2010. december 20., hétfő

Kihúztam magam a konnektorból





Január 4-éig szüneteltetem a bejegyzést. Szerencsére most, hogy a 600-hoz értem, az év végi-év eleji ünnepek alatt van mibe tallózni annak, akit érdekelnek az itt felvetett gondolatok, a bemutatott munkák.


Mindenkinek boldog ünnepeket és új esztendőt kívánok!

Advent Abásfalván

Ádám Gyula fotói


Két tucatnyian ültünk tegnap az abásfalvi unitárius műemléktemplomban, egyik oldalon a nők, másikon a férfiak. Középen, a szószéknél a tiszteletes. Odakint csattogott a hideg, az éppen elállt havazás után szél kergette a pelyheket. Odabent vatag párával pipált az Ige minden kiejtett szava. Néztük egymást, a gyér padsorokban, olykor felcsendült a közös ének, az imádság és tudtuk: Abásfalva búcsúja az óesztendőtől az idén is s ezután is egyre szűkebb körben zajlik majd. A hímzett vászonborítós énekeskönyveket egyre kevesebben lapozgatják, s egyre kevesebb kéz kulcsolódik imára.


De akik a templom hidegét elviseltük, egyemberként vonultunk istentisztelet után a közbirtokosság szomszédban álló épületébe, az egykori abásfalvi iskolába, ahová már csak emlékezni járnak, akik valamikor tanulókként kőlépcsőit koptatták, de az már nagyon régen lehetett. Abásfalván, ha van is néhány gyerek, már eljárnak tanulni távolabbra. A volt iskolát szépen kipofozta a közbirtokosság, amely még bírja úgy ahogy erővel, pénzzel, az emeleti nagy teremben, körben a falakon a Homoródi vasárnapok című fotókiállítás képei kaptak helyet, külön fő falon az abásfalvi képek; a Szeptemberi fotósulisok és barátaik nemrég Csíkszeredában, majd később Marosvásárhelyen is bemutatott homoródi tárlata adventi esemény, látványosság a falu népének - már akik a jeges, zimankós időben még kimerészkednek a házból a csúszós útra. 

2010. december 18., szombat

Rácz Botond: Klasszikusan

(Az alábbi bejegyzéssel befejezem a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Rácz Botonddal talán épp azért zártam a sort, mert ő egy Orsi-portréval győzte meg a vizsgabizottságot arról, hogy kiérdemli a tanfolyam végi oklevelet. Hogy ez a "meggyőzés" valójában mit is ér, annak a kézzelfogható nyoma az itt közölt fotó, amelyen a tanfolyam hivatalos/hivatásos modellje szerepel, eléggé klasszikus beállításban.


Ez egy tűnődő, merengő Orsi-ábrázolat, ezt segít hangsúlyozni az arc beállításain kívül a testtartás és az alakot diszkréten bekebelező jótékony homály. A szépiásan megoldott "patinázás" szintén az archív hangulatot ébreszti fel a nézőben. Az arcra nyíltan kiülő, néma kérdés az, ami magához vonzza a tekintetet és tovább dolgozik a nézőben. Annál is inkább, mert nem ismerjük a kérdést sem, így természetes, hogy a válasz is a rejtélyek ködébe vész.


Van-e izgalmasabb látvány annál, hogy valamit látunk, részleteiben megtekinthetünk, de hiányzik hozzá a megfelelő kulcsunk, a kontextus, a mindent elrendező magyarázat? Ez az Orsi nem az az arc, amit Ádám Gyula portréja közvetített, amit október 24-i bejegyzésemben mutattam be. És ez nem csak azt jelenti, hogy a jó modell ezernyi változatban képes megjeleníteni egy és ugyanazt az embert, hanem a fotográfus képességéről is árulkodik, hogy a modell által képes megvalósítani egy, ha nem is túl eredeti, de klasszikusan bevált elképzelést.

2010. december 16., csütörtök

Miklós Kinga: Napcsapda



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Kinga, másokkal egyetemben, az enteriőrt részesítette előnyben a szakmai vizsgára készülve. Itt közölt képe számomra főként azért kedves, mert egy szokatlanul ritka, bár adott helyen törvényszerűen megismétlődő pillanatot rögzít: amikor egy árnyékos, zárt helyiségben a napfény beesik egy kósza rés csapdájába, s azon a résen teljes erővel beleönt ragyogó özönéből annyit, amennyi befér rajta. 


És bármily kevés is az így beszüremkedő fény, mert a rés keskeny, éppen csak hogy van, a sötétség mélyén fölfénylik a csoda, a rabul ejtett nap néhány pillanatig képet ír a számunkra, a fotográfus, aki szintén résen kell hogy legyen, csapdájába ejti a látványt, s így a nap, immár kettős csapda révén, közöttünk marad, legalább emlékezetünk számára.


A hangulatos, szerény képet a bal felső sarokban látható másik rés - amely ezúttal árnyékban maradt - teszi filozofikussá. Azon át az ég tűnődő mélykékje üzen arról, hogy fény és árnyék együtt járnak, kéz a kézben.

2010. december 14., kedd

Imre Annamária: Forrás



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Imre Annamária fotója a szerénység nagykövete. Fő üzenete a számomra az, hogy egyáltalán nem akar feltűnősködni. Rejtett szépséget ábrázol rejtett, szemérmes eszközökkel. Ha kiállításon függne, sok-sok társa közé elegyedve, valószínű, hogy elsiklana fölötte a tekintet. Így viszont, önmagában, bármennyire is rejtezkedő, muszáj észrevenni.


Kis semmi csobogó bukkan elő rajta a mindent rejtő bokrok lombja alól. Szelíd folyása mintha maga lenne a bocsánatkérés, amiért útnak indult és felzavarta a rengeteg csöndjét. Mintha szeretné lecsillapítani a csobogásával fölvert hullámgyűrűket,s  amikor majd elsímul a tükre, akkor észrevétlenül tovasiklik, eloson a fák, bokrok tövén, amerre sorsa vezérli: egyre lejjebb.


Ezt a pillanatot ábrázolja Imre Annamária fotója. Azt, amikor már minden eldőlt, pedig még csak éppen hogy elkezdődött. Hová jut e forrás vize? Ki tudhatja. Akár csak a kép szerzőjének a sorsa: kódolva van. És csak ő az, aki képes feltörni a kódot...

2010. december 12., vasárnap

Módi István-Hunor: Fogat



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Módi István-Hunor fotóját nem is tudom, miért "jegeltem" mostanig. Talán féltem elővenni. Óvakodtam, nehogy elszálljon a varázs és amit én az elején beleláttam, arról egy idő után kiderüljön, hogy képzelgés volt csupán. 


Az idő jó tanácsadó. A vasárnapi kávé után eldöntöttem: most újra előveszem az eldugott mappát, s ha nem múlt el a varázs, akkor meghajtom a fejem előtte. És  lőn...


Az itt látható életképe nem csak műfajilag felel meg a nevének, hanem valóban maga az ÉLET: a tettekre serkentő, derűs, szikrázó fényár, amelyben ember, állat, természet egyaránt jó szívvel megmártózik s nyújt a képhez is varázsos ragyogást, eleven patinát, értékes, sokatmondó mélyárnyakat. Ez a fotó csöppet sem "romló áru".  Olyan tartósan megkomponált, hogy hiába keresek rajta fenntartást, kifogást. Talán szerencséje van velem a szerzőnek, hogy tudásom, tapasztalatom nem arányos a rajongásommal. Ezért le is  hűtöm most kissé magam, mondván: ez a fiatalember sokat, nagyon sokat tanult már el mestereitől. És mindazt nem szégyellte saját tudássá lényegíteni.

2010. december 11., szombat

Elekes Csaba: Panorámák



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Elekes Csaba előszeretettel gyakorolta a tanfolyam idején a panoráma fotózást, ezért készített akár két munkát is e kategóriában.


Vagy meglehet, hogy a kettő mégis inkább csak egy?


Hogy egyfajta körpanoráma helyett -  ami jó, ha mestermunka szinten készül el, mert különben csak magyaráznunk kell a bizonyítványunkat, hogy felmentést kaphassunk a tökéletesség kötelezettsége alól - két szekvenciában írjal azt, ami fotójánbak lényege: a távlatot, illetve annak a szemlélőit. Ami két külön világot feltételez. Világokat, melyek egymással ellentettek, még akkor is, ha közöttük együttműködő interakció létezik.


Jó megoldás az, hogy a kettős perspektíva láttatásban feltűnik a körtáj két pólusa is: egy magasba tekintő és egy rálátásos, hegyről le szemlélődés. A fotósok pedig a maguk természetes közegében, cselekvés közben maguk népesítik be ezt a körforgó, ám a valóságban végtelennek és befoghatatlannak tűnő látványt.


Tipikus vizsgamunka. Amire az ítészek rábólintanak, és joggal várják a folytatást.

2010. december 10., péntek

Lőrinczy Tamás: Tehén

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Lőrinczy Tamás képe, bárhogy is vesszük, meghökkentő. Mondjárt hozzáteszem: számomra. A más véleményét, reakcióját nem ismerem.  


Nem tudok rájönni, hogy milyen szándék vezérelte, amikor ezt és éppen így ábrázolta. Milyen fantáziát látott egy közönséges, legelő tehén enyhén trágyás, csimbókos hátsójában?


Modellnek ideális, hiszen közismert a szarvasmarha nyugis türelme, lelassult reflexideje. Van rá idő beállítani a képhez szükséges technikai körülményeket, értékeket. Na de azután?


A mező és a képen látható egész gyepszőnyeg, a domboldal maga a láthatárig viszont - fekete-fehér. Mondjuk az állat színei se túl élénkek. A kétféle színvilág kontrasztja diszkrét, ám létező. Technikailag a kép megoldott, minden a helyén. Nagyjából a kompozíciós dogmáknak is megfelel. A nagy kérdőjel azonban feloldatlan maradt a számomra, mert ez a legelés olyan végtelen pillanat, annyira nem akar vége szakadni, hogy nincs türelmem kivárni, amíg (talán) elmozdul valamely értelmes irányba. Addig is kérődzünk. A tehén és én...

2010. december 8., szerda

András-Nagy Róbert: Enteriőr



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
András-Nagy Róbert istállósarki fotójának jellegzetes szaga van. Olyan látványt közvetít ugyanis, ami azonnal kiváltja a hozzá tartozó, más érzékszervi ingereket is. A kép ugyanis nem aprólékosan kidolgozott részletek halmaza, hanem a maga egységében, nyomott hangulatiságában rögzített belső világ, amelynek épp olyan meghatározó eleme a gerendák közül bozontosan kilógó szénaszál, vagy a pókháló lepte falak, a régi, patinás tárgyak, a padlaton heverő törek, hulladék... Mindezek együttesen, idő konzerválta összeszokottságban jelenítik meg azt, amit az újdonsült fotós elénk tár. Amennyire felfedezés mindez számára, ugyanúgy szembesülünk mi is az értelmezéssel.


E hangsúlyosan hangulati fotó tipikus vizsgamunka; látszik rajta, hogy tanulmánynak készült, demonstrációnak egy világról, amelynek megismerése majd csak ezután történik, mert mindaz, ami a fotográfiában éltető elem és képre kívánkozó valóság, az belefér ugyan egy enteriőrbe is, de valójában jóval túlnő a falakon, téren és időn és örök kíváncsiságra kárhoztatja a képíró embert.


Érdekel majd a folytatás is.

2010. december 7., kedd

György Géza: Vízfolyás-nyom



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
György Géza tájfotója már ismert, számos fotós által sikerrel kivitelezett látványt rögzít, jó technikai érzékkel: a gyorsfolyású patak sietős útját, forrongó lázongását, sziporkázó tobzódását. Ezzel a megjegyzéssel máris elfogadtam a felvételt mint tanulmányt és azt próbálom kitalálni, hogy e tudás megszerzésének milyen majdani nyomait fedezhetem majd fel az induló fotós későbbi képein.


Az első megállapítás mindjárt az, hogy a kidolgozott fő látványelem mellett a szerző kompozíciós készsége is eleven. A kép középpontjába helyezett csobogó s az azt körülvevő köves-sziklás buktatókkal kirakott vízmeder, a kép magas és mély régióinak fény-árnyékos különválása, a titokzatos, rejtelmes fényviszonyok egy lezárt világ teljességét sugallják, amelynek meghosszabbításában ott találhatjuk magunkat mindazzal, amit a természetről tudunk és amit a szemünkkel látunk.


A következő elvárható lépés: a saját témára találás. Remélem, hamarosan bekövetkezik ez is.

2010. december 6., hétfő

Bándi Enikő: A banda



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Bándi Enikő e képével olyan trükköt próbált ki a vizsgára készülődve, amit a tanfolyamon többen is megpróbáltak sikerrel alkalmazni. Nincsen ebben semmi szokatlan, sem kivetnivaló: tetszett a módszer, s a falusi banda ábrázolásához talán még illett is ez a csöppnyi ravaszság - színesben hagyni néhány kulcsfontosságú hangszert a képen, míg minden más látványelem a fekete-fehérben üti le az alaphangot.


A három őzbarna hangszer akárha három hangfekvés lenne: színbe oltott melódia. Személy szerint nem vagyok híve az ilyesfajta játéknak, de ez nem lehet gátja annak, hogy el ne ismerjem létjogosultságát. Ez a kép egészen biztos, hogy vesztett volna a trükk alkalmazása nélkül. A banda képi megjelenítésében ugyanis semmi egyéb eredetiséget, indítékot nehezen találni. A szokványból emeli ki a fotográfus csoportképét, ami leckének, vizsgaeredménynek lehet ugyan elfogadható, de fotográfiai teljesítményként még csak a szerény előleget jelenti.

2010. december 4., szombat

Miklós Csongor: Respiro

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Csongor nem először vendége a blognak, de fotós tevékenységében minden bizonnyal határkő és nyomot hagy a tanfolyamon tanultak és tapasztaltak lényege. Életképbe oltott portréja nem csupán spontán voltában hiteles, hanem az alakuló gyermekjellemre utaló, tartózkodó kíváncsiság kifejezője.


A mezei ténykedés közben botjába kapaszkodó fiúgyermek úgy néz a fotós által megtestesített világra, mint aki hiszi is meg nem is, ami üzenetként feléje érkezik. Lehet, hogy beállásával kissé pózolni is akart, de ez a kísérlete nem tudta elfeledtetni velünk az ő természetes gesztusait. Sminkeletlen külseje, egyénisége döntően meghatározzák viselkedését, s a feltételezett pózolásból is inkább a cselekvés játékos jellege az, ami szemünkbe ötlik. A kétkedő arcvonások elő- és utóélete mindenképpen egy nem túl könnyű gyermeksorshoz vezetnek bennünket, amelynek szünetet jelző, lélegzetvételnyi pillanata fotográfus és témája múló egymásratalálása.

2010. december 2., csütörtök

Márton Zoltán Ernő: Repró



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Zoltán Ernő egy templomi falfestmény reprójával lepett meg. Egyrészt azért, mert nem tökéletes munka - ha szigorúan a műfaj szempontjai szerint ítéljük meg -, másrészt viszont az hatott az újdonság erejével, hogy hátat fordított a szabványnak. Lehet, öntudatlanul tette, én mégis remélem, hogy inkább tudatosan. Annyi bizonyos, hogy a reprózni választott falfestmény nem a felület- és képhű anyagszerűségnek a mintaképe, hanem már-már animációs szerepet betöltő ábrázolás. 


A kép alján látszó alsó világítás látszólag színpadra utalja a felvázolt bibliai jelenet szereplőit. A fölös, látványfakító szórt fény határozott kontrasztban áll a kép felső felének talányos elmosódottságával, komor tónusaival. A felirat mintha vetítővásznon díszelegne, az egész jelenet a cselekvést, a történést sugallja. Bensőséges és félelmetes is egyben ez az ábrázolás. Szubjektív híradás arról, hogy milyen üzenet sugárzik egy szakrális faliképről, amely csak úgy ontja magából az idők homályát.


Szuggesztív, nyugtalanító kép.

2010. december 1., szerda

Péter Izabella: Látkép

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Péter Izabella munkái közül egy látkép-tervet választottam, egyrészt azért, hogy jelezzem: ilyen műfajban is bizonyítani kellett a tanfolyamvégi megmérettetésen, másrészt viszont a sikerült alkotás láttán. Izabella dicséretére válik, hogy volt mersze egy igen elkoptatott, agyontematizált város kapcsán látképet komponálni. Ráadásul olyan képelemet használt föl kompozíciójához, amely behunyt szemmel is Párizsról regél bárkinek e földkerekségen: az Eiffel-tornyot.


A mód, ahogyan elképzelte s a gondolatkör, amire a hívószöveggel utal, igazán szerencsés párosítás, s szinte magamagától nyújtja a képi megoldásokat is. A sötét őszi tócsákba fúló levelek, amint beborítják a legendás torony kivilágított látványát, mindenek előtt művészien vonzó, izgalmas üzenet. Érzelmileg érinti meg a nézőt, így aki egy ilyen látképet kap ismerősétől, az nem csupán udvariassági gesztusként fogja fel a küldeményt, hanem kultúrtettként, átélve és elfogadva a fotográfus jószándékú manipulációit.


Példás dekorativitás, jó színek.

2010. november 30., kedd

Ádám Rebeka: Portré

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Ádám Rebeka művészportréja életszerű jelzés egy művészi aktusról, autentikus cselekvés közben. Nincsen rajta semmi csináltság, sem az ábrázolt személynek - a modellnek - szóló kedveskedés, épp úgy beillik riportnak is, mint személyábrázolásnak. Ez az egymásba játszó kettős funkció teszi érdekessé és többszólamúvá a képet. A produkcióhoz beállított sejtelmes fények, de még inkább árnyékok palástja alatt álló előadóművész a teljes kikapcsoltság/átélés, belső világára való összpontosítás burkában áll előttünk. A spotfények csak annyira világítják meg, amennyire a rendezők arckifejezése és kézjátéka fontosságára akarják terelni a figyelmet. A fiatal fotós beéri ennyivel: nem tolakszik rá a látványra, inkább megpróbál résen lenni, hogy azt, amit lényegesnek tart, ne szalassza el, pontosabban: rögzíteni tudja a nehezen, szakmai fortélyokat és türelmet igénylő képelemeket.


Munkája akár stúdiófelvételnek is beillene, bár evidens, hogy a mesterséges, látványbarát környezet megteremtése nem célja a fotográfusnak. Ahhoz meglehet, hogy más modellt és semleges terepet választott volna.


Kísérlet, sok ígérettel.

2010. november 29., hétfő

Stirbu Flaviu: Repülő



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Stirbu Flaviu fotója merész, ám rendkívül egyszerű és kézenfekvő kompozíció: aktivitásában mutat be egy közismert, de nélkülözhetetlen és sok asszociációt is keltő járművet, amint épp felszáll (ha jól értelmeztem a gép dőlésszögének mozdulásirányát), de a kép előterében szereplő jelzőberendezés érdekes, geometrikus jelenléte, már-már cselekményes beavatkozása a repülésbe azt a bonyolult viszonyrendszert ábrázolja, ami a levegőbe szálló repülő és a földi irányítás, a földi gondviselés között eltéphetetlenül fennáll és szakadatlanul működik; még akkor is, amikor ennek látszólag semmi nyoma nincsen.


A fotós perspektívaszintje a földi szempontokhoz igazodik: alacsonyról, a jelzőberendezés tövéből szemléli a magasságot és mindazt, ami abba a végtelennek tűnő térbe belefér. Szinte-szinte úgy hat, mintha ő tárná ki "védőkarjait" a látóterébe érkező repülőgép felé. A célkeresztre emlékeztető egymást fedés itt a kép értelmének legfőbb és szerves kifejeződése. Jel a világnak, hogy repülőink tőlünk indulnak ki és hozzánk térnek vissza. Picit másképpen: mi repülünk ott is, ahol mások repülnek...


Értelmes, meggondolkoztató kép.

2010. november 28., vasárnap

Márton Judit: Ipari táj

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Judit kemény fának veselkedett neki: a téma szinte-szinte univerzális (ha nem teljességgel!), a variánsok száma nagy, de mert az ipari temetők száma is "osztódással szaporodik". És mindig van mit mondani, mutatni ezen a téren. A sivár gondatlanságot, a semmire tekintettel nem levő területrablást és -szennyezést nem győzik dokumentálni a képírók. 


Az itt látható vizsgafotó szerény, ám kifejező, mindenek előtt színeiben figyelem felkeltő alkotás. Sokat mondóak a rétegelt képsíkok: távolban az alkonyi visszfényben a hegyek kontúrjai, előrébb a nyárfasor felkiáltójelei, még előbb a lerobbant ipartelep csarnokai, széljárta, kitört ablakai, a kép középpontjában álló, velejéig kifosztott vasúti őrházak és e szennyezett, megszaggatott, elvadult valóság alól elgyötörten, mégis ezüstösen elcsorgó patakféleség, amelynek alkonyi felvillanása az egyetlen eleme a képnek, ami reménnyel kecsegtet. Látlelet-kép - így tudnám nevezni. Önmagában nem tartozik a kirívó, harsányan figyelemfelkeltő képek közé; inkább a meditáláshoz áll közelebb, s ha ráhangolódunk, diszkréten kitárulkozik. 


Tetszik...

2010. november 27., szombat

Újra: A hídon

Nem volt szándékomban visszatérni Kertész Arnold Hunor tegnap kommentált fotójára, de az igazság és a tisztesség megköveteli, hogy az eddigiekhez fűzzünk néhány mondatot. Igaz, megtehettem volna egy odabiggyesztett utóirattal is, de a kérdés talán megérdemel egy új - igaz, rövid - bejegyzést.


A HMKK-fotósuli egyik hallgatója ugyanis, elolvasva  a tegnapi bejegyzést, így reagált: 


Csatolva küldtem egy fotót, ami a Homoród menti "túránkon" készűlt. Nem azért küldöm, mert egy jól sikerült fotó, csupán olvastam A hídon című bejegyzését és úgy értettem, hogy Cseke úr azt hitte, hogy az egy "összevágott" kép. Valójában az az igazság, hogy tényleg elzötyögtek a gyermekek a zenekar mellett, s ezen a képen azért nem látszanak a muzsikusok, mert én egy másik szögből kaptam lencsevégre az "utasokat". Remélem nem veszi kötekedésnek, csupán az érdekesség kedvéért küldtem a fotót.


Miklós Csongor fotója
Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Sokmindent, bár azt hiszem, elég néhány tényt leszögezni:


1. A hozzám érkezett küldeményben a vizsgamunka "montázs" elnevezéssel szerepelt, ami feltételezem, a szerző megjelölése.


2. A most érkezett fotón valóban látszik, hogy a két gyerek egy kéziszekérkén gördül át a hídon, amelyet valaki húz, a hátuk mögött pedig a tömött zsák zötyög.


3. Az elemzett képen e térviszonyok meglehetősen zavarosak, így az is illesztésnek tűnik, ami a valóságban talán nem az. Mindez tehát nem sokat változtat az elemzés tanulságának lényegén, viszont mindaz, amit fennebb elmondtam, a valóság / igazság része.


Köszönöm a hozzászólást!

2010. november 26., péntek

Kertész Arnold Hunor: A hídon

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Kertész Arnold Hunor számomra az itt látható montázzsal - illesztéses képpel - hívta fel magára a figyelmet. A tanfolyamvégi vizsgához ugyanis hozzátartozik egy munka készítése ebben a műfajban is, hogy a hallgató bizonyíthassa: megértette és elsajátította a digitális képfeldolgozó technika trükkös fogásait is.


A kép előterében ülő roma gyerek és a háttérben a falu utcáján muzsikáló banda kromatikus ellentéte és tematikus egysége furcsa kettősséget eredményez, amely "megdobja" a képet, ráirányítja a figyelmet az összbenyomásról a részletekre. Megállapítható, hogy míg az összedolgozás tartalmi része átgondolt, hiteles, a kivitelezés hellyel-közzel mesterkélt és elárulja, hogy a díszletek elemei különböző helyekről származnak. Érdekes módon nem az a zavaró, hogy a fekete-fehér háttér előtt a gyermek színesben külön világot képez. Az is szerencsés ábrázolás, ahogyan a fiúcska kivonja magát az őt körülvevő valóságból; ott van, de mintha a feje fölött, nélküle történnének a dolgok.



2010. november 25., csütörtök

André Zsuzsa: Őszi vándor



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
André Zsuzsa vizsgaképe ízig-vérig őszi melódia. Így, ahogy írtam, hiszen a rajta lévő látnivaló is inkább zeneileg értelmezhető. Az őszi levélszőnyeg biztosította színorgia termeészetes velejárója lombhullató erdeinknek. Ugyanilyen tájakon haladunk keresztül nap-nap után, akár gyalogosan, akár valamilyen járművel, s a mezei halandó ilyenkor felsóhajt: ha lenne nálam egy fényképezőgép, olyan képet rittyentenék, hogy csak...


Hát ez az: a rittyentés. Meg hogy nincs ott az a gép, aminek ott kéne lennie. André Zsuzsa, elárulja a kép kimunkálása, rá van hangolódva az ilyen látványokra. Színárnyalatok, fény- és árnyékrétegek, mélységek és kiugró részletek, a táj középpontjában egy elhagyott híd, ragyog a fényben és éppen arra sétál ama "őszi vándor", aki sziluettjét és életjelét adja a képhez. Hatásos hangulatkép. Giccsnek nem nevezném, mert elemei funkcionálisak. Csakhogy sajnos, a giccskészítők mára annyira elkoptatták a látványosság primér elemeit és eszközeit, hogy még a tisztességes képeknek is rossz hírét keltik. Zsuzsa jól komponál és ért a színekhez - ezt üzeni nekem a képe. 

2010. november 24., szerda

Virágh Zsuzsanna: Kutyafogat



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*


Virágh Zsuzsanna tulajdonképpen a második évad tanfolyamaira járt (Szeptemberi fotósulisok), de személyes okok miatt csak most tette le szakvizsgáját. Szánhúzó kutyái vidám téli fotóról csaholnak ránk, s látszólag örömüket lelik a száguldásban. A kép kellemes, árnyalatgazdag tonalitása az egyik vezető erény. Látszik, hogy Zsuzsa alaposan készült erre a képre, igyekezve minden részletet a maga helyére rakni. A kék tartomány felé tartó havas világ még külön szépséget kölcsönöz a látványnak. Talán csak a verseny tűnik túlságosan békésnek, ráérősen ügetőnek. Inkább hat edzésnek, mint élet-halál küzdelemnek az elsőségért. Az esemény tétje hamarabb a derűs időtöltés, mint az idegborzoló vetélkedés. Így az akcióról a hangsúly inkább a hangulatra, az impressziókra csúszik. Dokumentarizmus helyett a táj és a természet idillje. Fegyverténynek ez sem utolsó, de már kitaposott ösvények felé csábítgatja az embert.

2010. november 23., kedd

Szabó Szilárd: Rebi

(Az alábbi bejegyzéssel elkezdem bemutatni a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkáit. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*
Tiszta, tűnődő lányarc néz velünk szembe. Ünnepélyes, miként a viselete is az. Hagyományosan visszafogott, csupa gondolat és érzés, amelyek nincsenek ugyan elrejtve, de nem is rínak le róla hivalkodóan. Szabó Szilárd tanfolyamtársát fotózta le modellként, aki a kurzuson résztvevők számára szívesen öltözött népviseletbe - nem jelmez ez rajta, egész lényén látszik, hogy ebben nőtt fel. Olyan természetesen hordja, mintha a legdivatosabb cuccokban feszítene.


Szinte várja az ember, hogy megszólaljon. De mit is mondjon? Ez a lány kevés szavú, magában hordozza gondolatait, csak ritkán és csak bizonyos körben nyílik meg. Olyankor levetkőzi tűnékeny révedését és ő is olyan, mint kortársai: egyéniségét, életcélját kereső alig-felnőtt. De a keze kimunkált, nem tétlen kéz, ajkán elszántság ül, lányos bizonytalanságában is inkább határozott. 


Szerencsés, jó munka ez a fekete-fehér portré. "Passzus" a szerzőnek a további, érdemi munkához. S egy kicsit ajándék is, Rebi részéről. Nem mindennapi modellt ismerhetett meg benne Szabó Szilárd.

2010. november 22., hétfő

Díjfosztás



Az Év Fotográfusa (Fotografia Anului 2010) zsűrije tavaly II. díjjal tüntette ki (fotóriport kategóriában) az igen tehetséges román fotós, Sorin Onişor  Mercenarii iadului (A pokol zsoldosai) című, a szénégetők életét ábrázoló fotóját. Egy év múlva, ugyanaz a zsűri visszavonta döntését, arra hivatkozva, hogy a szerző deontológiai vétket követett el azáltal, hogy fotójához egyik fényképész barátját állította oda modellnek, s ezáltal manipulálta a valóságot, "megrendezte" a riportját.


Nem egészen egy éve, a Farkasszökellés c. bejegyzésemben már ismertettem egy hasonló, nemzetközi fotószalonban megesett botrány történetét, s első reakcióm most az volt: végre, nálunk is kezdik komolyan venni a szakmai etikát; ilyen szempontból minden, ilyen jellegű vita és döntés üdvözlendő.


Csakhogy...


2010. november 19., péntek

A függönyön túl



A Káfé főnix szerkesztője számos munkatársának körkérdést tett fel: igaz-e, hogy ez az ősz különösen homályos? És ha nem, hát akkor milyen?


A legtöbb választ szavakba öntötték a szerzők, de Dancs Artur például New Yorkból egész képsort is megeresztett, amin már csak azért sem csodálkozom, mert egy ízben már rámutattam ebben a blogban, hogy ő különösképpen ősz-párti, hiszen még a nyári rekkenőségben is képes észrevenni az elmúlás alig észlelhető szinkópáit (lásd Az ősz ujjlenyomata c. bejegyzést). 


Képsorából az egyik feltétel erőteljesen kiugrik, elmélkedésre késztet. Pedig csak egy megszokott enteriőr: szobabelső, ablakkal, függönnyel, függönyön túli, szűrt látvánnyal. De a színek, a fény-árnyékok, a ragyogás, a tűnlékeny hangulat sziporkája! Ez már nem ősz a nyárban, hanem ősz a lakásban, otthonunkban, amelynek telített szépsége világunk természetes fényforrásának, a Napnak köszönhető. Amely nem látszik ugyan, de a jól megkomponált képen ott érezteti hatását, ahol kell - mielőtt mélysötét árnyakba fúlna az alkonyba forduló világ. 


Örök témák, új és új kihívások, megannyi megkísérelt válasz a megválaszolhatatlan kérdésre: milyen őszi titkok várnak még ránk a függönyön túl?

2010. november 17., szerda

Nosztalgia



Január 3-ai bejegyzésemben a kitűnő magyar hegymászó, Erőss Zsolt hegyi balesetéről írtam, amikor is a Magas-Tátrában egy ostoba, de kegyetlen lavina áldozata lett. Felgyógyulása közben kiderült: amennyiben feláldozza egyik lábát, könnyebben felépül és talán még rehabilitálódik annyira, hogy ne kelljen örökre búcsút mondania a hegynek.


Azóta több mint tíz hónap telt el. Erőss Zsolt, bölcs döntésével - beleegyezett egyik lába csonkolásába - megrövidítette lábadozását, négy hónapi kórházi kezelés után, lábprotézissel visszatért az alpinizmushoz, sőt, az idén ősszel Himalája-expedíción is részt vett, a Cso-Ojuban, amely a világ hatodik legmagasabb csúcsa. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki.


Fotógalériájában találtam egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője - a képadatok alapján Rauris Zsuzsa - remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!

2010. november 16., kedd

Háromszor is Dorolţi

Nem állom meg, hogy két marékkal ne kotorásszak Vasile Dorolţi blogjában. Kendőzetlen, valódi máramarosi hangulataiért mindig örömmel látogatok el műhelyébe - bár nem túl sűrűn, nehogy "megigézzen".


Ez a megigézés azért veszedelmes, mert könnyen lehorgonyoz az ember néhány, neki tetsző fotográfus munkáit szemlélve és óhatatlanul azok ajnározójává válik. Ami nem olyan nagy vétek egyfelől, de tompítja az új felfedezések utáni vágyat, és ennek csapdáit minden erővel szeretném kikerülni.


Sajnos, a Máramarosban élő fotós munkáival nem könnyű betelni. A legújabb, ez a torzonborzan is kedves, huncut, alighanem minden hájjal megkent pálinkafőző atyafi, telitalálatú vidéki portréinak egyike. Az arcon ott van a legújabb kori romániai falu egész történelme: nyomora, szembeszegülése, behódolása és túlélésre berendezkedett csalafintasága. Élet, amit lehetetlen eltaposni...

2010. november 10., szerda

Égre írt képek

Sok szépséggel, furcsasággal, hihetetlenül változatos forma- és színvilággal tud meglepni a fölöttünk elterülő égbolt. Ahhoz, hogy a legbeszédesebb dolgokat észrevegyük, állandó odafigyelés, szakadatlan szemlélődés, makacs faggatózás szükségeltetik.


Bodor Zsoltnak most bejött: lelkesen küldte az itt mellékelt felvételt egyik nemrégi vidéki útjáról. Azon akadt meg a szeme, hogy mintha két szablya feszült volna egymásnak, kósza felhőkből kirakva a fakó kékségű őszi égen, s hogy földi dimenziót is mellékeljen hozzá, látni engedi egy csoport fenyő hegyét, amely fölött az általa "égi háborúnak" nevezett jelenség számára megjelent.


Az ilyesmi sose tart örökké. Megörökítésük az egyetlen módja annak, hogy elhihetővé, tapasztalati úton is érzékelhetővé tehessük e jelenségeket. Az égre írt képeket, valljuk be, nem csak a képzelet ruházza föl értelemmel, hanem a természetet mozgásban tartó erőknek is van annyi beleszólásuk, hogy ha nem is felsőbb akaratot, de bizonyos fajta jelet küldjenek a számunkra.


Igaz, az összemért szablyákat kis jóindulattal nyugodtan tekinthetjük egy olló szétnyíló szárainak is, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy akárcsak a grafikus a papíron, a festő a vásznon vagy a falfelületen, a fotós a filmen vagy a papírképen, az ég is egyfajta rajztábla a természet kezében, amire a neki éppen tetsző, őt foglalkoztató jeleket, ábrázolatokat pingálja. A mi dolgunk az, hogy idejében elcsípjük őket...

2010. november 8., hétfő

Ajtónyitás, tárlatnyitás...

Homoródkeményfalvi panoráma. Fotó: Kelemen Csaba András 

(Elhangzik ma, 18 órakor a Csíkszeredai Kriterion Galériában. A tárlat anyaga megtekinthető - itt)


A ma délutáni eseményt nem csak azért nevezném ajtónyitásnak, mert a kiállítás plakátja stílusosan egy csukott, régimódi kapuajtó részletét ábrázolja, a hozzáillő kilinccsel, megtetézve az egészet egy olyan játékkal, amit "plakát a plakátban"-nak nevezhetnénk. Ez az ihletett fogás inkább formai játék, viszont telitalálat.


Mert a Fotótár 04 sorozatszámú, Homoródmenti vasárnapok elnevezésű tárlat ténylegesen is ajtót nyit egy új fotográfus nemzedéknek, akik mostanig ott álltak a pálya küszöbén, a mesterfogások elsajátítása és kimunkálása közben időnként felmutatták, meddig jutottak a gyakorlatban, ezúttal viszont éppen e nagyon is tudatosan és közösen átélt folyamatról kívánnak bizonylatot nyújtani. Szándékukban megerősítést kaptak mestereiktől - azoktól a Csíkszeredában élő fotóművészektől, akik egy esztendővel ezelőtt elindították őket az érdemi fotografálás útján. Ez a nemzedék Szeptemberi fotósulisokként határozza meg önmagát, laza alkotócsoportba tömörülve, amelynek nincsenek kőbe vésett szabályai, korlátai, van viszont határozott célja, munkarendje és -morálja, amelyek központjában a teremtés, a munka áll, nem a trófeák begyűjtése. A fotósulisok ezért aztán ahelyett, hogy klubosdit játszanának, egybe tudják tartani mindazokat, akiknek a fotó szenvedélyes alkotás, munka, amit rendszeresen művelni kell. 

2010. november 6., szombat

Mi legyen a címe?

Kelemen Csaba András fotója: még nem került hozzá cím...
Pár nappal ezelőtt a Képtár 04 készülő Homoród vidéki tárlatról írtam néhány talányos sort. Amelyben benne ugyan a lényeg, de ha megmarkolom, mégis csak a semmit tartom a kezemben, mert legyen szó bármilyen elvről és elképzelésről a fotóművészetben, végül mégis csak a képek beszélnek.


Nos, a tárlat képei összeálltak, annak ellenére, hogy meglehet, az utolsó pillanatig még adódik néhány szerzői ötlet, változtatás. Ez is rendjén való dolog.


Hanem a címadás! Fotósok örök nagy átka és fenyegetése... Hogy ettől megszabaduljanak, voltak, akik kitalálták azt: minek a cím, beszélnek a képek magukért. Mások, ak praktikus gondolkodásúak, szeretnék valamilyen felmondható, azonosító jelhez, fogalomhoz - címhez - kötni a látványt, hogy egyrételműen tudják felidézni, hogy mindenki értse: nem egy bizonytalanul körülírható képről van szó, hanem egészen pontosan arról, amit úgy hívnak, hogy ...



2010. november 4., csütörtök

Szélverésben

Hol lehetsz most, jó Szűcs József Attila - te, aki annyi kellemes percet szereztél fotóiddal zsűriknek és szerkesztőknek a múlt század nyolcvanas éveiben? Annak idején temesváron jártál egyetemre, onnan postáztad a különböző fotószalonokhoz tiszta, érzelemgazdag, jól megkomponált képeidet...


Több Premfotó versenyen is fölfigyeltem rád, leveleztünk, egy-egy rendezvényen találkoztunk is, tucatnyi fotód kópiája maradt az archívumomban, és most nem tudom, merre keresselek. Talán valahol elérnek ezek a sorok. Az is lehet, hogy már régóta nem fotózol, mióta a digitális technika az úr mindenek felett. A te analóg képeid ugyanis jól kidolgozottak voltak, részletgazdagok, fekete-fehérjeid, szürkéid lágyan is pontos rajzolatot adtak. Emlékezés közben előveszem itt látható munkádat.

2010. november 2., kedd

Fotótár 04



Ezt a meghívót nézegetem két napja, természetesen nem érdekmentesen és nem kimondottan esztétikai megfontolásból. (Pedig azt is megtehetném, miért is ne?!)

Egyelőre azonban jobban érdekel az a szerep, amit a tárlatrendező Szeptemberi fotósulisok és barátaik a hétfő délután megnyitandó kiállításon nekem szántak. Rá se kell klikkelnem a Márton Ildikó artisztikus fotó(meghívó)jára, s látom, hogy ott vagyok, mindjárt a legfontosabb közlendők alatt mint hivatásos ceremóniamester.

Megbecsülés,de még inkább felelősség ez a szereposztás. Nekem is vizsga, mint a közösen jelentkező, oktató-mestereik mellett a megméretkezést vállaló fiatal fotósoknak a mélybe ugrás. Nem egy közösségi megnyilvánulásukat kísértem figyelemmel s azt sem rejtettem véka alá, hogy sokat várok tőlük. Elsősorban azért, mert úgy látom, megértették az alkotás vezérerkölcsét: a siker útját csak a munka alapozása teheti tartóssá.