2010. február 21., vasárnap

Létköz


Jó ideje ízlelgetem ezt a nagyon találó, el sem igen koptatott címet, amit Hegedűs Dóra fotográfus csángóföldi fotóiból összeállított kiállításának adott. A tárlat anyagát először az interneten, a művésznő honlapján fedeztem fel magamnak, újabban pedig egy remek kis könyv illusztrációs anyagaként, amely a moldvai csángók létformájához és hétköznapjaik sajátosságaihoz próbál biztos iránytűt adni.

Posch Dániel könyve ugyanis tipikusan egy olyan kiadvány, ami szép is, könnyű helyen elfér, a szívhez kíván szólni a csángók ügyében, és nem mellesleg még igaz is, hátlapján szerény figyelmeztetés: "A könyv megvásárlásával ön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programját támogatta." Adja az ég...

Ádám Gyula csángó képeiről már több ízben volt alkalmam vallomást tenni. Hegedűs Dóra beleérző, nem tolakodó, mélységesen meleg életlátása kitűnően működik abban a közegben, ahol az emberi lét hullámai egymásnak csapódnak, s akiket elborítanak, a csángók, úgy érzik, hogy bár nem vétettek semmit, mégis két kő között morzsolódnak, s bármerre húznának is, valami mindig hiányzana életükből - a sajátos önazonosságuk.

A moldvai Gajdarban készült itt látható gyermekfotóján Hegedűs Dóra mintha csak ajándékba kapta volna ezt a helyzetet: a félig üveges, félig "megvakult" okulárét viselő gyermek ártatlan mosolyában benne van létének őszinte öröme, az a tudattalan pillanat, amikor az ember elfogadja azt a közeget, amely őt élteti és meghatározza, még akkor is, ha esetleg a torz optika nem az általunk észlelt, általunk valósnak vélt világot mutatja a számára. Ki merné e csángó gyerek örömét elvenni azzal, hogy idegen mércével megszabja neki: mi a helyes és mi a nem számára? A legnagyobb segítség az lehet részünkről, ha ezeket a suta, olykor torznak tűnő mosolyokat önfeledten élni hagyjuk ott, ahol születtek - a csángó arcokon...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése