2010. január 14., csütörtök

Tízen – két falon


A csíkszeredai "szeptemberi fotósulisok" (lásd az urszu2 blogbeli bejegyzést), bár tavaly október végén már diplomáztak, nem széledtek szét. Tegnap közös fotótárlaton mutatkoztak be, amelynek megnyitóján a helyi művészeti iskola két tanulója zenei ajándékkal oldotta a hangulatot, én pedig az alábbiakat mondtam el - a tárlatról.

*

Elsőre nem is tudom, mit köszöntsek: a kiállítást magát, vagy létrehozóit? Azt a baráti közösséget, mely a Hargita Megyei Kulturális Központ tavalyi második, ún. szeptemberi fotósulija nyomán sereglett össze, és olyan jól érzi magát együttesen, folytatva immár szabad akaratból a közös tevékenységet, hogy nincs szíve feloszlatni önmagát.

És amíg a tagjai így éreznek, azt tanácsolom, ne is tegye...

Ám máris belátom, hogy igazságtalanul jártam el a fotósulisokkal szemben, mert ha jól megnézzük, az igazi eseményt mégis ez az első közös tárlatuk jelenti, amely itt látható, a Székely Károly Szakközépiskola néprajzi körének házimúzeumában. A kiállítás, mely önmagában is érték, többek között azért is üdvözlendő, mert kézzelfogható jelzése annak, hogy az iskolai vizsga legtöbbjük számára nem a gyakorlati végcélt – vagyis a kurzus során kiérdemelt diplomát – jelentette, hanem azt az alkotó szellemiséget, amit a fotósuli beléjük plántált, és amit sikerrel vittek át további, mindennapos életükbe. Honlapot indítottak, további hét végi fotóvadászatokra jártak közelebbi és távolabbi vidékekre, s most, a téli ünnepek tájékán szokásos általános ellazulással, elkényelmesedéssel mit sem törődve, legjobb egyéni munkáikból összehozták ezt a minden figyelmünket kiérdemlő közös tárlatot.

Az alkotó közösségeknek mindig is megvolt a maguk helye és szerepe a művészi tehetségek kibontakozásában, fejlődésében. A boly, az összetartó társaság védelmet nyújt a pályakezdés kételyeivel és félelmeivel, buktatóival viaskodó alkotó számára. Az őt érő baráti, közösségi impulzusok hatására könnyebben próbálgathatja erejét, s a nyilvánosság reflektorfénye is jótékonyan megoszlik társai és őközötte. Ami az erénye, azt önzetlenül tovább adja, ami pedig a mások erénye, azt igyekszik ő is a magáévá tenni. E természetes, feltétel nélküli adok-kapok tölti fel cselekvő energiákkal az egyes alkotót, ösztönzi a folytatásra, a megújuló teremtő munkára.

Ennek a felismeréséért s méginkább a gyakorlásáért dicséret illeti mindazokat, akik a mai tárlat létrejöttében saját munkáikkal láthatóan is az alkotó közösség tagjaivá váltak, részt kértek a közös megmérettetésből. Név szerint: Borbáth Áron, Czikó Éva, Fülöp Szilárd, Incze Domokos, Incze László, Kelemen Csaba, Lőrincz Lehel, Márton Ildikó, Sütő Gábor és Vitos Hajnal.

Mindaz, amiről eddig szóltam, azonban az igazságnak csak az egyik - igaz, a nagyobbik - fele. Mert azt sem szabad elhallgatnunk, itt és éppen ma nem, hogy a közösség létrejöttében kulcsszerepe volt annak a nyitott szellemnek, amit a fotósuli oktatói, úgy mint Ádám Gyula, Erdély B. Előd, Molnár Attila és Veres Nándor következetesen képviseltek, és közvetlen hangú, intenzív kurzusaik során a hallgatókra átsugároztak. Mindenre nyitott, maguk is szüntelenül tanuló, tapasztalt szakemberek és a szakmára termett, céltudatos tanítványok egymásra találásának és egymásra hatásának közös gyümölcse e mai tárlat, amelynek rövid megnyitó beszéde nem fejeződhet be anélkül, hogy a fotósuli születését, kibontakozását és máig tartó alakulását közvetlenül nyomon követő személyként meg ne osszam a jelenlévőkkel látogatói benyomásaimat, felsorolva, hogy mely kiállított munkák nyerték meg tetszésemet. Íme:

Borbáth Áron: Rám figyeljetek - az elsődleges képi érdem a szobrászé ugyan, ugyanakkor a fotósé is, aki sajátos nézőszöget választva kiemelte és élővé varázsolta a bronzba öntött gesztust.

Czikó Éva: Harangláb - egyelőre a csöndes, lírai, meditatív témák szólítják meg fotográfiai ambícióit, látványosabb kibontakozását talán már a közeljövő meghozza.

Fülöp Szilárd: Sírok és Szemek - minden érdekli, témái változatosak, a dekorativitással is kacérkodik, keresi a hangját.

Incze László: Textúra - különösen szép, puritán, nem hivalkodó, érett, önmagáért beszélő felvétele ez, amilyen egy már tapasztalt, gyakorló fotóshoz illik.

Incze Domokos: Krampusz - táj- és épületmotívumok foglalkoztatják, közülük kiemelkedik a szakmai felelősséggel és precizitással kivételezett ablakábrázolás.

Kelemen Csaba: Panoráma - látványos, sok aprómunkát igénylő műfajban kísérletezik, széles befogású képkompozíciói akkor lesznek igazán hatásosak, ha a technikán túl a látvány tárgyát is uralja.

Lőrincz Lehel: Árny(ját)ék - látványos, műgonddal kivitelezett tanulmány, a fény-árnyék hatások gazdag kiaknázásával.

Márton Ildikó: Prímás, Zeiss - kreatívan, eleven fotós szemmel látja és láttatja a világot, a kis részletek bátor felnagyításával, rájuk fókuszálva képileg sugallja a lényeget.

Sütő Gábor: Házak őrei - a valóság iránti érdeklődés és tisztelet kitartó krónikása. Falusi életképei egy majdani szociográfiai-néprajzi munkásság előhírnökei lehetnek.

Vitos Hajnal: Lovaim - új képeivel a legjobb oldalát mutatja, a részletek pontossága és kidolgozottsága a valóságfotó grafikai erényeit helyezi előtérbe.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2010. január 13.

*

(Teutsch Alpár, aki valamilyen oknál fogva nem tudott rérszt venni a közös munkában, az alábbiakat jegyezte be a fotósulisok honlapjának fórumára:)

Csak a késő délutáni órákban volt időm megtekinteni a kiállítást. A már ismert képek mellett nagyon sok új és jó képet láthattam. Gratulálok mindegyik alkotónak, hogy kiválóan örökíti meg a számára érdekes pillanatot és még külön Dominak, hogy segített létrehozni ezt a kedves, sokoldalú kiállítást...

(Fotó: Sütő Gábor)

1 megjegyzés: