2009. május 31., vasárnap

A vidám cigány

Baracs Dénes ny. hírszerkesztő - az MTI egykori kínai, franciaországi és romániai tudósítója - jó barátom, akitől sokat tanultam, mindenek előtt professzionalizmust. Annak ellenére, hogy a fotóban ő amatőrnek számított, hiszen a képet csupán koncípiálta, a gépet elkattintotta, de a labormunkát, a válogatást, a vágást stb. már más végezte - hozzáértő profik a hírügynökség jól felszerelt, sokat kipróbált laborjában -, szorgalmasan gyűjtötte a filmjeit és minden érdekes látványt megörökített, amerre csak járt.

Az ezredforduló táján, Bukarestben mutatta be gazdag tárlatát, amelyről úgy sikerült néhány felvételt megörökíteni, hogy Székely Sándor, az RMSZ fotóriportere a bukaresti Magyar Kulturális Központban kiállított képekről rudimentáris fényképmásolatokat készített, úgy, ahogy azok a falakon lógtak.

Azon a tárlaton szerepelt ez a vidám cigány is, akit valahol Erdélyben, a Székelyföldön kapott el s bírt "vallatóra" gépe által. Akárcsak e portré, a Baracs Dénes telitalálatait a szerencse és a helyzet hozzák. Az ő érdeme az, hogy nem hagyja ki a helyzeteket, illetve, amit kihagy, abból nem készít mindenáron képet. Így lesznek amatőr képei, mások által kidolgozott és felfedezett felvételei valódi fotós tanúk, híradások a szavakkal körülírt és körülbástyázott világról.

2009. május 30., szombat

Érkezés a deltába

Fapados, hánykódó, lassan sikló hajó fut be a deltai kikötőbe - hozza Tulceáról, az utolsó szárazföldi városból, a vasútállomás mellől mindazokay, akiket fog a delta vízi világa. Odavaló bennszülötteket és vállalkozó kedvű kalandorokat.

Cecilia Denis Bărănescu, ez a csinos bukaresti fiatal nő a városlakó kíváncsiságával vetette bele magát fényképezőgéppel feltérképezni a delta világát. Mindazt a megörökítésre váró pillanatot, amely egyedivé, meghatározóvá teszi ezt az isten háta mögötti, magára hagyott vidéket.

A delta emberei elesett, reménytelen emberek. Az élteti őket, hogy rosszabb már nem lehet. Az otthonosság és a kikerülhetetlen sors elszántságával lépnek a hajóhídról a kopár, sáros, sokat kárhoztatott partra, amely nem jelent ugyan biztos pontot az itt élők számára, de ez a mentsváruk, az életük. Ez tartja meg cölöpökre épített házaikat.

A fotós felfedezéséből remek képriport (Deltai hétköznapok) született, megtekinthető a Kalandozó c. honlapon. Az itt közölt felvétel csak egy pillanat a végtelenné táguló helyzetképből.

2009. május 29., péntek

Hegygerinc

Macalik Ernő tanár úr a felcsíki Karcfalván lakik, hűségesen és kitartóan - természet-
közelben. Úgy, ahogy valamikor az életnek nekivágott és eldöntötte, hogy abban a közegben éli le karrierjét.

Természetszeretete természetes úton vezette el a fotózáshoz. Az Előrétől jártam kiküldetésben a nyolcvanas években Karcfalván, akkor ismerkedtem meg vele s egy este megmutogatta féltve őrzött felvételeit. Egy féltucartnyi képet vittem akkor magammal, közlés céljából, s ma is megvannak - archívumba szervezésük még várat magára -. Megérdemli, hogy ezt a tiszta rajzú, szikár, ám éppen ezért szép - mert természetes, analóg módon készült tájképét helyezzem el a Fotótanúban. Nem tudom, fotózik-e még (ahogy eddig hallgatott magáról, úgy ezután se fog kiállni a mellét verdesni), azt tudom, hogy nagy természetgyógyásza a környéknek, gyógynövénykeverékeket állít elő és természetszeretetre okítja az ifjúságot és a helybelieket. Amatőrben ritkán látni ennyire profit - és bár ez még nem nem egyenlő az életművel, de vitathatatlan teljesítmény.

2009. május 28., csütörtök

Emlékek

Tegnap Csíkszeredában táncoltatták a medvét: a hargitai megyenapokon ugyanis végighordozták szülőföldjén a nyolcvanat töltött Költőt, akit mindenki meg akart érinteni és akitől mindenki akart egy dedikációt (csukló legyen, amelyik annyit képes írni, s nem verset, hanem autogrammot, ezt a költő számára terméketlen, a rajongónak viszont annál becsesebb műfajt). Nem csoda, ha morgó-morcos medvére emlékeztetett a zsörtölődő, a délutáni gyűrődéstől és a kánikulától kába öregember.

Nekem elég volt ezt a Kányádit előhúznom a külön bejáratú fotóarchívumomból. Oláh István még egy olyan pillanatában kapta el a már emlékező Kányádit, amikor az élet súlya még nem medvésített annyit rajta: a mosoly, a derű, a pajkosság mindig otthon voltak nála, könnyren elő lehetett csalogatni a természetéből. Ezért jó ez a fotó. Én erre a Kányádira szeretek emlékezni. Ez írta azokat a verseket, amiket száz év múlva is szívesen fogunk idézni, olvasni, mondogatni.


2009. május 27., szerda

Ujjlenyomat

Helyszín: a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubja, Csíkszeredában, másfél méterrel a föld alatt, vakító fehér, boltíves környezetben. Akik nem látszanak (baloldalt, a szöveg helyén), az a közönség, akik Ádám Gyula riportképére fértek, az a: moderátor Ferencz Angéla (HMKK) és 5 helybeli női filmrendező (Bálint Ibolya, Kacsó Edit, Daczó Katalin, Nagy Anikó Mária, Csúcs Mária), akik munkája nyomán elmondható, hogy a Székelyföld csíki és udvarhelyi sarkában is létezik (néminemű) filmművészet.

A hölgykaréj hétfői (május 25) beszélgetése jó kis házivetítést előzött meg, ahol valamennyi meghívott egy-egy filmjével tette le a garast, s mutatta be, hogy amit a bevezetőben állított, az a gyakorlatban is állja a helyét. érzékeny, női szemléletű és finomságú, dokumentum értékű darabokat láthattunk. Egyeseket ismertünk korábbi alkalmakról, de szívesen néztük újra valamennyit, ami arra utal, hogy a fotótanúság mellett a film tanúsága is ugyanazon áll vagy bukik: a lényeget kell mondania, azt, amivel az alkotó bennünk hagyja művével az ujjlenyomatát.

2009. május 26., kedd

Özvegyen

Kövesdi László fotós munkássága az ötvenes-nyolcvanas évek analóg szakaszának marosvásárhelyi iskolájához tartozik. Fekete-fehér papír képein egy keleti hangulatú, áttetszően kecses harmóniát kerget akár ha egy szelet kenyérről és egy kötés hagymáról, egy porcelán étkészletről vagy egy mosdótálban kikelt pitypangbóbitáról van szó.

Mindettől eltérően, özvegye súlyos jelenség a szó mindenféle értelmében. Mintha filmből lépett volna elő, egy olasz neorealista alkotásból. Mintha egy fotográfusi műhelybe tévedt volna, talpig özvegyi egyenruhába öltözve, lefátyolozva, ellátva minden kellékkel, ami a gyászhoz szükséges.

Van úgy, hogy bizony, nem csak formálisan gyászol az ember, aki elsősorban saját magát sajnálja: azt a megmásíthatatlan helyzetet, amelybe csöppent, ami nem olyan, mint amit megszokott, ami kifordítja eddigi énjéből, változásra kényszeríti, ami kényelmetlen, és olykor bizony fáj is, mint egy szoros cipőben a megdagadt láb vagy egy feldagadt zápfog...


2009. május 25., hétfő

Ötödik sebesség

Benzinbűz, kibelezett karosszéria, repedezett kormányperec, ütött-kopott, fölmelegedett bádogköpeny - mind nem számítanak!

A képzelt robogás mindent elhomályosít, még a valóságot is.

A valóság pedig ott van a gyermek fejében. Szentes B. Lajos néhai fotóművész nagyon értett a gyermekvilág megörökítéséhez. Talán azért, mert ő maga is egy felelőtlen, nagy gyerekként élte le az életét.

Az általa ábrázolt gyermekek mindig szépek, okosak, rokonszenvesek, illemtudóak. És végtelenül szomorúak. Még akkor is, amikor ragyognak az örömtől (lásd a művész portfólióját).

Mit nem adtam volna, ha egy ilyen tragacs fülkéjébe mászhattam volna annak idején! Inkább csak képzelegtem róla. Pedig láttam elég roncstemetőt azóta életemben. Ma már a tragacs - az tragacs. Semmi több.

Annak idején maga volt az ötödik sebesség.

2009. május 24., vasárnap

Nagytakarítás

Az 1990-es évek felemelő tavaszán, egy bukaresti utcán készült ez a riportfelvétel, már akkor túl voltunk a dicsőséges bányászjáráson és ellenzékverésen, az utca ott és akkor hallatta hangját, amikor jólesett neki. Gyorsan került egy sebtében összeütött transzparens, azt ketten-hárman kifeszítették, s eriggy, indulhat a menet...

S indult is, ahogy itt látszik. A seprűs takarítónő pedig, mintha szemlét tartana vonuló seregei fölött és a távolba tekintene, a véget érni nem akaró sor kígyózó végtelenje felé, a jobbá levés groteszk jelképeként magasodik a mindennapok fölé. Ő a nyugalom, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság. Az ő kezébe van letéve a helyzet kulcsa: nélkülözhetetlen egy nagytakarításnál.

Székely Sándor (RMSZ) sajtófotós egyik emblematikus felvétele a sok közül, melyek azokban az években készültek. Később még bemutatok közülük egyet-egyet emlékeztetőül, tanúságul.

2009. május 23., szombat

Imádság

Közel egy éve Ádám Gyula nagysikerű fotókiállítással szerepelt Brüsszelben, az Európai Parlament csarnokában, ahol bizony, olyan személyek is megcsodálták erdélyi-csángóföldi felvételeit, mint Gorbacsov, a peresztrojka és a közép-keleteurópai változások atyja.

Hazafelé jövet Gyula pár napra megállt Magyarországon, s többek között meglátogatta az igen tehetséges Petrás Mária csángó szobrásznőt, aki Budapest mellett él, gyönyörű szobraival a műtermében és egész kertjében. Munkáit szeretik, számos kiállításra kap meghívást.

Egyike lehettem azoknak, akik megcsodálhatták Ádám Gyula brüsszeli és budapesti úti felvételeit, közötte a Petrás szoborparkot. Gyula akkor azt tervezgette, hogy egy kiállítás keretében ezt az anyagot is bemutatja, értékesíti.

Aztán történt, hogy lerobbant a Gyula hivatali számítógépe, s odaveszett rengeteg digitális felvétele, amelyeket - ugye tudjuk -, immár sose lehet megismételni. Szerencse, hogy azokban a napokban néhány Petrás-szobor fotóját kedveskedés gyanánt elküldözgette jó ismerőseinek is, s így hozzám is jutott egy-kettő.

Most, hogy a csángó szobrásznőnek vasárnap, május 24-én kiállítása nyílik Gyergyócsomafalván, eszembe jutott Petrás Mária csángó madonnája, ölbeli kislányával, amint az ég lakóihoz imádkoznak, átszellemült reménnyel az arcukon.

Örvendek, hogy az elveszett fotóriport helyett legalább egy jó fotót visszaadhattam a nagyközönségnek. Olykor egy fotó is ér annyit, mint több tucat.

2009. május 22., péntek

Performansz

Papírvilágot teremteni, napokon át, újságpapírból, zizegő, ólomfestékes árnyakat, türelemmel, részletező pepecseléssel, fantáziával, és tudni, hogy abból a tábor végére megrendezett kiállítás után nem marad semmi, csak az ötlet visszhangja, emléke, no meg a fotó, a két dimenziós tanúság, a fotótanú - ez a Free Camp.

Amelyet jónéhány éve rendeznek meg Csíkszeredában, a szélrózsa minden irányából érkező képzőművészek részvételével.

Danis János gödöllői fotós jelen volt akkor, amikor a város közepében álló nagy kultúrhodályban, annak is a szellős, hűvös márványtermében, testvéri-kollegiális közösségben, szabadon összezárva az alkotással ki-ki dédelgette a maga elképzelését, mívelte a maga technikáját. A tábor két, Japánból érkezett művészvendége, Hanoyo Katsuki és Minoru Inaoka egy egész asztalra való papírtársadalom megteremtésének fogott: késsel, ollóval, ragasztóval, tollal. Árnyékvilág lett belőle, melynek átrendezésére a művészek határozottan felkérték a tárlatlátogatókat. Volt ott tologatás, költöztetés a terepasztalon, a két művész csak talányosan mosolygott, kuncogott a jól sikerült performansznak.

Benyomások, élmények, múló feljegyzések kerültek általa a kor falára, a tábori ihlet szülte rögtönzések játékos hangulata telepedett a tárlatra, amely mögött mindegyre ott szunnyadt az elkerülhetetlen múlandóság könyörtelensége.


2009. május 21., csütörtök

Család a kádban

A névtelen (amatőr?) fotós által készített felvétel valamikor a XX. század huszas éveiben készült, a díszletek szerint egy vidéki strandon (látszanak a fakabinok a háttérben), s erzsébetvárosi (Cseke) nagyapámat és két testvérét ábrázolja (hátsó sor), a kádban meg nejeik időznek.

A két gyerek apám huga és kisöcccse.

De mindez csak nekem érdekes, hiszen a fürdő és a bádogkád mitőlünk függetlenül is léteztek, legfeljebb mások ültek volna bennük.

De vajon hányan is ültek benne, míg csak szét nem rohadtak! A fürdővel együtt mindez csak egy silány díszlet, amely az életünkhöz környezetet kínál, hogy ne legyen olyan sivár minden, akár hajdan a paradicsomban, amelyből hiányoztak az ilyen luxustákolmányok.

Trianon után vagyunk, valahol Dél-Erdélyben, talán Erzsébetvárosban, talán a közeli Báznán, de lehet, hogy másutt, ez sem érdekes, nyár van, figyeljük meg az akkori fürdőruhákat, a meztelenkedés és a magamutogatás akkori fokát. Az egész képről már csak egyetlen ember él, a fehér trikós kisfiú, ő is hófehér hajú aggastyán lett mára, és boglyas, angyalgöndörségű feje is csak fakuló családi legenda... De ez itt bizonyíték róla...

2009. május 20., szerda

Che

A századik bejegyzésnek veselkedve kissé meghökkenek: már 100? Pedig még annyi a behordani és az elmondani való!

Úgy illik, hogy most Molnár Attila fotójával tulajdonképpen a jeles svájci fotóriporter, René Burri foglalja el ezt a helyet, aki 2006-ban Kolozsváron járt s állított ki Mátyás király szülőházában.

Azt mondják, nagy jövés-menés volt a pince formájú kiállítóteremben, amelynek bejárattal szemközti fő falán az itt látható büszke Che Guevara portré tekintett le, eléggé magas lóról a 21. század emberkéire. A mindent beskatulyázók Burrit csak úgy emlegetik, hogy „Che Guevara fotósa”. Pedig nem ez a kép tette híressé a Magnum fotóügynökség világot bekószáló riporterét. De az is igaz, hogy ez a kép kifejezi őt és a kort. Nagy események nagy embereit és pillanatait begyűjteni - ez volt a Magnum, s ez Burri hitvallása (is).

Ő, Capától eltérően, nem a borzalom pillanatait örökítette meg, hanem az elő- vagy utóhangulatot. Az eldobott kő lendületét, vagy a víz tükrén fodrozódó csobbanást...


2009. május 19., kedd

Szemközt

Diákkorában fedeztem föl magamnak a Ploiesti-en élő, de Bukarestben tanuló mérnök-
növendéket, Florin O. Andreescut.

A nagyváradi Tavirózsa/Nufarul fotóklub Premfotó versenyén tűnt föl karakteres, a dokumentálható, kendőzetlen vidéki valóságot, hagyományokat és életformát bemutató szociófotóival.

Többször találkoztunk, őszintén érdeklődött az erdélyi magyar kulturális hagyományok iránt, nagyra becsülte az erdélyi fotós mozgalmat, az ottani iskolákat, s tisztelete jeléül a ploiesti-i fotósok egyik szalonjára is meghívott, örömmel töltötte fel portfólióját az egykori Előrénél.

Itt látható kettős portréja az archív fotográfiát értékesítő fényképészeti törekvések egyik jellegzetes munkája, s nem az egyedüli. Különösen érdekli a jelen és a múlt, a sminkelt emlékek és a vigasztalan jelen közötti szembesítés. Ez az illúziótlanság akkor, az aranykorszakban, felért egy politikai vallomással. A későbbiekben még idézek tőle más képeket is, rendezés alatt álló portfóliójából.

2009. május 18., hétfő

Elmenetel

Ez szép temetés volt - mondhatja a képekre nézve a megkopó emlékezet. Mert mindenki közel két évtizeddel fiatalabb rajta. Az 1991-ben Imreh S. István sepsiszentgyörgyi fotós által készített riportképek a Romániai Magyar Szót tudósították a kiváló háromszéki grafikus, Baász Imre korai elmeneteléről.

Pályatársak eresztik le a földbe a koporsót (aki benne fekszik, alig múlt ötven esztendős), s a kötelet markolók is bosszantóan ifjak még - ahhoz képest, hogy ma meglett emberekként jönnek velünk szembe az utcán.

Az alsó képen a Vox Humana kórus búcsúztatja a távozót tiszta zengzetekkel, harmóniákkal, ég alatt szárnyaló dallamokkal.

Szép temetés volt... Csak ami utána következett, az groteszk és szomorú. A művész (aki ifjú korában maga is fotózott) özvegye több ízben is, legutóbb épp idén januárban nehezményezte a helyi sajtóban, hogy a város- és megyevezetés méltatlanul mellőzte Baász emlékét, és ezért kilátásba helyezte férje földi maradványainak elköltöztetését Marosvásárhelyre. Ez is egy formája a polgári tiltakozásnak. Balla D. Károly ungvári költő performansznak értelmezi e gesztust. Tiltakozásnak, figyelemfelkeltésnek.

Pedig milyen szép temetés volt...

2009. május 17., vasárnap

Új negyedben

Tegnapi képünk időben egyet ugró párja a melléklet felvétel. Balla Árpádot nem hagyta nyugodni a téma: most azt mutatja be, hogy az új életet formába kényszerítő szörnyeteg miként teszi földönfutóvá, sorsüldözötté az embert.

Az új negyed még éppen csak áll, az élet sem költözött igazán belé, az építők ígérete még inkább csak hazugság, mint remény, de máris embertelen és életidegen. Akár egy falanszter vagy egy kiüresedett álom.

Balla Árpád fotótanúsága e második felvétellel telik ki, s lesz párosan igaz vallomás - vers végén a rím...

2009. május 16., szombat

Építkezésen

A székelyudvarhelyi (?) Balla Árpádtól alig néhány karakteres, fekete-fehér fotót őrzök a bukaresti Előre Sötétkamra rovatától örökölt archívumomban. Azóta se láttam munkáit, nem hallatott magáról, az interneten nem leltem a nyomára, ami azt jelenti, hogy egy idő után megunhatta amatőrségét, annak minden mostoha körülményével együtt, és nem pályázott többé fotós babérokra.

Persze, ez mind csak spekuláció, feltételezés, mert aki ilyen ijesztően tökéletesen tudja képbe helyezni a témát, mint ezen a képén a fejetlen és nyakló nélküli városbővítés embertelenségét, az többször is meg kellene hogy gondolja: le szabad-e egyáltalán tennie a fényképezőgépet?

A rendszerváltás előtti mostoha művészsorsot nem mindenki állta gyűrődés nélkül, kitartással. Volt, akit a visszhangtalanság, a közösségi alkotó szellem, a kritika hiánya, a légüres tér "ölt meg". Mást az anyagiak nehéz előteremtése beszélt le a folytatásról. De ami kevés jót csináltak, azt nem törölheti el semmilyen feledés, semilyen meghasonlás.

A jól elkészített fotó mindenkor önmagáért beszél.

2009. május 15., péntek

Lebukottak

Az "igazság" pillanata a román-magyar határon. Az ezredfordulón vagyunk. Magyarország már EU-kedvelt, Románia még kívül a körön. A határon átszüremkedni vágyók - a mai "vándornépek" - rendre fennakadnak a szűrőkön. Csapatostul buknak le, tehergépkocsik rakterébe, ponyva alá préselve, vagy személyvonatok karosszériájába, esetleg éppen éjszaka kísérelték meg a zöldhatáron való átjutást...

A fotót biztosan egy ilyen tömeges lefülelés után készítette Boros Ernő nagykárolyi újságíró, aki az RMSZ tudósítója is volt, s beszámolóit legtöbbször fotókkal dokumentálta, tette színessé és hitelessé. A lebukottakról egy filmdíszletnek is javára váló, lepusztult környezetben készült felvétele maga a tömény kilátástalanság, az idegenek sorsán való döbbenet, de a köztük és köztünk lévő távolság is egyben. Úgy néznek velünk szemben, mintha el akarnának süllyedni a föld alá. De csak azért, mert lebuktak... S ha csak egy mód van rá, még egyszer próbálkoznak... És még egyszer... Ha már ezer kilométereket tudnak maguk mögött...

2009. május 14., csütörtök

Stalinskaya

Baróton készült ez a monumentálisan groteszk kép - abban a székelyföldi bányavárosban, ahol a nemzetközi hagyományokhoz híven az egy főre eső alkoholfogyasztás országosan a legmagasabb rátákat ostromolta.

A szoc.realista stílusban emelt győzedelmes bányáscsoportosulás fölé kihúzott vodkareklám, a valamikor világmárka Stalinskaya pancsoltra adaptált romániai licencének ezt a tagadhatatlan tényt dokumentálja mindörökké.

Barót mint szénbánya, azóta befuccsolt. Régi igazság: csak ami érték, az marad meg... Varga Béla tanár úr, az RMSZ egyik fáradhatatlan fotós munkatársa e hitelesen jó munkája egyike a gyűjteményemben szereplő gazdag képanyagnak. Hamarosan, egy máésik képe kapcsán remélhetőleg portfóliójának rendezése is befejeződik.

2009. május 13., szerda

Bajusz

Előbb a képet csodáltam meg, a rajta látható impozáns bajusszal, amivel nemzetközi szőrmók-
versenyeken is bátran lehetne indulni. Daczó Dénes riportfelvétele nem emelkedik ki az átlagos mezőnyből, mindenek előtt a kapitális látvány avatja érdekessé, meg a szerencsés pillanat, amikor a környezet ámuló csodálkozása is a képre kerülhetett.

Dénes az RMSZ sokoldalú riportere-tudósítója volt hajdanán, még a lap életében, 2005 koraőszéig, majd a laputódnál dolgozott néhány hónapot, hogy végül a Csíki Hírlapnál kössön ki. Újságíróként jól kezelte a fényképezőgépet, tudósításaihoz lehetőleg mindig képanyagot is biztosított. Gazdag képgyűjteményéből, amelyben egyszer majd megpróbál rendet rakni, magam is őrzök számos archív felvételt, többek között ezt a csíksomlyói nagybajuszt, amelynek gazdáját azóta az életben is többször láttam, mindenek előtt a búcsúk idején, s azóta számos helyi fotós képein is fölfedeztem.

Az idő telik, bajszok nőnek, elkopnak, levágják őket, netán a gazda lép ki az evilági színpadról, s akkor az ilyen képkockák is itt maradnak tanúnak, bizonyítéknak: a kor mindenkitől elvárja a nyitott szemmel járkálást, hiszen annyi látnivalót kínál, csak győzzük begyűjteni...

2009. május 12., kedd

Herkules

Szász Adrián egyfajta állandó témának tekintette a fasorsot. Felfedezte - s ebben nem volt egyedül -, hogy a fák világában millió és millióféle alakzatra bukkanhat az ember.

(E felismerés élteti többek között a gyökérszobrászat és más, a fa természetes állapotát és formáit kiaknázó művészeti ágak művelőit.)

Frappáns formaleleményei közül érdekes ez az erdei Herkules. Erőtől duzzadó vonalai-idomai torzságuk, élettelenségük, kiszikkadt rostállapotuk folytán egy dermedt, élettelen világból üzen. A muszklikból mintha rákos daganatok árnya nőne egyre nagyobbra.

A természet minden lehetséges alakot megformáz, minden elképzelhető ki- és szétnövést, burjánzást, sarjadást engedélyez és támogat. A fotós, ha a természet végtelen birodalmában kóborol, millióféle csodára számíthat. Olyasmire, amilyenekből Szász Adrián esszéi között még jónéhányra bukkanunk a Fa és társai elnevezésű portfólióban.

2009. május 11., hétfő

Erdőhalál

Montreali barátom, Pusztai Péter bevallottan a fekete-fehér fotók pártján áll, mégsem veti meg a színes témát, s ha elékerül, bizony, nem hagyja elszállni a pillanatot.

Magam is sokszor igen alaposan végig kell hogy nézzek egy képet, amíg meg tudom állapítani kellő biztonsággal, hogy színvilága, bár természetes - azon kívül, hogy a valóságot idézi -, nem igazán funkcionális.

E fotónak, mely azt a címet viseli, hogy Halál Montrealban, az élénken lángoló vörösei, aranyai és késő sápadtzöldjei valóságos gyászpompába vonják a derékbatört, kimúlt fatörzset. Mindkettő - a fekete-fehér elem, de a színes is - ugyanannak a halálnak a két arcát tárják fel: egy iszonyút és egy szép, kegyes hazugságét. A mosolygó és a vicsorgó halál ugyanazon a palettán. És mégis: készítője nem tartja teljes értékű fotóműfajnak a fényképész színvadászatát.

Joga van hozzá, még ha nincs is igaza.

2009. május 10., vasárnap

Barátok feredője

Aki nem látott még kőbe vésett imát, az itt most megnézheti: Csíksomlyón készültek e képek, 2006 októberében, közel a borvízkúthoz, ahol a hagyomány szerint a ferences barátok feredője állt valamikor.

Azon a nyáron, gyakorlatilag a semmiből teremtették kalálával a Polgár-Társ Alapítvány, a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület és az Ars Topia Alapítvány. Hagyomány itt ez a kalákázás, s csak az a baj, hogy a folytatáshoz, a karbantartáshoz már nem marad erő és keret, s ami most ilyen friss és üde a tanúságul szolgáló felvételeken, az mára már - alig néhány évvel később -megkopott, elsivárult, mintha nem is évtizedekre készült volna, hanem a múló pillanatnak.

E rokonszenves és sajátságos pihenőhelyen a lápos-zsombékos talaj fölé deszkából ácsolt, látszólag szeszélyes, de a szemnek pihentetőül szolgáló kacskaringózó ösvények, meditációs helyek, a létesítmény mélyen szakrális jellegét és hagyományait jelző idézetek, imádságok és gondolatok lapályos, tág terű együttesén, a szabad ég alatt, a táj szépségébe ágyazva egy lényegében már megvalósult gondolatot láthatunk, amelyet további kalákák immár csak a kiteljesedésig vihetnek.

Öröm a két Somlyó lábánál, a feredő körül múlatni az időt (annak, akinek van), mindenek előtt azért a biztonságért, amit a látvány és a megvalósulás bizonyossága nyújt: a hitben némileg megrendült, elfáradt ember is megélheti a lehetséges gondviselést.

2009. május 9., szombat

Egy villa pityóka

A kép szerzője ízig-vérig fotóriporter volt, méghozzá a népi káderek fajtájából. Vasmunkás volt eredetileg, úgy emelték ki a termelésből, tehetsége és hajlama folytán, aztán lett belőle a háromszéki-barcasági vidék nem-lakkozó sajtófotósa.

Bartha Árpád - akit igen jellemzően "háromszemű embernek" nevezett egyik méltatója (Váry O. Péter) - lentről jött és soha nem szakadt el övéitől. Az ő világukat fotózta, életük belső szépségeire, értékeire koncentrált. Sajtófeladatai mellett konokul fényképezett saját magának, kiteljesedő művészetének.

Sok barátja volt. Múlt időt mondok, mert 1981-ben egy vérmérgezésé súlyosbodó orvosi műhiba végzett vele. Még ötven éves se volt. Barátai, tisztelői 2004-ben a sepsiszentgyörgyi Medium könyvkiadónál emléktárlatot rendeztek és fotóalbumot adtak ki tiszteletére, válogatott emlélkező írásokkal. Ez utóbbiban szerepel ez a súlyos kép is, amely átvitt értelmén túl saját valóságában is lehúzza a rajta szereplő székely férfi karjait. A székelyföldi pityóka és a székely ember egymásrautaltságát hordozza ez a felejthetetlen gesztus: a férfi tartja a terhet, arcán konok komorság, a súly nehéz, a sors kemény. Mint sötét, fenyegető kövek takarják el előttünk a zavaros eget...

Tíz Bartha Árpád-felvétel a Káfé képtárában is látható, portfóliója feltöltés alatt saját archívumomban.

2009. május 8., péntek

A Mester


Kallós Zoltán mosolyog. Jól érzi magát. A kép Kolozsváron készült, a Kríza János Néprajzi Társaság székházában, ahol a mester kedves tanítványa és pártfogoltja, Ádám Gyula fotográfus tárlatát ment megtekinteni 2009. május 5-én.

Mester és tanítvány öröme érthető: Ádám Gyula ma is azzal a hajtóanyaggal és módszerrel működik, amivel a népélet nagy ismerője és megőrzője őt önzetlenül fölruházta. A balánbányai topográfusként moldvai fotós kalandra vállalkozó fiatalembert az az intelem hevítette, ami Kallós Zoltántól származott: át kell menteni a magát levedleni készülő múltat. A hagyományt. Mindazt, ami egykor rendet tartott a falu életében. Hiszen a város már hozzá képest csak mesterséges képződmény, hamis és zavaros konvenciókkal, kitalált szabályokkal és a növekedéssel párhuzamosan mélyülő káosszal.

Az Arcpoétika Ádám Gyulája ma már ugyanolyan szuverén mester alkotásának tárgyai fölött, akár Kallós Zoltán a néprajzban. Az elhintett mag kitelt. A képről leragyogó mosoly, úgy érzem, rám is átsugároz, hiszen a fotográfus révén, közösen szerkesztett munkáink - a HMKK égisze alatt készült albumaink - sikerének örvendve magam is részese lehettem annak a kalandnak, aminek a végén ott van az alkotás: a kép, a hang, a szöveg megbonthatatlan egysége. A mindenható hagyomány bűvölete...

2009. május 7., csütörtök

Az Apa

A fotón jeles erdélyi fotós, Szentes B. Lajos komorlik - múlt időben. De mert fia megörökítette, halhatatlan.

Szentes B. Lajos befejezte földi pályafutását. Hagyott a földön egy tehetséges családot, amelynek dimenzióját és tipológiáját a nagyobbik fiú, Szentes Zágon emelte művészi tanúságtétellé. Itt csak egy fotó látszik, de a Káféban megtalálható Szentes-galériában ott az egész sorozat (más, egyéb jelentéses fotós látlelettel együtt), ami a tükröt tartás egy igen banális, ám nagyszerű, mert megismételhetetlen formája. Múlt és jelen szembesül minden egyes családtagnál, de e kettős tükörből ered aztán értelemszerűen a harmadik - az, amely a nemlét és a megmaradás közötti ösvényre lát. Szentes Zágon tanulmányai alapján is profi fotográfus, kitűnően ért ahhoz, hogy megtalálja a nyilvánosság és a diszkréció közötti szerencsés egyensúlyt. Azzal a ritka esettel állunk szemben, amikor legszemélyesebb dolgainkat kibeszélve is kedveset, ragaszkodó, vallomásos gyöngédséget árasztunk intim emberi viszonyainkból.

A család című sorozat Szentes Zágon egyik meghatározó erejű, maradandó alkotása.

2009. május 6., szerda

Ismeretlen (székely) arc

Kevés látszik a környező világból, amelyen átdöcög ez a szerelvény, de a jelzésekből, a díszletekből a huszadik század rajzolódik elénk. Meg a huszonegyedik is, hiszen bár szinte tíz évet haladtunk előre benne, nem igazán hozza a formáját, amiben, amíg az ún. "jövő" volt, reménykedve bíztunk.

A kéz, a felület, amelybe a kéz kapaszkodik, a riadt visszapillantás - mind-mind a jelenkori lepusztulásnak a lenyomata. Akár csak a távolba vesző raktárépület, amely fehérre meszelten világít ugyan, de oldalán foltot vetett az idő. A sínek, a peron melletti, végtelennek tűnő sivárság pedig maga a fotós Molnár Attila néma vallomása arról, hogy az utazás közbeni kényszermegállók nem jelentenek valódi megérkezést, mert minden taszít és elküld, ahelyett hogy hívna és várna.

Az ismeretlen arc így lesz egycsapásra nagyon ismerős.

2009. május 5., kedd

Labirintus

Valahányszor Gerendi Anikó fotója kerül a kezembe, versek jutnak eszembe, szavak nélkül.
Csak a bensőséges érzés az, ami elfog, no meg a teljesség, ami kitölti bennem mind a fizikai, mind a szellemi teret.

Anikó úgy ábrázol, hogy közben uralja a vonalakat, a foltokat, a síkokat. Pedig tudom, hogy ezt a "labirintust" az élet, a nyolcvanas évek reménytelensége rendezte be ilyen ellenállhatatlan eredetiséggel és hitelességgel. A szájmuzsikázni elrejtőzött két gyermek elveszettsége annyira evidens, de ők még csak nem is sejtik. A karcsú, ám tömbszerű és szennyes, szutykosan ívelt betonfalak a semmire nyílnak, de a mindent képezik. Lehangoló ez a menedékhely, amin ott van a világ szeme, mintha azt üzenné: nem menekülsz!

2009. május 4., hétfő

Búzaszentelés

Ritka, hogy él még e hagyomány.

Felcsíkon nyoma van évről évre, amint Márk napja utáni első vasárnapon a falu népe felkerekedik a déli mise után és kivonul a határba, ahol a búzavetések már zöldellnek, s látványos szertartással megszentelik a sarjadó gabonát, hogy attól majd tele legyen mindenkinek a kamrája.

Az idén Csíkszentdomokosan fotózta a Hargita Megyei Kulturális Központ XVII. fotótáborának számos résztvevője a látványos eseményt, s melléjük a központ szervezte fotóiskola növendékei is felsorakoztak. A szentelők sorra fordulnak a négy égtáj felé, mintegy elrévedve a várható termésen, majd úgy, ahogy kikaptattak a hegyre, a templomi és nemzeti zászlók alatt ünneplőben hazavonulnak, ki-ki egy maroknyi zöld búzával, amire úgy vigyáz, akár a szeme fényére. (Fotó Ádám Gyula)

2009. május 3., vasárnap

Kuruzsló

Az ezredfordulón Bukarestben kitalálták, hogy a Falumúzeumban a különböző etnikumok egy-egy napon bemutathatják sajátos kultúrájukat, szokásaikat, viseletüket, foglalkozásaikat.

A romák napján Székely Sándor, az RMSZ fotográfusa különösen elemében volt. Szerette az egzotikus, a szokványtól elütő látványokat, és mindenek előtt szerette az embert, s különösképpen a gyermekeket, szépnek láttatni.

Az ő szemében a romák is gyermekek voltak, akik felelőtlenül tréfálóztak, élték a világukat. Nem csoda, hiszen maga is gyermeki lelkülettel élte az életét, viszonyult a társadalomhoz.

Furcsa szerzet volt, de ezért tudott remek képeket kihozni a hétköznapi látványból is.

Különösen kedves ez a kuruzslója, akit az említett roma-napon hozott eléje a szerencse. Olyan számomra, mint egy megelevenedett mese, s a gonosz boszorka mindjárt elvarázsol... Ma már nincs a látványban semmi egzotikum: Bukarest tele van kuruzslóval, jósnővel, jövendőmondóval, akik ráolvasással és egyéb praktikákkal keresik a kenyerüket. A hiszékenység koronás királynői.

2009. május 2., szombat

Temetés, 1941


Három kocka egy porlepte, szétfaricskált filmről, 6x6-os felvételek, 1941-ben készültek, Reményik Sándor költő kolozsvári temetésén.

A rendülés három kockája. Reményik amellett, hogy költő volt, a kisebbségi szókimondás és életérzés felmutatójaként egész Erdélyben ismert és kedvelt volt. Gyász, dísz, magyar komorlás. Kanonizált idézetei csak úgy keringtek az evangélikus templom hajójában imádkozó gyülekezet feje fölött. A lovak szokatlanul illedelmesen, mondhatni megilletődve szellentettek, szotyogtattak olykor. Fő a diszkréció - így a gyászhuszárok, kezükben a fekete ostorral.

Szemtanú meséli: Túróczy Zoltán evangélikus lelkész temette.

"A kolozsvári evangélikus gyülekezet "kicsi fehér templomának" szószékén búcsúztatta írói nevén "Végvári"-t, azaz Reményik Sándort, evangélikus költőnket, Erdély reménységét és lármafáját. Az oltár előtt egy csodálatos katafalkon feküdt a költő... A katafalk körül pedig a "ragyogóban" láttuk így nevezték gyűjtőszóval az erdélyi "népviseletet" - az erdélyi lányok és asszonyok soha eddig nem látott mennyiségű és színpompájú koszorúját. Körülöttük ünnepi feketében a megye, a város és az ország vezetőit, a kolozsvári egyetem professzorait, polgári egyesületek tagjait és teljes díszben a kolozsvári hadtest tisztjeit.

Felekezet nélküli, első demonstratív megmozdulás volt Reményik Sándor temetése Kolozsvárott. Minden ház fellobogózva, mindenki ünnepi ruhában, mindenki nemzeti-politikai búcsúztatást várt Túróczy Zoltán ajkáról. Túróczy Zoltán pedig ismét megmaradt a BIBLIA két fedele között..."

A Magyar Protestáns Panteon szerint a Házsongárdi temető lutheránus részébe temették, sírfelirata az idézet: "Egy lángot adok, ápold, add tovább..." Meghalt 1941. október 24-én.


2009. május 1., péntek

Variációk tipródásra

Kovács László, Sepsiszentgyörgyön élő sajtófotós a rendszerváltás előtti valóságláttatás egyik rafinált mestere. Akkor készült legjobb fotói ma is hűen tükrözik azt a kort, annak az időnek a hazugságait, felmutatva egyúttal a cáfolatot is.

Antologikus riportfotója (A felvonulás) eszembe juttatja egyik versemet, amelyet a Káfé honlap archívumából bánbyásztam elő. A kettő együtt tömény május elsejei "nosztalgia".

*

Május 1
Május egy
Egy május
1 május
Május elseje

akárhogy írlak
mindig csak oda lyukadok ki,
hogy reggeleden,
de talán mégis inkább délidődben,
vagy talán délutánodon,
s hogy ha nem, hát estéden

kinyitok egy sört
megérdemlem
tipródtam egész életemben