelkednek az önálló életre ítélt és kelt műalkotások, amelyek ezt az itt látható 56 képből álló kiállítást alkotják és magukba sűrítik a mai Csíkmadaras egész lelkületét, életének helyi színezetét. A képeken feltűnő alakok, formák, mesterségek, élethelyzetek, lakásbelsők, építmények, gesztusok, események, ünnepi hangulatok formálisan nem állnák ugyan ki a teljesség próbáját, de éppen mert műalkotásokról van szó, minden kép mögött ott van a pillanat mögötti folyamat letörölhetetlen pecsétje, a művészi láttatás vízjele. 


Hadd álljon itt a protokollárisnak tűnő, de mégis elmaradhatatlan és szükséges névsorolvasás (külön-külön a nevekre kattintva elérhetők az illető fotósról szóló korábbi, madarasi bejegyzés)


Ádám Gyula (Csíkszereda), Antal Imre (Bécs, Ausztria), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Găină Gerendi Dorel (Kolozsvár), Haris László (Budapest), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Homoga József (Salgótarján, Magyarország), Kása Béla (Tordas, Magyaroszág), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda).


A kiállító fotóművészek csak annyiban emlékeztetnek egy zenekar tagjaira, hogy jól érzik magukat csapatban, s ugyanabban a tárgyban érdekeltek, viszont mindenki a maga módján, a saját kedvére és meggyőződésére és felelősségére, szabadon "muzsikál", mutatja meg alkotásaival önmagát, s mégsincs hangzavar, kakofónia. Azt is mondhatnánk, hogy a közös szereplés igen sok esetben még ki is emel egy-egy alkotást önértékének esetenkénti szerénységéből, s további újabb tónusokat, értelmezést nyerhet. Ilyen szempontból a "karnagy", a kiállítás szervező felelőssége óriási. Szerencsére, a Hargita Megyei Kulturális Központban ezt a szerepet következetes, kiszámítható értékrenddel bíró, hozzáértő, közösségi érzelmű ember vállalta magára a kezdetektől: Ádám Gyula, aki gyakorló művészként is kitűnő partner. Miért ne mondjuk ki, hogy a fotótáborok vonulata és hozama, az a mód, ahogyan kiterebélyesedtek és alkotó műhellyé váltak, immár kitörölhetetlenül hozzátartozik az ő fotográfusi életművéhez.





2011. január 20., csütörtök

Kultúra napi készülődés

Ádám Gyula plakátja
Pár napig "jegelem" az Együtt-lét pályázat díjazott képeinek kommentálását, hiszen holnap, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) égisze alatt fotótárlatot készülök megnyitni az intézmény által szervezett 20., tavaly májusi csíkmadarasi fotótábor anyagából.


A tavaly május 28-június 13 közötti bejegyzéseimben sorra bemutattam egy-egy kiállító fotóművész első pillanatban is kiemelkedőnek látszó tábori zsákmányát. 


A blog látogató számlálója híven jelzi, hogy éppen ezek közül a képek közül nem egyet azóta is rendszeresen fölkeresnek az idelátogatók. Továbbá, a kiállítás rendezés közben falra kerülő 56 kép között örömmel látom, hogy jó pár kiállta az idő próbáját is. Sőt, úgy hallom, hogy néhányan azóta nemzetközi pályázatokon is felhívták magukra a figyelmet, díjat nyertek.


Jelenleg a tárlatnyitó szövegén dolgozom, így most csak az alkalomra készült kultúra-napi plakátot mellékelem sietős soraimhoz, holnap pedig a megnyitó szövegét is olvashatják majd itt.

2011. január 19., szerda

Tél Erdélyben



Sánta István Csaba remek, hét fotóból álló sorozatával (Tél Erdélyben) joggal vitte el a pálmát a Mindennapi élet kategóriában (Együtt-Lét pályázat) és kapott 1. díjat. Az Erdélyből származó, Magyarországon dolgozó fotóművész tiszteli annyira gyökereit, hogy nem hamisít, nem mitizál fölöslegesen. Az erdélyi (s tudtom szerint kárpát-medencei) valóságból is a leglényegesebbet örökíti meg önállóságukban is teljes értékű képein.


Ez pedig - a küzdelem.


Az, ami sose hiánycikk azoknak az életéből, akik itt élnek. A nagy havakkal szembeszálló, annak körülményei közt létezni megtanult erdélyi ember alakjai különböző élethelyzetekben minden esetben a talponmaradást sugallják.


Számomra leginkább a képsor kezdő darabja a legbeszédesebb, mindenek előtt képileg: a hó tömege alatt megroskadni látszó épületről eltakarított látványos tömbök a jéghegyek zord szépségével vetekednek, s érvényesülnek különös ragyogással a precízen alkalmazott fekete-fehér technikában. Tudjuk, hogy az ilyesfajta küzdelem sziszifuszi erőfeszítés, mert mindegyre elölről kell kezdeni, valahányszor behavazódik az életünk fölött a tető...


A pályázaton díjazott képek itt láthatók.

2011. január 18., kedd

6xNagybörzsöny



Gabor Dvornik szép, klasszikus stílusban kivitelezett felvételei Nagybörzsönyt, ezt a hagyományőrző, sváb gyökerű községet emelték be az Együtt-Lét valóságtérképére. A hétszázvalahány lakost számláló település, bár tudomásom szerint igyekszik lépést tartani az idővel, megmaradt jobbára műemlékfalunak.


A múlt nyomai mintha markánsabb nyomot hagynának az arcán. A fotós mindebből fekete-fehér regiszterben láttatja a szigorú vonalakkal kirajzolódó jelent. Kiürült, puszta, élettelen, hallgatag terek. Ha fel is tűnik egy-egy ember, csak hátát mutató, távolodó alak - a díszlethez tartozik.


Ennek ellenére a hatos sorozat (az Építészet-környezet-tárgyi világ kategória 3. díjasa lett) nem lehangoló, inkább józanul érzelemmentes. Látlelet. Szinte-szinte térkép. Grafikusi ihletettséggel kidolgozva. Szinte beleégetve az emlékezetbe a házak, a kertek, az ég felé markoló fák rajzát. És a mindent elnyelő kanyart...


A pályázat nyertes alkotásai itt érhetők el.

2011. január 16., vasárnap

Pozsonyi városkép



Zselinsky Miroslav technikai kísérletező. Mai témát ad elő a régire hajazó fotós nyelvezetben. Karcos celluloidfilmre emlékeztető felvételei viszont a mai Pozsonyt pásztázzák, párba állítván kontrasztot - nélkülözve színt, árnyalatot, kontrasztot.


Álom, köd, szmog, szürkeség, nyomott hangulat - így jellemezhető a díjnyertes fotósorozat, mely 2. helyezett lett az Építészet-környezet-tárgyi világ kategóriában. Nekem az rokonszenves benne, hogy nem hivalkodó. A régi fotókra utaló, semleges színárnyalatból a képek révén mégis kicsikar egy csöppnyi derűt. A játék valahol a helyén van. Illik a tárgyhoz.


A fotós amúgy a következő magyarázattal látta el pályaművét:


Sorozatom azt a várost mutatja be, amely történelmi és kulturális okok miatt egyaránt fontos szlovákok és magyarok számára. Ahol az együtt-lét a város épített- és kulturális örökségének szintjén is tetten érhető. Múlt, közelmúlt és jelen keveredik szétválaszthatatlanul, létrehozva egy érdekes, ismerős, olykor mégis furcsa, helyenként szomorú városképet.


Kissé nagyot mondó sorok, amiket szerencsére helyükre tesznek a képek...


A pályázat nyertes munkái itt láthatók.

2011. január 15., szombat

Józsefváros



Az Emberábrázolás-portré kategória 3. díjasa a magyarországi Stalter György lett. Díjazott sorozata, melynek a Józsefváros címet adta, az ő megfogalmazásában egy pittoreszk budapesti városrész hangulatrajza kíván lenni.


A budapesti Józsefváros rendkívül színes kerület, míg maga a főváros összességében „szürke” - írja a képeket beajánló soraiban. .- Ez indokolja számomra az egyedi színek használatát. Úgy gondolom, ezzel hangsúlyozhatom a tartalmat, az itt élő emberek sokféleségét, különbözőségét és azonosságát.


A képek egységes tónusa az erős kiégettség: a nyomasztó, mindent beborító árnyékok és a látványra vetülő szennyes, szmogos fény. Minden ragyog, miközben minden maszatos, kormos, kényszerpatinás. Vonatkozik ez az emberekre is. Akik pedig ugyanolyan szeretni valók, mint a világ bármely részén.


Jól  megragadott és jellemzett arcképcsarnok. Engem személy szerint lehangol.


Az Együtt-Lét pályázat díjazott képei itt tekinthetők meg.

2011. január 14., péntek

Duplázás

Egyed Ufó Zoltán kitett magáért... Pedig nem tett egyebet, csak élt pályázati jogával és az Együtt-Lét pályázatra éppen annyi munkát küldött be, amennyit a szabályzat előírt. Viszont két kategóriában is díjazottként került ki: az Építészet-környezet-tárgyi világ kategóriában Digimánia c. sorozatával 1. díjat, az Emberábrázolás-portré kategóriában viszont Faluszépe című képriportját érdemesítették második díjra.


Ezt nevezik tarolásnak.




De ne irigyeljük tőle a díjakat, hiszen megdolgozott értük. Fotóriporteri szimata és tapasztalata mintegy determinálták a sikerre. A Faluszépe létrejötte mögött nagyon sok lelemény és munka áll. A sorozat bármelyik képét kiemelhetném a demonstráció végett, mert ezek a portrék kivétel nélkül azt sugallják, hogy a falusi szépség ma már szinte teljesen kihalóban - amit látunk, az maga a jellegtelen, falun-városon egyaránt dívó ízlésficam, amelyben akarva-akaratlanul élnie kell az ember lányának. Tragikomikusan szánnivalóak ők, eladnivaló portékák egy vidéki turkáló mesterkélt csarnokában.




Hasonló erényekről árulkodik, bár sokkal keményebben a Digimánia. A 10 képből álló sorozat (enyhén túlbeszéltnek érzem, talán hat képbe belefért volna a lényeg) minden oldalról igyekszik megvilágítani azt a kontrasztot, ami a környezetünk életmódja és kommunikációs függősége között tapasztalható. A minden elképzelhető helyen virító parabola-antenna erdő gombatenyészet módjára telepszik életünkre, s mindegyre arra figyelmeztet, vajon mi történne, ha azok az antennák máról holnapra eltűnnének?


(A pályázat díjazott képei elérhetők -  itt.)

2011. január 13., csütörtök

Őrzött álom



Úgy tűnik, egy pár napig jól elleszek az Együtt-Lét pályázat díjnyertes fotóival, elvégre mindegyiknek megvan a maga különbejáratú, "fotótanús" tanulsága.


Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi fotóművész, aki 1. díjat kapott Emberábrázolás-portré kategóriában. Nagy megbecsülés ez, a kép azóta be is járta az erdélyi sajtót, s nem csupán Háromszék lehet büszke a díjra s a díjazottra, hanem a szakma is. Nagyszerűen megkomponált, csöppet sem szokványos, életszerű portré. Olyan, amilyet csak egy rendkívüli esemény tud produkálni a fotósnak - azzal a feltétellel, hogy jelen és résen van.


A kép alatti magyarázat - "csángó kisfiú pihen a csíksomlyói kegytemplomban" - határozottan segít az értelmezésben, de egyúttal kérdőjeleket is ébreszt bennem. Teljes értékű hatást a fotó csakis e magyarázattal s a magyarázat lényegében való jártassággal ér el a nézőben. Az, aki nem tudja, mi zajlik Csíksomlyón minden pünkösdkor, aki nem tudja beazonosítani a képen ábrázolt helyiséget a konkrét kegytemplommal, aki nem tudja, hogy a búcsúkor a zarándokok egy része a templom padozatán tölti az éjszakát, aki nem ismeri föl az alvó, szép vonású fiúgyermekben a csángó ismérveket, annak föltétlenül szüksége van a félmondatos mankóra. Félek, hogy a kép átütő sikere ebből (is) táplálkozik. Személyesen mindenképpen jó fotónak tartom, azzal a fenntartással, hogy szememben a reális önértékére tetézett ideologikus hímpor (csángó, Csíksomlyó) némileg alkalomszerűvé degradálja. Ahhoz, hogy maradéktalanul érvényesüljön, a háttérinformációk nélkülözhetetlenek. Olyan, nem egy esetben előforduló dilemma, csapda ez, amiből csak a fotósok találhatják meg a kiutat.

2011. január 12., szerda

Együtt-Lét / Co-Existence

Tegnap kiosztották a kb. fél éve meghirdetett, a magyar EU-elnökség idején nagyszabású szabadtéri kiállítássá szerveződő nemzetközi fotópályázat díjait. A nyertesek számára nyilvánvaló az öröm, s a nyertes képeket látva úgy vélem, a szervezők is elégedettek lehetnek. A rangos szakmai zsűri ugyanis - véleményünk szerint - profi munkát végzett. Ezt nem csak azért állítom így, mert helyet kapott benne a Fotótanú-ban rangosan jelen lévő Ádám Gyula és Gaina Dorel is, akik hozzáértésében és értékítéletében nincs miért kételkednünk, hanem mert a díjazott képek látványa végig azt demonstrálja, hogy a trófeákat tényleges, önértékű fotográfiai munkáknak ítélték oda.


El tudom képzelni, hogy a közeljövőben Kossuth-téren megrendezendő megatárlaton még számos, díjra érdemes képet láthatunk majd, ami a pályázat értékéről és a kárpát-medencei fotografálás erőteljes valóságismeretéről vall.




A közönségszavazással odaítélt közönség-díjas Haáz Sándor (aki nem mellesleg a Mindennapi élet kategória 2. díját is elvitte) ezt írja magáról a Fotoklikk-ben: "Romániában, Székelyudvarhelyen élek. Fotóriporter vagyok, a Magyar Távirati Iroda külsős munkatársaként dolgozom." A malomban című sorozata nem csak tetszetős, szemnek kedves mestermunka, hanem alapos tárgyismeretről és szakmai tudásról tanúskodik. Sokáig válogattam, amíg a képsorból ki tudtam emelni egyet mutatóba (bár javaslom, nézzük végig az egész sorozatot, ide klikkelve!), amely számomra mintegy magába sűríti a képsor lényegi erényét: egy pusztuló, haldokló világot ábrázol, de úgy, hogy annak nem csupán a díszletei, hanem az utolsó szikrákat csiholó életben tartója is jelen van a képeken. A malmot kiszolgáló, utolsó erejét összeszedő öregember átszellemült, félig-meddig túlvilági arca himnikus erővel hat. Kukoricaszemei életpatakként hullnak alá a garatba, hogy ott lisztté semmisüljenek...

2011. január 11., kedd

Tengenenge

Pár napra kölcsönkaptam, nézegetés végett, egy súlyos, nagy formátumú fotóalbumot: a felvidéki Huszár Tibor fotóművész retrospektív gyűjteményét. Anyagának jó részét jó körülmények között meg lehet szemlélni a www.tiborhuszar.com honlapon.

Az 1952-ben született fotóművész - ha csak az album képei után ítélünk (de miért ne tennénk? hiszen egy művészt a legjobban az alkotásai jellemeznek!) - beutazta a fél világot, s nem országokban, hanem kontinensekben méri a teret. Képeszménye a dokumentarizmusba oltott mívesség; képei úgy adnak hírt egy helyzetről, egy környezetről vagy annak részletéről, hogy akár mögéjük tudjuk képzelni mindazt, ami a felszín alatt, a láthatatlan tartományában marad. 


Nem álltam meg, hogy az album két összefüggő képét ne illesszem feljegyzéseim közé. Már csak azért is, mert érdekes kontrasztot véltem fölfedezni a téma és az ábrázolt valóság elemei között. A zimbabwei Tengenenge környékén készült felvételeken szoborkészítő mestereket és egy valóságos afrikai szoborparkot láthatunk, a maga mindennapi működésében. Ami a képeken egzotikum, az kimondottan tárgyi: az emberek, a szobrok stílusa, az alkotók, az építmények s némileg a növényzet. De ezek annyira kötődnek a konvenciókhoz, hogy a tekintet rövid idő múlva túllép az idegenség gátján, megbarátkozik a mássággal, fölfedezve benne azt, ami égtájtól, származástól és hagyománytól függetlenül közösen emberi; arról a tanulságról beszélek, hogy az alkotáshoz két dolog szükséges - az alkotó ember szelleme és a keze. A többi ráadás.

2011. január 10., hétfő

Kincseskamra

Ádám Gyula a napokban kiutazott Abásfalvára, hogy az ott Advent utolsó vasárnapján megnyitott fotótárlat anyagát hazahozza. Ezúttal szervezőként tette meg a fél napra tervezett oda-vissza utat, de a benne örökké résen levő fotográfus nem állta meg, hogy a feladat elvégzésén túl egy félórácskát ne fényképezzen a helyszínen.


A tucatnyi, egyetlen portán készült fotó közül ez az ellenfényben készült házbelső számomra különös varázzsal bír. Magam neveztem el "kincseskamrának", hiszen a színeiben az óarany ragyogását kiemelő telt árnyékok, sejtelmes képderengések, a nemesfémrudakként lógó, felfűzött kukoricacsövek drapériája, a vele párhuzamban futó mennyezetgerenda, a fényben álló szerény, de teremtően uralkodó alak a két zsák között - mindez az egyszerű, patriarchális, természetközeli élet mérhetetlen gazdagságára, egyre megfizethetetlenebb értékeire emlékeztet.


Nincs semmid, és mégis, Te lehetsz a világ legszabadabb, annak hívságaitól legóvottabb embere - egyáltalán, lehetséges ez? Nem csak a szépség káprázata játszik velünk?


A fotós mindenesetre tudja rá a valóságos választ: képei bizonyítják, hogy kincseskamrában járt...


2011. január 9., vasárnap

Kaiser



Igazságtalan lennék Berecz Edgárral szemben, ha rendszeres időközönként nem figyelnék arra, amit külhoni csavargásairól képanyagban hazahoz. Eddig csak szeszélyesen érkező küldeményeiből értesültem átvonalairól, de pár hete (hónapja?) már saját blogján halmozza fel "expedíciói" képes beszámolóit.


Nemrégiben Ausztriából tért meg, ahol ügyes kis székely csapat kebelében erdélyi kürtőskalácsot készített napszámban, az ottani vendégek nagy örömére. A több tucat, dokumentum értékű emlékképből kiemelkedik az a pillanat, amikor a vásáros sátrak között feltűnik a Kaiser sör hagyományos, hordós társzekere, bakján a jelmezes kocsissal. Mintha egy villanásnyi békebeli világ ereszkedne elénk a maga külsőségeivel és hangulatával. Az ember azt várja, hogy ha nehezen is, de ezzel fordul a történelem kereke, s ott találja magát 150 évvel visszalépve, a  világháborúktól még mentes kor kulisszái közt.


Persze, mindez illúzió, de a jelenség, a világ retróvágya nagyon is valós. Úgy nézegethetjük ezt a képet, akárha múzeumba léptünk volna. Vagy: mintha a múzeum áradt volna ki az utcára, életünkbe.

2011. január 7., péntek

Szocreál Leninnel



Debreczeni Éva lapszerkesztőt - aki szabad idejében ír, fotózik és internetes portált is szerkeszt (Káfé főnix) - ágy ismerem, mint aki syóban vagy képben egyformán érzékenyen leképezi a világ hangulatát, sugallatait és anélkül, hogy nyílt ítéletet mondana, ábrázol, tükör elé állít.


Itt közölt fotóját a Káfé főnixről vettem kölcsön. A kép sajátosságai jellemzőek a Debreczeni Éva által művelt fotográfia legjavára. Tárgyakat, mikrokörnyezeteket passzít össze, életmetszeteket készít élettelen tárgyakból, élet-díszletekből, amelyek mögött a képzeletünk megláthatja mindazt, ami egy átmeneti életforma értékrendjében kavarog, leülepedni képtelen.


Európa, Lenin, nemzetiszínű kokárda, talmi díszek a trófeának szánt kupán, a gagyi (műanyag) virágcserép, a kopott, zsíros fények a dilettáns bronz mellszobron, a hanyagul otthagyott feljegyzések, a hevenyészett oltárszerűség, még ha meg is rendezett, letagadhatatlanul viseli magán a rendezetlenség hitelét. Nem a tárgyak maguk, hanem az értékek zűrzavara az, ami e képen autentikus. És ez a Debreczeni-kép igénytelen, de figyelemre méltó kvalitása is egyben.


A szerző fotógalériájába e sorra kattintva lehet belépni!

2011. január 6., csütörtök

Ugrik vagy nem ugrik?


Érdekes, elevenbe vágó esetet demonstrál Csikós Gábor egyik fotós blogján (Terepszemle: Öngyilkos vagy elégedett?), az itt látható két fotóját közölve illusztrációként.


A jobb oldali volt az az eredeti, amelynek erkély-rengetegében egy tanácstalan férfi áll, fél kézzel a korlátba fogózva, mintha azon töprengene magában, hogy ugorjon-e vagy sem. Mármint a mélybe...


Persze, mi tudjuk, hogy az ember fejében sok minden megfordul egy pillanat alatt, s ki lehet tekinteni a magas erkélyről százféle szándékkal is, de Csikós barátunk úgy vélte, hogy itt ugrásveszély esete forog fenn. És dokumentálni akart.


Csakhogy a szerkesztő túljárt az eszén és ollóval szépen lenyeste azt a csíkot, melyen az erkélybeli tűnődés jelenetét látni, s maradtak az élettelen kis fészkek a roppant panelház oldalán. Mert hogy ami a képen egyedül biztosra vehető, az a miliő, a környezet. Erkélylovaggal vagy nélküle, szándékkal  vagy szándék nélkül, a valóságból csak a panel világa élte túl az évtizedeket. Az ugrás nem következett be, az ollócsattogás is közömbös műveletnek bizonyult a történelemben, de az ember azért beleborzong: és mi lett volna, ha a pasas mégis csak kiveti magát a mellvéden túlra? Vajon a fotósnak lett volna-e esélye AZT a pillanatot is elcsípnie?

2011. január 5., szerda

Elefánt



A nyolcvanas évek elejéről való képpel állok ma elő: számomra annyira kedves, hogy sűrű időközönként elő-előveszem és azt keresem rajta, hogy mi az, amitől sosem vagyok képes ráunni? 


Tárgya meglehetősen egzotikus, a távoli szavannákat, Afrika titokzatos világát idézi - igaz, egy állatkerten átszublimálva. 


Szórke betonkonstrukció érdes, anyagszerű részlete látszik, s a rajta tátongó, nem túl nagy résen át egy elefántláb tűnik elő - mintha csak a betonidomból nőtt volna ki, vagy legalább is szorosan hozzá tartozna.


Ennyi a kép. Szinte semmi, már-már absztraktul, tetszőlegesen kimetszett részlet a világból, ami mégis azt sugallja a legapróbb porcikájával is, hogy minden, de minden összetartozik ebben a kaotikusan is egymásba illeszkedő rendszerben, amit a természetbe ágyazódva valamennyien alkotunk.


Moldvay Katalin, a képet készítő fotóművész, végzettségére grafikus, valamikor a szartmári színház díszlet- és jelmeztervezője, azóta se hagyott fel a fotográfiával. Igaz, lazított egyet életének határain, de újabban ismét sűrűn jelentkezik, mindenek előtt a Káfé főnix honlapon, ahol friss fotói mellett megtekinthető az a sorozat is, amit az Előre Naptár archívumában tőle sikerült megőriznem. Hatásos, karakteres fotográfiát művel, lágy líraisággal beoltva.

2011. január 4., kedd

Betlehemes - Csobotfalváról



Ádám Gyula 2010 végén is elkísért egy csobotfalvi betlehemes csoportot Pusztinába és Külsőrekecsinbe, mert úgy találta, hogy a látványos népszokás  végighordozása csángóföldi környezetben kimondoittan jót tesz mind a vendégnek, mind a vendéglátóknak.


Sajnálom, hogy a képsorról való jelzés önként vállalt pihenőm idején futott be és immár csak az esemény mögött pár nappal tudok csak kullogni vele, de szerencsére, ez a riport különösen időtálló, mert a találkozást magát örökíti meg - két kultúra közös gyökereinek összeillesztését egy oilyan népszokás mentén, amely lassan-lassan kikopik életünkből.


De vajon így van-e igazából? Ádám Gyula saját fotóblogján végignézhető képsora a tanú rá, hogy a szakrális népi játék érzelmeket és energiákat szabadít föl. A riportból néhány jellemző képet ide is átmentek, ízelítőül.