2010. szeptember 7., kedd

Rozsda


Tapaszta-
latom szerint, Csíksze-
redán és környé-
kén figyelik a Fotótanút. Sőt, akik már beleke-
rültek szórás-
körzetébe, javasolnak is új és új forrásokat, felhívják figyelmemet fiatal tehetségekre, igéretes teljesítményekre.

Miklós Csongor a minap feltehetően kollégájának blogját találta érdemesnek arra, hogy látogatást tegyek rajta. Ott jártam, nem bántam meg. Érdeklődő, a képi ábrázolásban elmélyedő amatőrt ismertem meg belőle, aki egyetemista, nyitott szemmel jár, felszerelése is javarészt kéznél van, amikor szükség van rá, s nem vágja magát hanyatt, ha egy-egy sikerültebb képet hoz össze. Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen.

Illeszkedő, darabos, rozsdaette fogaskerekei egy egész történelmi tapasztalatról árulkodnak, amelyben a mozgás inkább már csak emlék, elméleti lehetőség. Az áttételek bemerevedtek, lebénultak, a konstrukció még mutatja a formáját, de már csak a múltról mesél. Lehet, hogy éppen arra van szükségünk; nagyobb, mert a jellennek még élő tanúi lehetünk magunk is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése