2009. november 30., hétfő

Focipálya

Egy ideje nem jártam már Fülöp Lóránt Elemlámpa c. blogján, s ahogy gyanítottam, az agyagfalvi fotóműhelyben szépen felgyűlt a friss termés. Az ősz ködével nincs mit kukoricázni, el kell fogadni, hogy "ez van!" és meg kell tanulni témává szublimálni.

Számomra meglepő, hogy bármennyire is elkoptatott legyen a ködös téma, ha a fotós helyesen értelmezi, akkor mindig tud egyedi, sajátos jelentést adni ugyanannak a nyirkos közegnek.

Fülöp Lóránt vidéki focipályája egy képsor középső eleme, s érdemes megnézni a másik kettőt is - az elhagyatottság, a szorongató, fojtogató magány a néptelen, szinte szabad tér ellenére ott lapul a köd mélyén. A szilárdan álló focikapu mögött felsejlő agyagfalvi emlékmű, ahol évente összegyűlnek a történelmi emlékezetre hangolt környékbeliek, a láthatárt lezáró jegenyékkel együtt valósággal hátterét adja ennek az álomszerű sivárságnak, amely mögött, tudjuk, ugyanolyan további bizonytalanság húzódik meg.

És mégis, a táj rendjéből nem hiányzik az ember jelenléte: ha más nem, a fotós látványszervező elképzelése a számontartó, felelős emberi cselekvést juttatja eszembe. Agyagfalvát jól őrzi Fülöp Lóránt objektívje...

2009. november 29., vasárnap

A platón


Könyvcso-
magot várok a kolozsvári Polis-kiadótól. Állítólag a hét végén postázták címemre a tisztelet-
példányokat Jelentések - magamról (Emlékezés ellenfényben) c. önéletrajzi (memoáromat? elmélkedésemet? regényemet? - fene tudja, majd kiderül, mi az) szövegemet, ami meglehetősen terjedelmesre sikerült. A könyvben akad néhány fotós vonatkozás is - újságírói előéletem szoros kapcsolatban állt a sajtófotózással -, amelyek éppen beleillenek a blog szellemébe is, egy történetet most, ízelítőül ideírok.

*

Miután véglegesen pontot tettem A bozót c. dokumentumregényem végére, s már csak a megjelenésére vártam, 1988 vége felé elhatároztam: pár napra a Bucsecs hegységbe kérek kiküldetést, egyenesen a Babele menedékházhoz, ahová Bustényből drótkötélpálya kabinja röpíti fel a kirándulókat, kétezren felüli magasságra, egy meglehetősen egyenletes, nagy kiterjedésű platóra, amely Romániában országosan ismert és divatos turista-zarándokhely; gyakorlatilag Románia viszonylag veszélymentesen megközelíthető, legmagasabb „sétálóutcája”. Ki is használja ezt az idegenforgalom: minden lehetséges úton és módon népszerűsíti. Mágnesként vonzza a kocaturisták ezreit: szép időben, idegenforgalmi idényben, s különösen a szabad hétvégeken hosszú sor kígyózik a drótkötélpálya bustényi indítóállomása előtt, a tisztáson, a Belvedere nevezetű luxusszálló háta mögött. Órákba is beletelik, amíg valaki sorra kerülhet, hogy belépjen a platóra induló kabinba, amelynek párja a Babele menedékháznál várja a lefelé indulást: mikor az alsó kabin felfelé kapaszkodva ringatózik a mélység fölött, ellensúlya, a visszaúti is megindul odafentről, s találkozáskor szertartásosan köszöntik egymást, illetve ki tudja, még milyen közlendőket rejt a kölcsönös integetés?...
Két ízben is megpróbáltam feljutni a platóra, de az első kísérlet csütörtököt mondott.
Sz. Sándor fiatal fotós kollégámmal gyűrkőzve készültünk a hegyi kalandra. Sándor mondhatni az én felfedezettem, akkora a korkülönbség köztünk, hogy szinte-szinte a fiam lehetne. Egy ideig külsősként gyártotta hűségesen a fotókat az Előre c. napilapnak, aztán - mert jó volt a káderlapja - munkakönyves fotóriporter lett, azzal a kikötéssel, hogy szigorúan a kezem alatt, mindenkori felügyeletemmel dolgozik. (Mindez odáig terjedt, hogy amikor Sándor megörökölte a nyugdíjba vonuló fotóriporter elődje laboratóriumát, s oda minden szakmai ingóságával beköltözhetett, nekem is ott jelöltek ki irodát, a sötétkamra előterében, hogy állandóan szemmel tarthassam.)

Sándor furcsa szerzet: bukaresti magyar család egyedüli gyermeke, anyja meglehetősen elkényeztette, apja belügyi altiszt volt, futárszolgálatot, majd később irattári kulimunkát végzett nyugdíjazásáig. Féltett és széltől is óvott egykeként, a családot odahaza Sándor rendesen terrorizálta: kiszámíthatatlan volt, milyen ételre vágyik, mikor fekszik és mikor kel, soha se tudták, miért és merre jár, honnan szerzi a pénzt. Nekem is nehéz volt kiismernem életrend-szertelenségét, az viszont nyilvánvaló volt, hogy az emberekkel való érintkezésben, személyközi kommunikációban óriási baklövéseket és tapintatlanságokat követett el, és mielőtt még tisztázhatta volna magát, hogy a félreértéseken túl a szándékai végtére is tisztességesek, már javában heves konfliktusba került kapusokkal, rendőrökkel, biztonsági emberekkel, párttitkárokkal, nem egyszer riportalanyokkal is.

Ráadásul a műfaj, amelyben dolgozott (s amelyben veszettül tehetséges), akkoriban az átlagosnál is kifinomultabb diplomáciai érzéket és tapasztalatot kívánt: a nyilvános helyen való fotózás mifelénk a rendszerváltás előtt nem tartozott a bevett és népszerű foglalatosságok közé; a lapok nem túlságosan igényelték a sajtófotót, mert mindinkább csak a pártvezetők cselekedeteit megörökítő képek kerültek az újságok hasábjaira - ezeket meg az egyetlen létező hírügynökség hétpróbás, többszörösen ellenőrzött hivatásos fotósai készítették. A fotóriporterség mint komoly, önálló szakma, gyakorlatilag művelhetetlen volt. Azt még elnézték, hogy egy fotós egy hagyományos riporter mellé szegődve, amolyan íráskiegészítő illusztrációkat készítsen az ún. való életről: élmunkásokról, építőtelepekről, új építményekről, utcákról, természeti szépségekről, nyaralóhelyekről... Vagyis mindenről, ami szépség, dicsőség, harmónia vagy egyszerűen csak giccs. Ami nem bántja a szemet. Ahhoz viszont, hogy a fotós társaságában én, a riporter egyáltalán bejuthassak egy nyilvános helyre, és senki se foghassa ránk: meg akarjuk szegni az államtitok törvényét, netán termelési titkokat rögzítsünk filmre, órákig tartó egyeztetéseket kellett előtte folytatnunk az intézményvezetés különböző szintjein és irodáiban, s számtalanszor megtörtént, hogy a hivatali magyarázkodásokat és értetlenségeket elkerülendő, már eleve a megyei vagy a városi pártbizottságoknál kezdtük a pofavizitet: a lehető legtermészetesebben előadtuk küldetésünk célját, szándékainkat, jókor az elején hangsúlyozva, hogy igenis, ismerjük a hatályos törvényeket, tudjuk, hogy bizonyos helyeken a fényképezőgépnek kötelezően a tokban kell maradnia, mi ezt messzemenően tiszteletben is akarjuk tartani, mi csak a sajtómegbízatásunkat akarjuk teljesíteni, semmi mást, ezért aztán kérjük a segítségüket, mégpedig olyan értelemben, hogy legyenek oly kedvesek mozgásterünket kijelölni, amelyen belül biztos, hogy nem követhetünk el törvénysértést, ugyanakkor - ha lehetséges - adjanak mellénk kísérőt, bizalmi embert, aki viselkedésünkre, tetteinkre majd felvigyáz és leszereli az esetleges nézeteltéréseket a fotózásra javasolt alanyokkal.

Mindez jócskán megnehezítette riporteri feladataimat és helyzetemet, ráadásul szörnyen időrablónak s nem mellesleg, megalázónak bizonyult. Emiatt aztán szép lassan kezdtem újságíróként a háttérbe húzódni, s a munka nehezét mindinkább Sándor barátom vállára taszítottam, menet közben olyan munkaritmusra fogtam és úgy irányítottam kameráját, hogy a riport lehetőleg az ő képeiből álljon majd össze, néhány eligazító, magyarázó, a dolgokat szükség esetén ideologikusan is a helyükre tevő mondat kíséretében. Így született akkori szemmel romániai viszonylatban is rendhagyónak számító rovatunk, a két-három naponta jelentkező Fotóban mondjuk (sajnos, hiányzott hozzá a minimálisan elfogadható nyomdatechnika, ezért csakis a szándék - sose az eredmény - volt a dicséretes): négy-öt, ritkább esetben hat fotóból álló képsorok mutattak be egy-egy látványosabb témát: hajóavatást, falusi pékséget, tavaszi munkát a szőlőhegyen, üvegfúvást, acélsodrony gyártást, csipkeszövő üzemet, juhászatot, mezőgazdasági főiskolát, óvodát stb.

Egyszer aztán a pártközpontban valakinek szemet szúrt a rovatcím: milyen dolog az, hogy „fotóban mondjuk”, hát szóban nem mondjuk? és vajon miért nem mondjuk? ódzkodunk a szavaktól? stb...

Ez így, amilyen ostobán hangzott, olyan igaz is volt: nem lehetett rá válaszolni egyebet, mint azt, hogy máról holnapra megszeppenten csavartunk egyet a címen, s a rovat címe attól fogva Képben és szóban lett. Így aztán minden mehetett tovább a maga medrében.


A Bucsecs platójára is azért igyekeztünk éppen, hogy riportot készítsünk arról, miként töltik odafent a kiránduló dolgozók a hétvégét, milyen élet folyik ilyenkor a Babele melletti egyetlen menedékházban.
Első kísérletünk azért nem járt sikerrel, mert egy délután folyamán meggyőztük ugyan a bustényi polgármestert, hogy riportunk nyomán mindenek előtt a népszerűségük és a hírnevük növekszik majd, mire aztán sóhajtva bár, de rábólintott az akciónkra, reggeli indulásra ébredve azonban akkora hóvihar kerekedett, hogy a drótkötélpálya kezelői azonnal beszüntették a közlekedést, az időjárás-jelentés ráadásul több napos kitartó hóvihart jósolt. Pedig még csak november elején jártunk...

Hogy ne távozzunk dolgunk végezetlen, azt is kijártuk: vigaszként legalább a bustényi papírgyárban készíthessünk egy képriportot. Ez sem volt könnyű („De miért éppen a papírgyár?” - hangzott a várható sanda kérdés...), de sikerült (papírgyár 1; papírgyár 2). Végül is, úgy utaztunk el, hogy a polgármester ünnepélyesen fogadkozott: mihelyt elmúlnak az év végi ünnepek, és tartósan beáll a szép, derült téli idő, értesít bennünket a szerkesztőségben.
És állta a szavát!
Január közepére egyeztettünk egy újabb leutazást. Mire megérkeztünk, a Belvedere szállóban lefoglalt kényelmes szoba várt ránk, ablakunk egyenesen a drótkötélpálya állomására nézett, s reggel az első járatok egyikével fel is mentünk a Hegyre (lásd a fenti fotót, mely egyik teliholdas éjszakán készült, a szálló ablakából).

Fenséges látvány és élmény volt, amint a kabin ablaka alatt elsuhant a havas, nyaktörő sziklaképződményekkel tarkított táj. A hirtelen emelkedéstől, akárha repülőgépen lennénk, sajgón éreztük a nyomáskülönbséget dobhártyánkon. Az ösvények, a sziklákon megkapaszkodó magányos fenyők, borókabokrok olyan aprók voltak alattunk, és annyira szelíd, békességes látványt nyújtottak, mint egy terepasztalra felvitt maketten.
Két napot és egy éjszakát töltöttünk odafönt: szombaton reggel értünk föl a Babele menedékházba, berendezkedtünk az első emeleten, s vasárnap este, az egyik utolsó, lefelé tartó járattal utaztunk vissza a völgybe.
A vendégfogadósnak ugyancsak el kellett magyarázzuk, méghozzá jó körülményesen, hogy szeretnénk képriportban megörökíteni, milyen élet folyik a menedékházában és környékén. A várt értetlenséget végül itt is sikerült leszerelnünk.
Számomra az ottlét titokban kissé azt is jelentette, hogy beleélhettem magam abba a környezetbe, melynek viszonylagos közelségében a regényemben szereplő fiatal alpinisták elpusztultak. A valóságban is bejárhattam a helyszín környékét, pontosabban megismerhettem a valóságos méreteket és magamba szívhattam a veszély hangulatát, megtapasztalhattam a hegyi emberek viselkedését, az általuk elfogyasztott alkohol különös hatását odafönt, és a turisztikát irányítók felelőtlenségét, amivel odacsalják a felkészületlen embereket egy természeti ritkasághoz, amilyen a Babelénak nevezett sziklaképződmény, melyet a szél és az erózió munkált olyanná, mintha óriási arcélek lennének...

Szabályos környezetszennyezést tapasztaltunk odafönt, s örökös könnyelműséget, katasztrófaveszélyt... A két nap alatt látottak gyatra színdarabba illő, egyazon pódiumon játszódó, szinte hihetetlen cselekménysornak tűnnek, de mégis valósak. A sok-sok apró epizódnak semmi köze egymáshoz, ha csak annyiban nem, hogy mindenkivel lényegében ugyanaz történik: áldozatául esik egy veszélyes játéknak, amit a divat, az idegenforgalmi hírverés, a saját ostobasága és a vendéglátóipar űz vele.
A platón - úgy képzeljük el, mint egy kétezer méter fölötti, jókora fennsíkot - egymáshoz közel, segítségre szoruló, elcsigázott emberek lihegtek, kínlódtak anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról, és hogy valaki is komolyan vegye őket.

Vizet, vizet, nem bírom víz nélkül - hangzott egyre hangosabban a panaszos nyöszörgés egy kövér lány szájából, aki még néhány lepést támolygott és mindegyre összeesett, kísérői pedig előtte haladva haragosan, meg se állva kiabáltak neki vissza: bírja csak ki, mert pár száz méterre van a menedékház...
Egy másik turista társaság angyali ártatlansággal méregette egy számára szinte láthatatlan szakadék fenekét, a zuhanásveszélyt viszont csak mi észleltük, akik velük átellenben álltunk. És hiába kiabáltunk nekik át, a szakadékon túlra, forduljanak azonnal vissza, mert könnyen leomolhat alattuk a hópárkány, nem hittek nekünk, csak annak, ami az orruk előtt volt, s már-már végzetessé vált az ereszkedésük... Végül, szerencsére, meggondolták magukat, és valahogy mégis visszamásztak a gerincre, ahonnan felelőtlenül aláereszkedtek...

Ilyen és ehhez hasonló, már-már tragédiákba torkolló kalandokba botlik az ember odafönt a platón, mert aki oda fölmegy, az nehezen érzékeli a magasság szédületét, minden ugyanolyan sík, akár odalent, a magasságok odafentről könnyen megmászhatók.
No de, a mélységek?
A szombat esti vacsoránál, miközben a menedékházba érkezett két, fiatalokból álló szervezett turistacsoport táncmulatságot rendezett az ebédlőben, Sándor kissé felöntött a garatra, s eléggé feltűnően nekiállt a szűk teremben táncolókat fényképezni. A felfokozott, laza hangulatban nem érzékeltem, hogy ebből akár baj is lehet.

A fotózást befejezve, Sándor visszaült mellém, folytatva félbehagyott vacsoráját.

Hirtelen egy fiatalember és egy ifjú hölgy ültek az asztalunkhoz és ellentmondást nem tűrően, akár a bűnügyi filmekben a leleplezett gonosztevőket, mindenáron igazoltatni akartak bennünket. Csitítólag elmondtam nekik, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk, de kikötöttem: iratokat csakis hivatalos közegnek mutogatunk. Ha akarják, elhiszik a mesénket, ha meg nem, nézzenek utána, ez itt a szerkesztőség telefonszáma, ez itt meg a főnökünk neve...

Kissé meghökkentek, de azért makacsul kitartottak, s tudni akarták: miért fényképeztük őket, mi a szándékunk a képekkel. Értésünkre adták: olyan helyen dolgoznak, ahonnan könnyen elláthatják a bajunkat, amennyiben „dekonspiráljuk” őket.

Sándor ágálva odavetette: a róluk készült fotókat nem hogy nem használja fel, hanem egyenesen átadja a főszerkesztőjének, ahonnan aztán ők gond nélkül megszerezhetik.

Nehezen tudtam felvonszolni szobánkba a vitába mind jobban belehevülő és egyre agresszívebbé váló Sándort. Sietve ágyba dugtam, magam is lefeküdtem, s hamar elaludtam.

Az éjszaka közepén hirtelen arra riadtam, hogy egyedül vagyok a szobában. Melegítőt húztam magamra, s rosszat sejtve leereszkedtem a söntéshez. Sándort a konyhában találtam, a szintén már tökrészeg szakáccsal gajdoltak ott ketten, hol összevesztek, hol közösen énekelni kezdtek, a szakács mindenáron fitogtatni kívánta tudását, egyik üveg bort a másik után nyitotta ki, sütni-főzni akart az éjszaka kellős közepén, a fogadós meg kettejüket csillapította, a végén már rendőrséggel fenyegetőzött.

Nem tudom, hogyan sikerült véget vetnem ennek az ámokfutásnak, de még sokáig élt bennem a félelem, hogy a babelei kalandnak böjtje lesz további életünkben.

Aztán a titokzatos fiatalok valahogy mégsem jelentkeztek.
A biztonság kedvéért, ahogy hazaértünk, azonnal tájékoztattam a főnököt a történtekről. Meg is kaptam érte a kijáró fejmosást, de legalább a felelősség most már az ő vállán volt.

2009. november 28., szombat

Az álló idő gépezete

A szentgericei templom időmérő szerkezetét leste el Bálint Zsigmond objektívje. Azt a pillanatot, amikor amúgy is állt az idő. Persze, az idő láthatatlan maradt, csak álló gépezetéből lehet arra következtetni, hogy a mechanizmus belső ideje valamiképpen önmagába fordult, s ha nem is áll, hát egyhelyben jár, relantiban megy, mint a várakozó automobil motorja.

De ez csak illúzió, nincs itt szó semmiféle helybenjárásról, a pókhálók, a merev áttétek, a makacsul egymásnak feszülő fogaskerekek, a befagyott tengelyek az archív birodalmát idézik, ahol talán még a pókok sem valóságosak, csupán a hálóik, amelyek egymásba fonódva lengedeznek a fel-feltámadó templomi huzatban.

Jó érzés belelátni az idő gyomrába. Látni, hogy ő is csak ki van szolgáltatva az emberi hozzáértésnek. Különben észre se vennénk, illetve a nap járásából kellene kiolvasnunk azt a sorsunkból, hogy mikor mi történik velünk. Lehet, hogy jobb is lenne, s óráink ezért állnak meg időről időre. Választás kérdése, hogy adunk-e újabb esélyt nekik...

2009. november 27., péntek

Mi van egy budi falán

Adva van egy árnyékszék, ami egyeseknek közönséges budi, valahol a Pályi Nagyhegyen áll, ha nem roskadt időközben magába, de 2004-ben még állt, amikor Gombos Ferenc Open c. tárlatával a Kárpát-medencén belül vándortárlat formájában ismertté tette.

Láthatjuk a jobboldali képen a budit mint műtárgyat, nincsen benne semmi különös, ha csak az nem, hogy olyan, mint a mai falu élete, kilátásai - siralmas.

A tárlat úgy született, hogy az alaphelyzetben - a tárt ajtajú fülkéből kiindulva - a művész, aki ráérős kedvében volt a deszkaülőkén, fokról fokra elidőzött az építmény különböző részletein. Alaposan, precízen, technikásan, a részletek bűvöletében. Pászmázásának eredménye külön galériában látható: a bomlás és a lepergő, felpöndörödő festék alatt megbúvó tartósság, talányos, fantáziadús faerezet a túlélés szerkezetét vázolják fel.

A szerző Komádban született fotós, aki 1978-tól számos országos és nemzetközi kiállitáson volt jelen, néha díjakat is nyert, 2002-től pedig a Vadgazda Magazin művészeti vezetője, illetve a Berecki Nemzetközi Fotóművész Alkotótelep tagja. Állandó kiállítása van a Berettyóújfalui Városházán. Az Open c. tárlatán megdalolt budirészletek deszkái és festékfoltjai a pusztulásában is működő, még nyitott, mert funkcionális, az élet mindennapi parancsának megfelelő intézményről nyújtanak látleletet, mintha azt sugallanák: semmit nem érdemes átfesteni, mert a máz előbb-utóbb mindenről lefeslik...

2009. november 26., csütörtök

Kunbaba


Él Budapesten egy fotóművész, Kunkovács László, aki pedagógusként, újságíró-tudósítóként, könyvillusztrátorként és szerkesztőként is kereste már kenyerét. Mai foglalatossága minden eddigi munkájából egy keveset összead: vizuális antropológiával foglalkozik.

Kezdetben a magyar népi műveltség képi megörökítésére adta a fejét (pásztorkodás, halászat, agrártörténet, szokások, kézművesség), később elkezdett utazgatni a szomszédos országokba, a Balkánra, s az utóbbi évtizedekben pedig a sztyeppe és a tajga népeinek életét kutatja.

Nagy érdeklődéssel fogadták kőemberekről készült kiállításait, amelyek számos országot megjártak már. Tapasztalatait, kutatásainak eredményeit, fotóival illusztrálva Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka. Budapest, 2002 c. könyvében foglalta össze.

(Megállapításaiból idézek:

A Kárpátoktól Mongóliáig terjedő, sztyepp-övezet történelmének néma tanúi az esőverte, bálványszerű kőszobrok. Hajdan ezer és ezer állott a végtelen pusztákon - fenséges nyugalmat árasztva, dacolva az idővel. Hősöket mintáznak: kővitézek, kőamazonok. A legeltetők ma is tisztelik a régvolt nomádok emlékeit... Nem egyszerű sírkövek, mert többnyire nem az elhunytak csontjai fölött emelkednek. Magyarázatukkal több ágon próbálkoztak a régészek. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a jeles személy kőképét az áldozóhelyen állították fel, és a szobor állandó motívuma, a kézben tartott csésze jelzi, hogy "ő" is ivott a halotti toron a többiekkel.)

A kunbabák feltérképezésének kézenfekvő módszere a fényképezés. Így mentődnek át még sokáig, a tudományon át, tanúságnak. Az alkotók kiléte ismeretlen, az idők homálya takarja be. Sámánok, táltosok, halászok, pásztorok tekintenek le róluk, másfélezer év távlatából... Úgy, ahogy ez a néma kőember itt farkasszemet néz velünk.


2009. november 25., szerda

Mont Blanc

A hegymászáshoz ma már szinte köztelezően hozzátartozik a fotó mint trófea. Legalább...

De van úgy, hogy az erőteljes érzelmi élmény akkora, hogy a tanúság egyszerűen átvált művészetté, távoli időkre szóló üzenetté, előreküldve valahová, az időben, ahogy az autó fúrja bele ködlámpáját a távoli zegzugokba.

Erőss Zsolt (Hópárduc), aki elhagyta már a negyvenet, most beérett, tapasztalt hegymászóként járja a világot. Egy komoly expedíció, majd az utazás tapasztalatait hasznosító időszak következik (előadások, fényképkiállítások, utazgatások, edzések stb.), majd a következő expedíció szervezése fogják ciklusba életét és idejét, még most is, amikor már gyermeke született. Igaz, hogy először az interneten szemlélhette meg, valahol a Himalájában s csak hazatérte után vehette karjába az ifjú utódot, de most már felelős apaként gondolhat további túráira.

Most éppen Erdélyt járja, a Manaslu idei áprilisi meghódításáról mesél fogyni nem akaró, zsúfolt erdélyi hallgatóság előtt, magyarázza az általa hozott képeket. Minden útja egy közhasznú történet, egy jelentéses élettapasztalat, híradás a világról, a hegyek meghódítása közben embereket, tájakat kedvel meg s örökít meg.

Honlapján, gazdag képgalériái közül leginkább saját fotóiból válogatott kiállítását kedvelem, abból is az itt látható pillanatképet a Mont Blancról, Európa tetejéről. Dísztelen, mégis lenyűgöző a látvány: nincsenek mélységek, nincs szörnyülködés, ám van fenség és emberi visszafogottság a fehér és a csönd harmóniáját kiemelő színes hegymászóöltözetek emgymás melletti- és fölöttisége. A faragott, helyenként finoman cizellált tömbszerűség magasztossá, ünnepivé fogalmazza a pillanatát, amely a valóságban mindig csak percekig tart, majd semmivé foszlik, mert ami állandó abban a régióban, az a sugárzás és a szél, a tomboló elem, amiről olykor-olykor hozható egy-egy ellopott pillanat, de huzamosabb időn át kifürkészhetetlen.

2009. november 24., kedd

Az a fránya idő!


Harminchárom év fotós termése alapján szerkesztette meg nemrég megjelent és bemutatott fotós albumát Csoma Gergely magyarországi szobrászművész, aki saját bevallása szerint 1977 nyarán jutott ki először Moldvába s kezdte fényképezni az ott élő csángók életét.

A kötetet (itt látható a fedőlapja) 2009. október 16-án mutatták be, s az eseményen készült amatőr interjú felkerült a You Tube-ra is, amelyben a szerző életútjáról, mestereiről és további terveiről vall. Mint a csángók életmódja és helyzete iránt érdeklődő, fotót kedvelő ember, kíváncsian hallgattam a vallomástevőt, s megütötte a fülemet a következő passzus:

"Az én életem nagyon szerencsésen alakult, mert rögtön az életem elején, fiatalon, 24 évesen kikerültem Moldvába és szembesültem a moldvai magyarok helyzetével, rögtön világos volt számomra, hogy ez a népcsoport menthetetlenül el fog pusztulni, semmilyen támogatást, sem erkölcsit, sem anyagit nem kap a kádárista Magyarországtól, erdélyi magyarok nem mehettek be Moldvába. én is arra kényszerültem, hogy titokban, illegálisan mozogjak. Példaként, hogy megmutassam, mennyire nehezen lehetett Moldvába bejutni, két erdélyi kezdő fiatal fényképész, Barabás Zsolt és Ádám Gyula is kérte, hogy vigyem ki őket Moldvába, hogy megismerhessék a moldvai magyaroknak az életét, az ottani közlekedési lehetőségeket, a különböző falvak elhelyezkedését, tehát az erdélyiek számára is egy elszigetelt népcsoport volt."

Történetesen jól ismerem Ádám Gyula és Barabás Zsolt fotós pályafutását, hiszen közösen szerkesztettük az Ádám Gyula portréiból válogatott Arcpoétika című albumot, illetve a Székelyföldi vízikerekek nyomában című szerzői fotóalbumot is, számos alkalom nyílott arra, hogy művészi fejlődésüket nyomon kövessem. Tény és való, hogy amikor Csoma Gergely, saját vallomása szerint Moldvát kezdte járni, Ádám Gyula és Barabás Zsolt kezdő fényképészek és fiatalok voltak (lásd ezzel kapcsolatban Ádám Gyula interjúját a Fotóművészetben), de kétlem, hogy éppen Csoma Gergelynek kellett jönnie (aki maga sem lehetett jóval tapasztaltabb fotós náluk, csakhogy emlékezetével fura tréfát űzhetett az azóta eltelt fránya idő) párszáz kilométernyit nyugatabbról azért, hogy őket elkalauzolja a moldvai csángókhoz. Gyuláék köszönik szépen, mentek maguktól, mindenkitől függetlenül, saját felszereléssel, s a térképre sem kellett őket különösebben megtanítani, hiszen Erdély-szerte, s a székelyföldön méginkább tudnivaló: a patakok és a folyók mentén mindenhová eljut az ember, ahol csángók élnek.

2009. november 23., hétfő

Szarajevó forever?

Ez a kép kimondottan kuriózum, mint ahogy az 1914-es szarajevói merénylet is az volt - s maradt meg azóta is kitörölhetetlenül az időben.

A képet a huszadikszazad.hu portálon találtam, egy 1934-ből származó cikk kíséretében, amely elmeséli, hogy a derék katona, aki kackiás bajszával mintha lenézne miránk, nem más, mint Marossy Károly oravicai fordrászmester, aki annak idején helyszíni szemtanúja volt a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett bombamerényletnek és elfogta a bombamerénylőt. (A cikk szerint: "Ő fogta el ugyanis Szarajevóban 1914 június 28-án Czabrinovicsot, a bombamerénylőt, akinek nem sikerült megölni Ferenc Ferdinánd trónörököst. Fél óra múlva pedig ő mentette meg annak a Principnek az életét, akinek viszont sikerült leteríteni a trónörököst és a feleségét. ")

Egy hideg, egy meleg gesztusa után, akárhogy is történt, sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét. Szaeajevóban borbélymesterként működött és kisfiával bámulta a látogató hercegpárt.

"Mikor meglátta a közelében lévő Czabrinovics kezében a bombát, feléje ugrott, mire az ijedtében rossz irányba vetette a pokolgépet, majd menekülni próbált és leugrott a patak négy méter mély medrébe, ahol a hátára esett. Marossy utána ugrott és abban a percben vetette rá magát, mikor a merénylő a brovningát akarta használni. Néhány perc múlva egy bosnyák detektív ugrott utánuk és le akarta lőni a bombavetőt. Mit csinál? - üvöltötte Marossy – élve kell elfogni! - Segített becipelni a banditát a rendőrségre, majd az uccára ment és abban a percben ért az Appel-quaire, mikor Princip Gavrilo gyilkos fegyvere eldördült. A tömeg rávetette magát a fanatikus diákra, széjjel akarták tépni, de Marossy kiszabadította a gyilkost, ahogyan mondja: - Tudtam, hogy élve kell elfogni... Ha széttépik a többi mindent erre, a halottra kent volna..."

Marossy lesz a nap hőse, orrba-szájba interjúvolják, a perben koronatanú, majd a háborúban népfelkelő hadnaggyá léptetik elő s állást ígérnek neki az udvarról. Majd vége a háborúnak, bekövetkezik Trianon, az ígéretek elszállnak, Marossy Pestre költözne, de nem jut munkához. A Margitszigeten bérelne fotószalont, de nem támogatják, más kapja meg a bérletet. Oravicán próbál szerencsét, de a harmincas évek válsága utoléri, az oravicai magyarok sem támogatják. Imádkozik, ne árverezzék el feje fölül a műhelyt. És hogy a merénylet 20. évfordulóján felolvasást tarthasson Budapesten...

Mindez nincs rajta a sajtófotón, de benne van a pakliban. A botcsinálta hősök mindig elhagyatva, megcsalatva végzik. Mint ez a szerencsés bombafogdosó...

2009. november 22., vasárnap

Esti árnyak

Talán mert két napja köd ül a világon, akármerre nézek, s ezzel együtt a hangulatra is rátelepedik a csöpögő-nyirkos-megfoghatatlan-diffúz-szűrt fénykáosz, de a tiszaalpári Horváth László amatőr fotós blogjából egyből legutóbb felrakott, szegedi képriportját szúrtam ki, abból is ezt a sejtelmes, artisztikusba hajló, mégis erősen dokumentáris hatású pillanatképet az esti ködben.

(Személyesen azt ajánlom, hogy a szemlélődést, a vizsgálgatást ki-ki a Horváth-féle blogban tegye meg, a fotót inkább csak jelzés végett, képlopóval mentettem át, és fájó szívvel mondtam le néhány más társáról a sorban.)

Számomra ezek az azonosíthatatlan alakok - tulajdonképpen árnyak, sziluettek, jelenések, amelyek a köddel együtt egycsapásra elveszítik jelentőségüket, funkcióikat. Az erőteljesen párás közegtől szabaduló látvány már újra önmaga lesz, kevesebb szerep jut értelmezésében a képzeletnek, a hangulatnak, de hát ez így most éppen jól van, ez a szerző kedvére való játék, hiszen bevallottan a fekete-fehér birodalom az, amelyben jól érzi magát. Diák még, szociológiát tanul, érdeklődése is ebbe az irányba mutat. Kíváncsian figyelem majd további elmozdulását a szociofotó felé, amihez máris megteremtette magának a szükséges kifejezési eszköztárat.

2009. november 21., szombat

Torzó

Miről tanúskodhat egy aktfotó? Amely ráadásul még torzó is. És nincsen rajta semmi kellem, amit színek, formák és fények öltenének rá, meg némi fotós utómunka, hogy minden guszta legyen a képen, vonzó, kifogástalan?

A csíkszeredai André Zsuzsa, több-kevesebb szünetet tartva, rendszeresen megküldi nekem fotókísérleteit, amelyek közül több is látható a Káfé portál Kinder Képek (KK) rovatában. Fejlődése az időben meglehetősen látványos. Ez az aktja azon túl, hogy kellően hűvös és távolságtartó, kimondottan a kompizícióra összpontosító, még hivalkodóan antilátvány is: beteges, elszíneződött alkonyi fényben fürdik a test, hiányzik belőle minden ellágyulás, odaadás, talán még a hideg is borzongatja belülről. Az összeszorított combok, a fej nélküli személytelenség, a fél emlő merész kimetszése a valóságból, a közömbös, érdektelen bimbó, a bőrszövet kendőzetlen, retusálatlan beállítása mind-mind a személy, a látvány integritását, megközelíthetetlenségét, tárgyszerűségét hangsúlyozzák.

Torzó ez a javából, de nem elsősorban azért, mert a test keze-lába-feje hiányzik; ez a fajta hiány inkább a fölöslegességet hangsúlyozza.Mert mi szükség ott az egész testre, ahol hiányzik az ébredező vágyakozás?

2009. november 20., péntek

Esőtánc Stockholmban

Hegedűs Zsolt egész kis nyári történetet mesél el fotóriportjában, amely 2005 júliusában készült Stockholmban, egy hirtelen kitört nyári zápor idején.

(A fentebbi, "fotóriportjában" szóra kattintva végigkövethető az egész esemény, akár egy jól pergő, szűkszavú filmen, de én itt most csak egy képet mutatok, amely önmagában is tartalmazza mindazt - legalább is nekem úgy tűnik -, ami a történések lényege.)

Egy, inkább jelzésszerűen ábrázolt kávéhéz ponyvájának menedéke alatt a két ebadta a félelem és a kihívás közötti vékony átmeneti sávon áll: behúzódtak a bőrigázás veszélye elől, de a záporozó égi áldással dacolva, a végsőkig kockáztatva játszanak a "vízzel": nyelvet nyújtva neki, inni belőle, megmutatni, hogy a menekülésnek itt csak kizárólag rituális szerepe van, mert elismerik, hogy az eső maga az élet, felső hatalom, amit érdemes elviselni, mert bár sok kárt is tud tenni, összességében mindennél hasznosabb - nélkülözhetetlen az emberiség életében.

E felismerés különböző fázisai és fokozatai ott szunnyadnak a riport többi képein is, jelentésessé és üzenetképessé téve ezt a futó nyári kalandot...

2009. november 19., csütörtök

Éhínség


A múlt század harmincas évei, Ukrajna. A sokáig titokban tartott népirtás képei itt láthatók. Most már össze lehet gyűjteni őket, kiállításokon mutogatni, ország-világ előtt beszélni róluk. Honlapon tenni elérhetővé bárkinek. A képek talán vissza se adják azt az iszonyatot, amit az emberben hagy annak a tudata, hogy nincs mit tenni; annak érdekében, hogy a kolhozosítást sikerre vigyék, az ukrán parasztokat a szó szoros értelmében halálra éheztették. Elvették mindenüket beszolgáltatás fejében...

Talán nem is illene többet szólnom erről a képről, ahol gyerekek gyűjtik a fagyos krumplit a kolhoz földjén a Donyeck megyei Udacsne faluban, 1933-ban. Vaszilij Grosszman szovjet író Pantha Rhei c. esszéjében (1955-1963) egy kolhozszervező asszonnyal mesélteti el az ukránok kiéheztetésének iszonyú dimenzióit- de csak 1989-ben jutottunk oda, hogy e vallomást el is olvashassuk.

*

"Felüvöltött a falu, amikor megpillantotta a halált. Az egész falu üvöltött: nem az eszére, a lelkére hallgatva, hanem ahogy a falevelek susognak a szélben, vagy a szalma zizeg. Erre dühbe gurultam: miért üvöltenek ilyen keservesen, már nem emberek, és mégis ilyen keservesen üvöltenek. Kőszívűnek kell lenni ahhoz, hogy az ember, miközben hallja ezt az üvöltést, elmajszolja a maga kenyérfejadagját. Megesett, hogy a fejadagommal kimentem a szántóföldre, és hallom ám: üvöltenek. Ha az ember odébbállt, úgy tűnt, elcsendesedett az üvöltés, ám ha tett még néhány lépést, ismét hallhatóvá vált: ezúttal már a szomszéd falu népe üvöltött...

Egy NKVD-s ezt mondta nekem: "Tudod, hogy a megyében hogy hívják a falvakokat? A szigorú iskola temetőinek." Eleinte nem értettem ezeket a szavakat. És milyen pompás időjárás volt! Nyár elején esők jöttek, gyors, könnyű záporok, és az esővel váltakozva perzselő napsütés, és ettől falként állt a búza, fejszével kellett kivágni, és magas volt, embernél is magasabb. Ezen a nyáron hányszor gyönyörködtem a szivárványban, a zivatarban és a langyos, futó záporban.

Télen valamennyien azt találgattuk, lesz-e termés, az öregeket faggattuk, példákat idézgettünk: az őszi búzába vetettük minden reményünket. És a reményünk valóra is vált, aratni viszont nem tudtunk. Bementem az egyik házba. Az emberek fekszenek, vajon lélegeznek még, vagy már nem is lélegzenek? Ki az ágyon fekszik, ki a kemencén, a házigazda lánya pedig, ismertem, félig eszméletlenül hever a padlón, és a hokedli lábát rágja. Olyan iszonyú volt ez - hallotta, hogy beléptem, de nem nézett felém, hanem felmordult, ahogy a kutya morog, ha a közelébe mennek, amikor csontot rág.
Szörnyű dögvész zúdult a falura. Először a gyerekek, az öregek betegedtek meg, aztán a középkorúakra is átterjedt. Eleinte eltemették a holtakat, később viszont már temetetlenül maradtak. Hullák hevertek az utcákon, az udvarokban, az utolsók viszont már bent maradtak a házakban. Csend lett. Kipusztult az egész falu. Ki halt meg utoljára, fogalmam sincs. Minket, akik a vezetőségben dolgoztunk, a városba vittek.

Először Kijevbe kerültem. Éppen ezekben a napokban kezdtek szabad kenyeret árusítani. Mi történt! Már este fél kilométeres sorok kígyóztak. Sorok, tudod, különbözők vannak: az egyikben álldigálnak, nevetgélnek, napraforgómagot rágcsálnak, a másikban számokat írnak papírlapra, a hármadikban, ahol nem tréfálnak, a számot az ember tenyerébe vagy a hátára írják - krétával. Ezek itt különös sorok voltak - soha többé nem láttam ilyeneket: az emberek egymás övébe kapaszkodtak, és libasorban álltak. Ha valaki megbotlott, az egész sor megingott, mintha hullám hömpölygőit volna rajta végig. És mintha táncolni kezdtek volna - ide-oda. Egyre erősebben ringatóztak. Attól féltek, hogy nem lesz elég erejük ahhoz, hogy az előttük állóba kapaszkodjanak, és a kezek szétnyílnak - és félelmükben a nők kiabálni kezdtek, és így az egész sor üvöltött, és úgy tűnt, megtébolyultak, és énekeltek, táncoltak. És egyszerre csak csőcselék hatolt be a sorba: azt nézte, hol a leggyöngébb a lánc. És amikor a csőcselék közeledett, a sorban állók újból üvölteni kezdtek a félelemtől, és úgy rémlett, hogy énekelnek. A szabad kenyérért a városi nép állt sorba: polgári jogaiktól megfosztott férfiak, pártonkívüliek, iparosok vagy peremvárosiak.

A falvakból pedig bekúszott-mászott a parasztság. A pályaudvarokon kordon, minden vonatot átkutatnak. Az utakon mindenütt őrség: csapatok, NKVD-sek, a parasztok mégiscsak elvergődtek Kijevig - szántóföldeken, szűzföldeken, mocsarakon, erdőcskéken kúsztak-másztak át, csak hogy kikerüljék az utakon az őrcsapatokat. Mindenhová nem lehet őrséget állítani. Járni már nem tudnak, csak csúszni-mászni. A nép siet a dolgára: ki munkába, ki moziba, a villamosok járnak, az éhezők pedig a tömegben csúsznak-másznak - gyerekek, bácsikák, lányok -, mintha nem is emberek, hanem négykézláb járó undok kutyák vagy macskák volnának. De ez a népség még ember módra szeretne viselkedni, szégyenérzete van.

Egy lány kúszik a járdán, püffedt, mint egy majom: vinnyog, de a szoknyáját igazgatja, szégyenkezik, fürtjeit a kendője alá gyűri - falusi lány, első ízben jutott el Kijevbe. Ezek a szerencsések legalább idekerültek, egy a tízezerből. Még sincs számukra mentség: fekszik az éhező a földön, sziszeg, rimánkodik, enni viszont nem tud: a kenyérszelet ott hever mellette, de már semmit sem lát, a végét járja. Reggelente stráfkocsik jöttek igáslovakkal, összeszedték azokat, akik éjjel meghaltak. Láttam egy ilyen stráfkocsit: gyerekek voltak rajta. Amint már mondtam: vékonykák, hosszúak, az arcuk akár a halott madaraké, hegyes csőrök. Kijevig repültek ezek a madárkák, de minek? Akadtak köztük olyanok is, akik még csipogtak, a fejecskék, mintha ólomból lettek volna, ide-oda himbálództak. Kérdőre vontam a kocsist, de csak legyintett: míg odaérünk, elcsendesednek."

2009. november 18., szerda

Palackra várva

E kettős fotó - magam párosítottam őket egymás alá-fölé, minthogy egyikről sem volt szívem lemondani - 1989-ben készült, a fotós Székely Sándor egy vidéki útja alkalmából, néhány hónappal a romániai rendszerváltás előtt.

A bukaresti Előre alkalmazottjaként, a fotósnak az volt a feladata, hogy a hétköznapi életből ellesett apróbb-nagyobb jelenetekkel, életképekkel színesítse (a lehetőségekhez mérten) a legtöbbször megbonthatatlannak látszó hivatalos betűtengert. Dicséretes, hogy Sándor sosem ment el behunyt szemmel az olyan látvány mellett, amiről tudta, hogy nem kerülhetnek a lap hasábjaira.

Az itt látható reggeli jelenetet (katt a képekre!) a szálloda szobából, a magasból fényképezte, amint az épület mögött található gázpalacklerakat előtt emberek százai várakoztak, hogy esetleg megérkezik a várvavárt hereautó, a tele gázpalackokkal. Az emberek mellett - és sok esetben helyett, mert voltak, akik nem győztek órákat álldogálni a szabad ég alatt és megbízottak gondjaira bízták palackjaikat - sorakozó üres, többnyire ütött-kopott, sokat látott "butéliák" egy-egy család havi konyhai tüzelőszükségletét jelentették abban az időben, amikor minden téren iszonyú és olykor abszurd takarékossági helyzetet kényszerítettek az ország lakosságára.

A fenti fotó elsősorban a helyzet iszonyatát és abszurd grafikáját ábrázolja, a maga ösztönösen friss nyerseségében, az alsó pedig egy igen jól ellesett, már az utcán, az emberi szem magasságából készült groteszk helyzetkép a palackját gyöngéden körülölelő, hajnalok hajnalán felkelt és a sorba kis, tákolt taligájával beállt idős ember kiszolgáltatottságát, amint várakozás közben elnyomta az álom. Előle ideig-óráig eltűntek a valóság nyugtalanító külsőségei, de számunkra, akik a képre tekintünk, megmarad mindaz a nyomorúság, amire egy szervezett embertelenség csak kényszeríti az embert.

(A képek, mintegy mementóként, majd csak 1989 után jelenhettek meg, az Előréből lett Romániai Magyar Szó hasábjain.)

2009. november 17., kedd

Lenyúlták?

Panaszkodik a csíkszeredai Hargita Népe c. napilap mai száma, hogy a romániai elnökválasztási kampány egyik stábja (a jelenlegi elnöké, aki újabb mandátumot szeretne) elsinkófálta és szórólapon használta fel a mellékelt fotót, amit a lap fotósa készített még a nyáron, egy Tusnádfürdőn rendezett ifjúsági táborozáson.

A "lenyúlt" fotón, amely a román elnököt ábrázolja (Basescu, balra), amint nagy egyetértésben a Fidesz elnökével (Orbán, jobbra) a jelenlévők vendégszeretetében fürdik, olyan szövegeket helyeztek el az ismeretlen szerkesztők, melyek visszautalnak a magyar politikus korábbi tusnádfürdői kijelentésére, hogy erdélyi magyar barátainak Basescu elnök támogatását ajánlja a második fordulóra.

Az üggyel kapcsolatos sajtóspekulációk a fotó világából a szerzői jogon át egyenesen a célegyenesébe jutott elnöki kampányba torkollnak, amelyben mindenki tagad bármiféle kapcsolatot a szórólappal, amitől a tények azért tények maradnak, nem lehet őket a szőnyeg alá söpörni, éppen csak gazdájuk nem kerül.

A kérdés aktuális és egyáltalán nem a választási kampányok viszonylatában érdemes megbolygatni. Bár ha jól meggondolom, éppen a politikai csatározások azok az alkalmak, amikor a játékosok semmiféle övön aluli ütéstől és víz alatti kihágástól nem riadnak vissza. Miért pont a fotókkal tegyenek kivételt? Amelyek, nem mellesleg, maguk is sokszor a személyiségi jogok tiszteletben tartása nélkül készülnek el egy-egy eseményen és környékén, de akkor se sajtó, se fotós nem kiált tolvajt, legfeljebb a tájékoztatáshoz való jogra hivatkozik...

Jogok, lám, léteznek dögivel, de mert érdekek is vannak, a jogok körül úgy táncolunk, ahogy érdekeink diktálják.

2009. november 16., hétfő

Magaslesen

Ugye, ismerős ez a felkapaszkodott, a világ fölött trónoló, nyaktörő helyzetéből is derűsen ágáló figura? A képeken kívül talán álmainkban látjuk megelevenedni a bátorság eme élő oszlopát.

De a huszadik század első felének sajtójában, a www.huszadikszazad.hu révén rábukkantam ennek a "magasles" pozíciónak a dokumentumára: az Egyesült Államokban a harmincas években épült felhőkarcolók munkatelepein készültek ilyen és ehhez hasonló képek. Az itt mellékelt archív felvételhez az alábbi korabeli magyarázat társult:

Az acélveréb….
1934 január

A munka legvakmerőbb akrobatái a newyorki felhőkarcolók acélvázait építő munkások, az úgynevezett „acél verebek”, akik szédületes magasságban a kötéltáncosokat megszégyenítő nyugalommal dolgoznak.
Nagy a fizetésük, de sokan életükkel fizetnek vakmerőségükért.
Ez az „acélveréb” jókedvűen ül egy gerenda tetején, miközben lent a mélyben ezer és ezer „hangya” siet az uccákon.

Hogyan készülhetett a kép? Némileg rejtély, ha csak nem mindjárt bonyolult trükkre gyanakodunk, hiszen a perspektíva törvényeit rendre felrúgja az elénk tárt látvány. Ám ismerjük el: a kép hatásos, a helyzet szédítő, és mi higgyük el, hogy az információ reális. Ma már nincs semmilyen vesztenivalónk, ha kiderülne, hogy mégsem az...

2009. november 15., vasárnap

A boldog fotós

Ma délben megtörtént az esemény, amiről két napja említést tettem: Székelyud-
varhelyen népes közönség előtt, a Heveder zenekar és Ádám Rebeka közreműködésével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész felvezetőjével megnyílt a csíkszeredai Ádám Gyula első székelyudvarhelyi egyéni fotókiállítása a művelődési ház kiállítótermében.

November 13-i bejegyzésemből link vezet a tárlat anyagából kóstolót kínáló galériához, amely a mai esemény nyomán kiegészült Molnár Attila fotóriportjával (katt ide!) s mivel többen érdeklődtek nálam a fotóművész iránt, a tárlatkrónika helyett ideiktatom azt az interjút, amit Gyula 2008-ban a rangos Fotóművészet c. folyóiratnak adott s amely szemléletes összefoglalója annak az útnak, amelyet a fotóművész máig bejárt.

Molnár Attila itt látható fotójáról a művész öröme sugárzik, miközben az utolsó simításokat végzi képein: felragasztja a címcédulákat.

*
1. Kérlek, mesélj a gyermekkorodról! Hol és mikor születtél, a szüleid mivel foglalkoztak? Milyen iskolákat végeztél? Mi érdekelt gyermekkorodban, mivel mikkel foglalkoztál a legszívesebben?
- Csíkkarcfalván születtem, 1961. november 28-án, hagyományos székely családban, szüleim ipari munkások voltak. Ugyanazt az iskolát végeztem, mint a többi karcfalvi gyerek, csak egy idő után bejártam képzőművészeti órákra is a csíkszeredai művészeti iskolába, majd sikeres felvételi után elvégeztem Marosvásárhelyen az ottani szakközépiskola grafika szakát. Az az igazság, hogy gyerekkoromban már nagyon szerettem rajzolgatni. Télen mifelénk mindenki hokizott, én csak ültem a szobában, pedig állítólag jó sportoló voltam, de ritkán mentem játszani, inkább másolgattam az erdész nagybátyám rajzait, aki annak idején Görgényben végezte az erdészeti technikumot. Jött haza a szünidőben, a füzeteivel, s hát azok tele voltak rajzzal: pisztránggal, szarvassal, medvével. Mind ilyen vadakat rajzolt, de ő is másolta. Szerintem mesteri munkát végzett, a másolásai a fotóval vetekedtek. Akkoriban inkább csak a tinta volt kéznél, azzal lehetett rajzolni. A szüleim nem törődtek különösebben azzal, hogy én mit is csinálok, nagybátyám viszont egy jó támpont volt. Ő ha azt mondta valamire, hogy nem jó, akkor az nekem szent volt. Végüls is, az egész gyerekkor amolyan képiségben telt el. Nekem nem az volt élmény, hogy megmutattak egy medvét, s hogy az oda kellene jöjjön hozzám, vagy én megyek hozzája, inkább azon gondolkoztam, hogyan lehetne majd azt az állatot lefesteni.

2. Volt-e valaki a családban vagy a környezetedben, aki fényképezett? Te mi miatt kezdtél iránta érdeklődni? A technika, a sötérkamra hangulata fogott meg vagy inkább egy kép, amit láttál valahol, esetleg valami más miatt? Tanított-e valaki, vagy magadtól, szakkönyvekből sajátítottad el a technikát? Milyen fotós lapok voltak akkoriban, ezek léteznek-e még?
- Akkoriban se a családban, se környezetemben fotós nem volt. Viszont Marosvásárhelyen történt, hogy a grafika oktatás során, mint lehetséges grafikai kifejezési eszközt, a fotót becsempészték az életembe. Hivatalosan is tanították. Ugyanúgy kellett tanulni, tudni belőle, mint bármi másból. Adtak egy témát, s ha arra fotót vittünk, épp úgy becsülték, mintha rajz lett volna. Korábban is próbálkoztam, de különösebben nem érdekelt. Az iskolában viszont muszáj volt. És rájöttem, megfelelő kifejezőeszköz a számomra. Lényegében a valóságot magát akartam megragadni általa. Számomra ez egy jó műfajnak bizonyult erre. Grafikatanáraink, Nagy Pál és Molnár Dénes pedig becsülték a fotót, ezért mi is megtanultuk becsülni. Az iskolában jól felszerelt laborunk volt, kellő anyag is akadt bőven. Igaz, előhívótankra már nem futotta a pénz, azt kézi filmfürdővel pótoltuk, de a film, a papír, a vegyszer olcsón jött, beszerezhető volt. A labor meg az iskolában, szinte ott laktunk, annyit dolgoztunk benne. Nagyon jó minőségű képeket tudtunk ott csinálni, digitális technikával sem lehet azt utolérni... Akkoriban Romániában egyetlen, belső terjesztésű szakfolyóirat létezett a fotósoknak Bukarestben, viszont különböző kerülő utakon eljutott hozzánk a Fotóművészet, illetve a Fotó c. hetilap, ezeket forgathattuk, olvastuk rongyossá, nagy haszonnal. Úgy tudom, közülük ma már csak a Fotóművészet élte túl a huszadik századot, miközben a romániai fotószaklapok egyre-másra jelennek meg. Igaz, Magyarországon is több szakkiadvány felbukkant, de igazából az online fotós fórumok a leglátogatottabbak világszerte.

3. Már a kezdeti időszakban is a későbbiekhez hasonló témákat fotóztál? Vagy csak később kezdted érezni, hogy képileg is érdekes a környezeted?
- Igazából akkor kezdtem el komolyabban fotózni, amikor nem jutottam be az egyetemre. Rájöttem, hogy fényképezni remek dolog, és fel tudom használni a terveimhez. A mindennapi kenyeret ugyan a bányában kerestem meg, Balánbányán, a fotózás viszont szórakozás volt, kedvtelésből űztem. Sokan dolgoztak Balánbányán moldvaiak, sok csángó is, s felfigyeltem ízes beszédjükre, archaikus vonásaikra. Többel össze is barátkoztunk, előttünk bátrabban használhatták a maguk sajátos nyelvét, haza is meghívtak magukhoz, s mi egyre nagyobb kíváncsisággal mentünk. S nem csak a szájunkat tátni, hanem menteni a csángó kultúrát. Pontosan Bartók Béla kapcsán lettem fotós, aki szülőfalumban ütötte fel annak idején székelyföldi gyűjtőútjának fő hadiszállását. Hallottunk felvételről egy Domokos Pál Péter-beszédet arról, hogy aki csak teheti, menjen át a hegyeken, még az utolsó órában, és gyűjtse be, ami ma még létezik, mert holnap már nem lesz mit. Tetszett ez a mentésre való felszólítás... Az akkori nem rossz bányászfizetésből fényképezőgépet, később filmezőgépet vásároltunk... A moldvaiak élete előbb szigorúan néprajzilag érdekelt, s tulajdonképpen ma is ugyanazt fotózom, mint annak idején, csak más szemmel és egy gazdag tapasztalattal a hátam mögött. Korábban szárazabban fotóztam, nagyon vigyázva arra, hogy oda ne illő elemek ne rontsák a képet. Ma már tudom, hogy minden, ami a keresőben látszik, az emberi élet valóságához tartozik. Persze, túlzás azt mondani, hogy ugyanazt fotózom, mert közben maga az élet is nagyot változott. Mindennek más az arculata. Olyan elemek kerültek be, amiket eddig tudatosan kikerültem. Amikor fotózni kezdtem, még villany se volt, most az egész csángóföld teli van villanydróttal s oszloppal, jóformán mindenük be van betonozva. Még a viseletük s a viselkedésük is felhígult, ma a szokványos, divatos városi viselettel kombinálják a hagyományost. A ház berendezései is kicserélődtek, csak egy-egy szigetecskében, faluszéli házban leljük fel, véletlenszerűen, a megállt időt. Izgalmas élmény volt számomra a valóságelemek ilyen keveredése, amikor egy csángó lakodalmat fényképeztem 2006 végén, ahol az élet teljes gazdagságában feltárulkozott előttem, de a hagyományokat is meg lehetett még örökíteni.

4. Milyen egyetemre jelentkeztél, és miért a bányában kezdtél dolgozni? Mi volt ott a munkád? Meddig maradtál ott, mikor és hogyan kerültél a Hargita Megyei Kulturális Központba? Volt-e más fotós munkád is?
- A művészeti középiskolában minket nem egyetemi vizsgákra jelentkező versenyzőknek neveltek, hanem kicsi művészeknek. Az utolsó iskolai évben szinte nem is csináltunk egyebet, mint az érettségi diplomamunkáinkat. Mesterségből tiszta jelesem lett, de ez nem volt elég a felvételihez. A kolozsvári képzőművészetinek háromszor vagy négyszer nekifutottam, de nem kerültem be. Pedig az ismerősök megmondták, pontosan mikor kerülne rám a sor. Mert sok próbálkozás után végül csak sorra kerültél. Ki kellett várni a sort. Különben előre ki voltak szemelve a bejutók... A protezsáltak... Az egyetemiek úgy is tudták, aki mindenáron művészetit akar végezni, az hatszor-hétszer is képes visszajönni... De én nem próbálkoztam többé, nem akartam félbehagyni a fotózást, a moldvai kiruccanásokat. Szerettem azt a munkát. Szüleim mondták is: jó, akkor ezt felejtsd el az egyetemet, mehetsz a bányába! Volt ott egy ismerősünk, s mert jól tudtam rajzolni, bekerülhettem a topográfusokhoz. 1990-ig dolgoztam Balánbányán, s az első tárlatom után másnaptól alkalmaztak a művelődési felügyelőségen, amit többször is átszerveztek, most kulturális központ lett, de én következetesen maradtam fotóreferensnek. A Csíki Játékszín - a helyi színház - megalakulása, 1999 után színházi fotózással is foglalkoztam. Nagyon szép időszaknak könyvelem el. Nem voltam a színház alkalmazottja, a feladatot munkaidőben vagy azon kívül kellett ellátnom. A színház és a munkahelyem közös megegyezésével végeztem az egészet, de idővel egyre jobban szorítottak a hivatali feladataim. Amit ezidő alatt átéltem, egy kicsit hasonlított a moldvai fotózáshoz. A megrendezettség okán. De azért amikor eljöttem a színháztól, valahogy megkönnyebbültem. Mert hirtelen sok lett... Gyorsan kellett dolgoznom, hogy közben a munkahelyemen is helyt állhassak, ugyanakkor igényesnek is kellett lennem. Néha egyszerűen ellógtam a munkából a színház miatt. Elvben mindenki tudott a dologról, nem a saját szakállamra ment a játék, a két munkaidő sokszor egybe esett, egyszer-kétszer még el is tudtam kérezni, de végül már kínos volt. Ami szép és jó volt, az megmaradt. Már-már szeretettel tudok rá gondolni. A színházi fotózásban felmérhettem, mennyire vagyok fegyelmezett. Próbára tehettem magamat. Egy kicsit a fényképész mesterségben is tovább kellett lépni, letesztelt, hogy mire vagyok képes? Akkori fotóimból semmit el nem dobtam, ugyanúgy őrzöm valamennyi felvételemet. Hiába mondta az irodalmi titkár, neki elég néhány kép, én viszont: hogy nekem nem elég. Így minden évadot sikerült egy-egy fotótárlattal megnyitni. Ebből valami új, egy egészen jó hagyomány született. A négy alkalommal megismétlődő, de mindig más kiállítás egy kicsit ünnep is volt. Sajátos megközelítése a színházi életnek.

5. Hogyan jött létre a Tölgyfa-kiállítás? Hogyan ismerkedtél meg Barabás Zsolttal? Hosszabb ideig együtt dolgoztatok, vagy csak az az egy kiállításotok volt közös?
- Előbb ismerkedtem meg Zsolttal, s csak utána jött minden egyéb... Barabás Zsolttal együtt jártam iskolába Marosvásárhelyen, jól ismertük egymást, közösen vágtunk bele a csángóföldi fotózás kalandjába, együtt jártunk hétvégeken a hegyeken túlra, cipeltük a felszerelésünket, kölcsönösen segítettük egymást. Olyan dolgokat gyűjtöttünk, amit akkor senki. Fontos, hogy a mi anyagunk hiteles... Fel se tettük magunkban a kérdést, mit csinálunk majd az anyaggal, mire kell az nekünk? A cél mindkettőnknél egy volt: hogy szép fotókat készíthessünk. Egyfajta utazást tettünk az időben, ahogy az az archív fotókról átjön. Nem azért fényképeztünk, mert le kell adnunk ennek vagy annak a lapnak. Magunknak csináltuk, a lehető legjobban. Az első tárlatunk úgy jött össze, hogy mindjárt a rendszerváltás után, 1990-ben Márton Árpád csíkszeredai festőnek mutattam néhány képünket, aki megnézte, s rögtön azt mondta, vége annak az időnek, hogy lessük, ki amatőr, ki profi, ki kell állítani, és kész. Utána minden kiderül... Minket akkor Zsolttal nem ismert senki. És bejutottunk az akkori legjobb csíkszeredai galériába. Megjelent ott a tévé, rádiók, újságok, népes közönség, minden, s az volt az általános vélemény a képeinkről, hogy ezek nem egyszerűen csángó fotók, hanem ezek valóban fotók. Zsolttal elválaszthatatlanok voltunk, mint a sziámi ikrek, s a Tölgyfa-kiállítás is úgy jött létre, hogy egy budapesti barátunk ösztönzésére elmentünk a Tölgyfa-galériához, amiről úgy tudom, hogy akkori formájában már megszűnt, vittünk a hónunk alatt a csángó fotóinkból, de ott azzal fogadtak, hogy náluk a színvonal számít, az csöppet sem érdekes, hogy a határon túlról jöttünk vagy hogy csángókat fotózunk. A barátunk azt kérte akkor, hogy legalább a fotókra vessenek egy pillantást. Megnézték, s a döntés az volt: rendben van, érdekli őket a kollekció, előjegyeznek, s úgy két év múlva sorra is kerülhetünk. Így aztán szépen kivártuk a sorunkat a Tölgyfánál, s ott is szép sikert arattak a képek. Zsolttal legalább 10 kiállítást rendeztünk ezekből a fotókból, s olykor vitatkoztunk azon, miért is csináljuk ketten? Neki is olyan anyaga van, mint nekem... Végül rájöttünk arra, hogy a kettő nem egyformaságot, inkább egységet jelent. Útjaink később szétváltak, egy darabig még csinálgattuk közösen, meg külön-külön is, lassan elmaradt a közös életünk, elváltak a sínek... Főként, amikor Sepsiszentgyörgyön telepedett meg... De a kapcsolatot tartottuk, s tavaly, az erdélyi táncházmozgalom harmincadik évfordulóján újra közösen állítottunk ki csángóföldi fotóinkból a Csíki Székely Múzeumban.

6. Mesélnél-e nekünk a rendszerváltás előtti romániai fotóéletről? Volt-e közép- vagy felsőfokú fotóoktatás, akár Kolozsváron, akár Bukarestben? Voltak-e független alkotók, titokban dokumentálók? Volt-e kapcsolatod fotókörrel vagy más fotósokkal? Ma tagja vagy-e valamelyik fotós csoportnak?
- A rendszerváltás előtt a fotózás vagy kisipari tevékenység volt, vagy a műkedvelő szabadidős tevékenységeknek kijáró tömegkulturális törődés vette szárnyai alá. Iskolai és egyetemi fotóoktatásról nem lehetett hallani, grafika tanáraink is inkább csak belopták a fotót a tananyagba, mert hivatalosan nem írták elő. Létezett ugyan a művészfotósokat összefogó szakmai egyesület, de inkább öntevékeny sóhivatali alapon. A fotó ideológiai felügyeletét a szakszervezeti művelődési mozgalom alá rendelték, ebben a keretben működtek az úgynevezett fotóklubok, amelyekben csekély tandíj fejében el lehetett sajátítani a fotótechnikát és a fotóesztétika néhány elemét, majd a klub tagjai a tehetségesebbeket igyekeztek közösségükbe terelni, inasként pátyolgatni, utánpótlásnak befogadni. Ott, ahol pezsgő klubélet folyt, az eredmények se maradtak el, néhány népes fotóklub annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy országos biennálékra, később nemzetközi szalonok megrendezésére is vállalkoztak - Bukarest, Marosvásárhely, Nagyszeben, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Csíkszereda, Krajova, Nagyvárad voltak a romániai fotósélet főbb gócpontjai. Ez utóbbi Tavirózsa nevezetű fotóklubja évente premierfotó pályázatot és tárlatot is éltetett. Ugyancsak a klubokon keresztül lehetett törvényes keretek között külföldi rendezvényekre benevezni, nemzetközi tárlatokra munkákat küldeni, az ilyen küldemények rendszerint célba jutottak. De ha valaki a saját szakállára próbált meg fotózni és munkákat küldözgetni, előbb-utóbb gyanús lett, küldeményei elkallódtak. Azok az idők nem kedveztek a magányos alkotóknak. Ahhoz, hogy a hatóságok előtt fedve legyünk, annak idején mi is beléptünk a Balánbányán működő szakszervezeti művelődési ház jól felszerelt fotóklubjába, s ha véletlenül valahol igazoltattak, akkor felmutattuk a klubkártyát és legtöbbször megúsztuk. Aki nem tartozott sehová, az tartozott a "független alkotó", a "titokban dokumentáló" kategóriába. Akkoriban olyan szigorú művészeti kánonok voltak, hogy kiállításra amúgy sem fogadtak be akármilyen témát, s ha valaki a szociófotóhoz vonzódott, vagy akár mi is, akiket a néprajz izgatott, "független", kereten kívüli munkát végeztünk. Klubéletet mi nem éltünk, ismertünk fotósokat, de nem közösködtünk senkivel. Mostani beosztásom a Hargita Megyei Kulturális Központnál olyan, hogy kiemelten a fotográfiával foglalkozom, legnagyobb vállalkozásunk a 2002-ben elkezdett s azóta 12. portyáján is túljutott Nemzetközi Fotóművészeti Tábor, amely meghívásos alapon a székelyföldi régió jellegzetes településeinek mai népéletét és valóságmetszetét térképezi föl a sokféle művészi látásmódot érvényre juttatva. Székelyvarság, Borszék és környéke, Csíkszereda és környéke, Gyimes völgye, Etéd, Csíkkarcfalva, Gyergyóalfalu, Vízakna, Menaság, Gyergyószentmiklós, Kászonaltíz, Gyergyóremete voltak eddig a tábor szálláscsinálói, s a fiatal, tehetséges fotóművészek bevonása mellett olyan fotós személyiségek is szívesen jöttek vissza velünk együtt dolgozni, mint Móser Zoltán és Kunkovács László Magyarországról. Nagyon fontosnak tartom, hogy rendszerint magunk mellé vettünk tehetséges, érdeklődő fotó-videó szakos hallgatókat is, a tábori munka egyfajta kerete lett az elmélyült, célirányos szakmai műhelytevékenységnek. Ez a féltucatnyi állandó tagságú alkotó csoport jelenti a tábor mindenkori húzóerejét. A táborok nyomán minden esetben értékes tárlatok, nem egy esetben reprezentatív fotóalbumok is születtek. Már szervezzük a tizenharmadik fotótábort is, melynek színhelye a csángóföldi Pusztina lesz.

7. Neked volt-e bármilyen kellemetlenséged a rendőrséggel, a hatóságokkal a fényképezés miatt?
- Persze, hogy volt, nem is egyszer. Bár egészen másként, mint ahogy azt manapság el szokták képzelni... A bányánál volt egy zilahi magyar mérnök, aki jól értette, hogy mit csinálok és támogatott. Igaz, őszintén fel kellett tárnom előtte, miért kell nekem a szabad idő, miért megyek a hegyen át fényképezni, gyűjteni. Bevallotta: ha nem mondtam volna el mindent nyíltan, lehet, el se enged, talán fel is jelent … Így nem egyszer egy-egy hétre is eltűnhettem a munkából, a tudtával. Ez volt az az időszak, amikor igen kevesen mertek a csángók közé utazni. Zsoltot is, engem is ugyancsak óvtak, bár nem igen beszéltünk a dolgainkról, s mondták nekünk, nagyon veszélyes, amit Moldvában végzünk. Mi csodálkoztunk: mi ebben a veszélyes? Hiszen nem csinálunk semmi rosszat! Mentjük, ami még menthető... Egész idő alatt igazából csak egyszer buktunk le, 1989 őszén, pár hónappal a decemberi események előtt, de azt se úgy kell elképzelni, hogy bezártak, ütöttek, vertek, megkérdezték, hogy mit keresünk ott ezzel a profi felszereléssel, s mi mondtuk, amit mondtunk, de csak gyanúsak maradtunk, elkoboztak néhány filmet, de én eközben arra gondoltam, hogy ennyi veszteséget komolyan ellensúlyozza az a sok-sok film, amit érintetlenül sikerült áthoznunk. Lehet, ha hamarabb összeakad a bajuszunk, könnyebben elmegy a kedvünk az egész csángó kalandtól, így viszont már késő volt. Az ügyet könnyen megúsztuk, jegyzőkönyvet vettek fel az elkobzott dolgokról, de aztán nem lett következménye, a szerveknek talán már túl sokfelé kellett figyelniük... Rögtön a rendszerváltás után, mikor láttuk, hogy fordul a kocka és mindenütt megrohanták a rendőrséget, a szekut, a hatósági irodákat, elmentünk Bákóba, visszaszerezni a tekercseinket. Udvariasan fogadtak, megjátszották ügyesen, hogy semmit se tudnak a dologról, hiába mutattuk az aktákat, mintha nem ott állították volna ki azokat, a végén mi kellett megszégyeljük magunkat, hogy zaklatni merjük őket... Jól felépített mentsvárban ültek már akkor, s dolgunk végezetlen utaztunk haza, de legalább vége volt a zaklatásoknak, a tiltásoknak.

8. Általában nyitottak voltak az emberek, akiket fényképeztél, vagy csak akkor vetted elő a gépet, miután elfogadtak?
- Első csángóföldi utazásunk Lészpedre esett. Reggel korán érkeztünk az állomásra, még nem volt megvirradva, jöttek-mentek a hajnali munkásvonatok, s ugyanazzal a hangulattal találkoztunk, mint Csíkban, ez olyan jól esett nekünk! Figyeltük az emberek körvonalait a sötétben, még a kiejtésük is a jó csíki falusi hajnalt idézte. Legelőször, hogy beléptünk egy csángó ismerősünk házába, az pont úgy nézett ki, mint egy múzeumi kiállító terem, csak a cédulák, a feliratok hiányoztak... Mi pontosan ezt vártuk! Szinte hihetetlen! Aztán kiderült, hogy ez még nem is olyan, mert vannak olyanabb házak is... Sokáig a csángók azt képzelték, s még ma is képzelik, hogy aki magyar, az csak külföldi lehet. Fogalmuk sincs, milyen Moldván kívül az élet, s kik élnek a hegyen túl... E tévhit miatt sokszor elkérték a személyi igazolványunkat... És nem a hatóságok, hanem az egyszerű emberek. Ezért fontos volt, hogy a nyelvükön beszéljünk. Lássák, hogy nem azért megyünk, mert valamit akarunk tőlük. Egyszerűen kíváncsi voltam, én azért mentem közéjük. Persze, gyanakodhattak is, joggal: te mit kutatsz itt minket, miért fényképezel? Miért kérdezősködsz? Mi közöd hozzánk? Mit akarsz itt egyáltalán? Meg kellett hát mondanunk őszintén, egyszerűen, hogy mit csinálunk. És az mire jó. A közös ismerősök, barátok, rokoni kapcsolatok nagy segítséget, útlevelet jelentettek az ott élők felé. Csíksomlyó említése határozottan varázsige volt. Akkoriban divatozott, hogy a vénlegények Csíkból s Gyergyóból hozzanak feleséget maguknak. Kaptak egy lakcímet s hoztak egy jó asszonyt a házhoz. Így aztán a szemükben, aki onnan jött, rossz ember nem lehet. A gépet csak akkor vettük elő, ha már közvetlen viszonyban álltunk az alanyunkkal. Kézről kézre adtak bennünket, sose rontottunk ajtóstól a házba. S ez ma is így van. Az emberrel meg kell találni a közös hangot, meg kell adni a tiszteletet, hogy egy pillanatra se higgye, hogy visszaélhetsz a bizalmával. A hatóságok előtt is ilyesmiket hangoztattunk: született egy kicsi buba, s megkértek, csinájunk róla fotográfiát. Meg van egy bányász ismerősünk Balánbányán, aki itt lakik, s a családjáról készítünk fotókat. Nem is volt baj, csak azt kérdesték, jó-jó, de miért kell ehhez annyi felszerelés?

9. Változott-e a nyitottságuk a rendszerváltás óta eltelt időben? Magyarországon, főleg a nagyobb városokban ma sokkalnehezebb az utcán fotózni.
- Általában véve az emberek gyanakvóbbak lettek, ez az általános közhangulat. Az emberek se tudják, miért, a fotós sem tudja, csak érzi a helyzetet, hogy a mai ember kevésbé bízik meg bárkiben. Az elesettek, a romák már előre kérik a pénzt, ha valaki fotózni akarja őket, mások húzodoznak. Most már mindenkinek szabad fotózni, ezért az emberek személyi jogaikkal élve próbálnak gátat vetni a visszaéléseknek. Annyira be van ma már kamerázva a mi világunk is és meglehetősen okkult megfontolásokból, hogy a többség jónak látja óvakodni. A rendszerváltás előtt nehezebben lehetett visszaélni a fotóval, ezért a hozzá fűződő érzelmek se voltak ennyire negatívak.

10. Minden helyzetben fényképezel, vagy van olyan, amikor elteszed a kamerát, mert túl intim a helyzet? Sokat vagy keveset exponálsz egy-egy témára, vagy ez teljesen változó?
- Mindig az alkalomhoz igazodok. Amikor érdekel a téma és szabad a vásár, akkor nagyon sokat fényképezek, egyszerűen nem tudok betelni vele. Számolatlanul csinálom a képeket, nem gondolok célszerűségre, takarékosságra. Máskor, amikor olyan a pillanatnyi hangulat, hogy úgy érzem zavarnék, akkor nem tudok fotós lenni, visszafogom magam. Azt hiszem, egy hétnél tovább nem lennék jó fotóriporter. Képtelen vagyok átgázolni a helyzeteken. De ha valamilyen témában szabad jelzést kapok, akkor nehezen tudom visszafogni magamat. Utólag pedig mindig bebizonyosodik, hogy a téma alapos körüljárása nem csupán egy vagy két jó képet jelent, hanem egy egész bázist, ami az idő teltével felértékelődik, dokumentum értékű.

11. 2006 végén megjelent Arcpoétika című fotóalbumod, a HMKK-könyvek sorozatban. Beszélnél-e a létrejöttéről?
- Jóideje terveztem, hogy legjobb fotóimmal majd előállok album formájában is, s biztattak is minden oldalról. Az akarat tehát megvolt benne, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ferenczes István, a Székelyföld című folyóirat főszerkesztője, aki 1990-ben fotóreferenst csinált belőlem, rendszeresen nógatott, aztán Cseke Gábor író úgy tűnik, fantáziát látott abban, hogy ne csak akarjam a könyvet, hanem meg is csináljam. Közös erővel, nem egészen egy év alatt sikerült. Én elmondtam az életemet, a gondjaimat-gondolataimat, emlékeimet, ahogy eszembe jutottak, ő leírta és összeboronálta, bevezetőül, bemutatkozóul. Képeimet meg csak ki kellett válogatnom. Az se volt könnyű, mert nem tudtam, hol húzzam meg a vonalat. Szerettem volna minden jó, minden kedves képemet benne látni. Be kellett látnom, hogy ha fájdalmat is okozott, hogy a megmutatkozás mellett meg kell tanulni okosan lemondani. A kevesebb néha több. Barátok, kollégák segítették a könyv tervezését és kivitelezését. Igazság szerint annyi az anyagom, hogy nyugodtan újabb és újabb könyvekkel is előállhatnék. Egyelőre a fotótáborok könyveit szerkesztve szelidülök mind jobban a szerkesztés fegyelméhez és türelméhez.