2009. november 10., kedd

Az árnyékok fénysebessége

Megmagyaráz-
hatatlan kényszer vezette kíváncsi-
ságomat könyváram zsúfolt fotóarchí-
vumához. Ahol a képek mellett rengeteg nyomtatványt, fénymásoltatot, újságkivágást is őrzök. Két fotó között a Nyugati Magyarság 1999. decemberi számának egyik oldala, A3-as papírra fénymásolva, rajta Kanadában élő jóbarátom, Pusztai Péter vallomása két úti fotójáról. Nem tudnék jobb kommentárt-értelmezést köríteni hozzájuk, olvassuk inkább a művész értelmezését arról, ami a fotós ösztöneit munka közben igazgatja. (Amúgy is ritka az ilyen pillanat, hogy az adja meg a válaszokat, aki a kérdéseket is felteszi...)

*

"Tudatában vagyok annak, hogy mások szülőföldjén élek két évtizede, s ez idő minden pillanata döntő volt. Cartier Bresson, századunk legnagyobb fotóriporterének credóját - a döntő pillanat megörökítését - amatőr vagy hivatásos fotós ma már mindenható törvényként fogadja el. Jómagam, ha az ecsetet felváltom a fényképezőgéppel, úgy próbálok „képes" lenni, hogy az élet néha szürrealizmusba forduló aspektusát lényeges szimbólumokká váltsam, amiben nincsen sportos bravúrkodás, inkább meditációs megörökítés. Nem lennék „fényíró", ha szavakat kellene segítségül kérnem, de mégis kitérnék két kép hátterének önéletrajzi és pszichológiai összefüggésére.

„A jövő előtt" c. kép Új-Földön (New Foundland) készült. Az új házasokat személyesen nem ismertem, de pár perccel azelőtt ugyanazon a helyen álltam, mint ők Kanada peremén, de nem a jövő elé néztem túl a vizeken, hanem a múltat kerestem s a régi földet. Számukra természetesen a döntő pillanat átélése volt, számomra egy örök állapot. Átadtam a helyemet az óceán partján egy tengerésznek, aki kevés híján ugyanazt fogja érezni mint én, de a nagy víz közepéről...

Marokkóban a múlt ősszel [1998-ban] a már elhunyt II. Hasszán Király meghívottjai közt voltam, mint a kanadai sajtó fotósa. Nagyon elcsodálkoztam a zsúfoltan terített asztalok hosszúságán, s azon, hogy a kaviárt leveses kanállal eszik (mi Székelyföldön a tejfölet sem ettük azzal). Aztán volt halk, szép klasszikus zenei aláfestés zongorán, hegedűvel, nagybőgővel. A zenészek arcát figyelve azt vettem észre, hogy inkább arabosok, mint arabok. Már minden vendég elment, utolsónak maradtam a zenészekkel, s minden tétovázás nélkül arra kértem őket franciául, hogy a székely himnuszt is meg szeretném hallgatni. Vonójával a fiatalabb intett, s mintha már évek óta erre a megrendelésre vártak volna. Éjfélkor utam a Pacsirtával fejeződött be.

A paloták falain kívüli élet valósága más volt. Egy napra kiszakadtam a csoportból. V. Mohamed terét fényképeztem, amikor egy árnyék belépett a képbe. A nagyanyámé volt. Őt is mindig takart fővel láttam, ha utcára lépett. Kattant a fényképezőgép, s úgy éreztem, hogy a döntő pillanat a lélekben van, és az árnyékok fénysebességében, amelyek lassan utánad suhannak."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése