2009. június 17., szerda

Pihenő

Beszélő kép a Feleki Istváné - olyan, ami nem csak elmondja nekünk a történetet, hanem hangja, szaga, hőmérséklete is van. Olyan, amit meglátva mindjárt érezni is lehet azt, ami kisugárzik belőle.

Csak régi képeket őrzök tőle. Olyan harminc-negyven éve készülteket. Amilyeneket akkor nekem küldött az Ifjúmunkáshoz, majd az Előréhez. Szándékosan nem vagdostam körbe a rudimentáris keretet, mert úgy vélem, szántszándékkal készült ilyenné. (Akkoriban nem a képszerkesztő program keretezett, hanem a tuskihúzó és a filctoll.)

A keret kell, mert jól le- és bezárja a történetet a jelenre nyíló múlt időbe, amikor éppen hétágra süt a nap a hegyoldalon, az emberfia éppen pihen, talán végleg megérkezett úticéljához, de meglehet, hogy innen is továbbáll, miután megpihentette gyaloglástól elgyötört lábát, megszárogatta bevizült zokniját, bakancsát, és érezni a napsütést, a távolban beszélgetők csöndes, tompa vitájából is kiszűrődik némi hangosság, hegyi érdesség, minden gőzölög, kitárulkozik, ellazul, aminek kell, s mindenek előtt a lecsupaszított láb pihen, az, ami mindannyiunkat tovahordoz. A kincs, amire akkor kezdünk igazán figyelni, ha fájni kezd, vagy már csak a helye - a hiánya sajog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése